„Az Ősz szokott kora reggeli biciklizésekor a
Sheriff-tanya, meg péntek 13-a után nagyot huppanva visszazökkent a szombatba.
Keréknyom akasztotta meg. A traktorgumi vájatban löszös sár festette víz
sárgállott. Régebben azt mondta volna rá: epeömlés. Kénes, fostos színű. De
most más jutott az eszébe. Aranypohár-leves zacca – gondolta magában és ettől a
hamarjában támadt szép, cafrangosra sikerült metaforától mintha nyájasabban,
derültebben, már-már örömittasan bólintott volna az út menti katángkóró, mintha
derekabb ívben nyúltak volna a távvezetékek kábelei, mintha máshogy kelne a
nap, ott jobb kéz felől, ahol a Tisza vonalát lehetett a ködön túl sejteni.
Pamacs vatta párafoltok fogócskáztak. Nyugdíjas tempóban, eléggé
kimérten ugyan, de kedéllyel. Váltották egymást. Sehol egy lélek. Tejüvegen
keresztüli volt a látvány. Naptalan.
A Járás közben kopár fenekét mutogatta, eléggé szemérmetlenül.
Csupaszon, fakuló szőrösen, fűcsimbókostul, a dűlőút, akárha a segge vágánya
lenne, kettészelte a pusztaságot, és az Ősznek muszáj volt letámasztania a piros
biciklijét, mert a régi emlékek sora leverte a lábáról. Eszébe jutott, amikor a
téglagyárban, a Cserép II-ben máglyázni volt kénytelen, miként csodálkozott,
hüledezve nézte az öreg melósokat, ahogy a koszlott gatyájukat letolva
heccelődtek a többiekkel.
– Figyelj hékásom! Fotó! –
és már villantották is a csupasz, májfoltos valagukat a másiknak. Nem számított
kinek. A „termelésbe” olykor kiránduló vezérigazgatót ugyanúgy „lefotózták”, mint a többnyire
gyűlölt munkavezetőt, vagy egymást. Öreg szakik, nagyapa korú lehordók, komor
ábrázatú elhagyott férjek, agglegények, a kétkeziek szórakoztak a világgal,
ugrabugráltak térdig eresztett, harmonikázó munkásnadrágjukban, a
legváratlanabb pillanatban „stószból” átverve a szembejövőt, miközben literszám
itták a szárító meg a kemence közé ékelten mindenkoron munkaügyileg járó ingyen
ásványvizet. Pálinkával. Az pedig tilos volt. Mégis volt. Ugyanolyan
elmaradhatatlan kellékként, mindenki és senki által nem tudott leltári tárgyként létezett a téglagyáron belül, mint a tányérrica,
vagy a tökmag. Némelyik nepper jobban élt az otthonról árult törögetni valóból,
mint a havi fizetéséből. Egy komolyabb, „nyolcórás” zacskó nivellált egy doboz
Sárga Dráva árával. Aki nem cigizett, az köpködte a magokat. A műszak végén
úgyis összesöpörtették vele.
Ilyen és ehhez hasonló régi emlékek érintették meg az Őszt. El is
húzta a száját tőle. Alighanem befelé nevetett. Ha valaki netán látná – nem
látta senki –, akár vidámnak vélte volna, és olyan nagyot tán nem is tévedne.
Az Ősz csöppet sem olyan sötétre mázolt, mint azt sokan hinnék róla. Mára és
holnapra 22 fokig ugrik meg a jókedve, úgyhogy dél tájékán, de legkésőbb egy
órakor muszáj lesz megfürödnie a Tiszában. Lázcsillapítón hűs a víz. Így,
hajnaltájt cipőjéből kibújva (a zoknijait gondosan zsebbe gyűrve) leellenőrzött
néhány pocsolyát. A tócsák alja mintha melegebb lenne, és ha hozzávesszük, hogy
a lekvárszerű sár pedig kifejezetten kellemes, türemkedik a lábujjak közé –
hiába, hogy kicsit büdös –, hát egész tisztességesen induló napnak nézünk
elébe.
A gyerekes öröm még akkor sem foszlik szerte, amikor a hajdani
tartalékosok által széthajigált konzervdoboz-kupacba botlik. Rozsdásodnak a
bádog förtelmek. Úgy illenek a Járásra, mint menyasszony arcára a bibircsók. Az
Őszben már éppen horgadna
is valami haragféle, de aztán eszébe jut a boldogult Gaji bácsi, aki mindig
azt mondta:
– Kiskomám, le van baszva
az ellenség!
Hát le. Rezervástul, katonatisztestül,
Jugoszláviástul. Az Ősz legközelebb zsákkal fog mászkálni, ha erre visz az
útja, és magánszorgalomból legalább ezt az egy szemétrakást összeszedi. Vagy
gyalog lesz, vagy a rőt drótszamarán. Az Ősz mostanában lóval nem jár. Pedig
nagyon ráférne már az az édeskés, jó lószag, a kenyetlen ötödik kerék
nyekergését hallgatva zötykölődni, a kasba dugott sörösüvegek csörömpölése
közepette, térdig darócba bugyolálva, meredt ujjakat ropogtatni, gyeplőszárat
váltogatón tenyérbe huhogni, ha csíp a hideg. Mert az Ősz emlékezik még a
szegény Cigány Péter bácsira is, akinek Fodor volt ugyan a családneve, de úgy
kevesen ismerték. Őneki volt a szava járása: „Kisfiam, Ica nénéd mingyá’
befogja a lovakat, oszt mi meg megyünk!” Mentek is. Olyankor az Ősz nyáron is
boldog volt. Egész nyárra való boldogsága lett neki. Nem nagy igényű a bácskai Ősz.
Most is úgy porzik el tőle a múlt gondolata,
hogy szinte kört vet abba a bolond kanyarban. Futtában füstölnek azok a garabolynyira gyűlő, szúette, pókfonalas de könnyáztatta emlékek. Habos meleg a háta, úgy szalad velük el az Ősz is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése