ÁLLATOK ÉS EMBEREK*

A teremtett világunk pusztul. Meg is érett rá.

Jobbat nem érdemlünk. Elvégre mi vagyunk a végzete.

Engem nem az rémíszt meg, hogy a végórákat éljük, lett légyen szó még ötven, vagy több száz évről, akár még ezer évről is, ami az emberiségnek hátra van. (Hacsak közbe nem jön valami pozitív fordulatnak nevezett csoda, vagy ne adja az Isten valami még rosszabb, például egy termonukleáris katasztrófa, hipergyors járvány, netán eddig meg nem jósolt borzalom, ami – pikk-pakk – az ember emlékét is kiradírozza a bolygónkról.) Hanem az a közöny döbbent meg, az az érzéketlenség, ahogyan a környezetünk pusztulását szemléljük.

Tényleg nem akarnék semmit írni arról a ringyóról, aki agyonvert egy állatkerti teknőst. Elég ránézni, és látszik, hogy a sátán ürüléke is világít mellette. Sötét a lelke. Olyan sötét, mint még nagyon sokaké. Túlságosan sokaké. Az a nő egy kor tünete, s mint olyan, egy beteg kornak csak (elme)beteg lehet a szimptómája.

Egy görög teknőssel kevesebb. Na és?

Tavaly ilyenkor egy szurikátát vert agyon a kecskeméti állatkertben egy „kisfiú”. (Ötödikes. Könyörgöm. Tizenegy-két esztendősen a dzsungelben – ha rögtön harcossá nem is –, de vadásszá szokták avatni a fiúkat.) A kecskeméti suhanc bottal abajgatta az egyébként vemhes állatkát, ami védekezve odakapott a kezéhez, mire a „kisfiú” földhöz csapta. El is pusztult nyomban. Két kölykével együtt. Előtte pedig többször rászóltak, figyelmeztették a bitang tinédzsert. Mégis. Azaz, hogy mégsem lett nagyobb botrány belőle, annak tudható be, hogy egyesek nem átallották fölfedni a „kisfiú” etnikai hovatartozását. Rögvest elült a por, a derék PC kiskáté parancsa szerint, mert a politikai korrektség elmebaja pompás felmentést kínál az ilyen gazembereknek (is).

Közben profik fogalmazzák meg nevükben a bocsánatkérést.

Amott kutyákat löknek ki a semmibe.

Leverik a fecskefészkeket.

Sörétes puskával lődözik a fiait védő gólyamadárt.

Románia az idén január elseje óta az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő ország. Az a Románia, ahol az idén félmillió (!) mezei pacsirtát lőnek ki, csakis a madárkák nyelve miatt. A román elnökség jelmondata: „Kohézió, mint közös európai érték”. Alighanem a pacsirtákkal ezt elfelejtették közölni, akiknek, ha maradna nyelvük, dalolni tudnák a különbséget a román politikai karakterológia és a valóság között.

Papolhatnak nekem klímavédelemről, zöld programról.

Amiről azt mondják, hogy fenntartható fejlődés, az nem egyéb, mint tovább haladás a vesztünkbe. Lejtő, ami a pokolban ér véget. Nem fenntartani kéne és nem fejlődni, hanem inkább egy kicsit visszafejlődni. Megfontoltan rükvercbe kapcsolni. Talán még nem késő félszáz, vagy jó esetben akár száz évet „visszabutulni”.

Mielőtt följajdulna a sok finnyás, művelt széplélek, jelezném, hogy a hangsúly a „megfontolton” volt, és a „visszabutulást” tessék csak szimbolikusan érteni. Visszaegyszerűsödés – ha így jobban tetszik. (Működik. Példának okáért a faék, meg a prostituáltak ölének ergonómiája sok tízezer éve ugyanaz.)  

Az új kurzus hajnalát olyan egyszerű dolgokkal kezdeném, mint a köszönés.

A jó napot kivánokkal. Aztán a kéremmel. A köszönömmel. A sajnálommal, és a bocsánatot kérekkel. Meg azzal, hogy „elnézést, tévedtem”, „önnek van igaza”. Ilyesmiket taníttatnék: „Miben segíthetek?” És: „Máskor is, szívesen.” Visszaállítanám egy szó becsületét, hogy ha kimondják, érjen megint valamit: köszönöm.

Két „Pride-tüncikézés” és „nemteccikarendszer” óbégatása között ezeket az alapfogalmakat sokan megjegyezni sem tudják immáron, nemhogy megtanulni, használni.

Elhiszem, hogy könnyebb kamerák előtt fákat ölelgetni. Előadni magunkat, szabadgondolkodót mímelni, elitista poszthippiként bájologni. Cikket publikálni a biodiverzitásról egy léghűtött körúti lakásból, aminek a fürdőszobájában naponta csak a klotyón lezúdul két-háromszáz liter ivóvíz…

Például ott eszi a fene őket a Ligetben, merthogy ligetvédenek a Ligetvédők. Hja. Az, hogy egy putris cigánytábor is maga a rend, a tökély és a szervezettség ezekhez képest, mindennél ékesebben láttatja, mifélék az ilyenek. Esténként összegyűlnek, hőbörögnek egy jóízűt, főleg, ha a sajtóból érkezik valaki riportozni, a függetlenség netovábbjaitól, a baráti médiától. Fogy közben a kannásbor, fesztiváli a hangulat, a 70-es trolibusz megállójánál is érezni a marihuána illatát. El ne felejtsem: erről is a Zorbán tehet.

A minap a saját szememmel láttam az egyik demokratát. Épp a nagydolgát végezte a tüchtig ligetvédő, a platánfák alatti bokrok között, az Olof Palme-sétány mellett. Gondolom, arra is fölesküdött, hogy amíg dacol a magyarországi fasiszta rezsimmel, és a Fidesz láncfűrészes gyilkosaitól körme szakadtáig védi a Városligetet, addig annak talaját sem hagyja trágyázatlanul.

Az efféle rendtől iszonyodókat régtől kiismerem.

Veszettül gyűlölnek minden, mert mindig összehasonlítják magukat azzal, ami tisztább, normálisabb, egészségesebb, vagyis egy szóval szebb, mint ők. Ilyetén nagyjából a lócitrommal való összehasonlításból is vesztesként jönnek ki. „Orbántakaroggy” – ez a becsípődésük. Meg az a mániájuk, hogy nélkülük, mármint az ő hatalmuk nélkül, nincs demokrácia. Én meg amondó vagyok, hogy éppen őket kell kihagyni, hogy a demokrácia becsülete legalább tél-túl megmaradjon, ne devalválódjanak tovább a szavak, a fogalmak.

Még érdekelnek egy darabig, elnézegetem őket. Írok is róluk, bár nem érdemlik meg, hogy miattuk bárki idegeskedjen. Én sem teszem. Igyekszem nagy ívben elkerülni őket.

Hamarosan húzok kifelé egy vadakácokkal körbe vett kis tanyára. Kemence van benne, meg kéménykandalló. Erdőt akarok ültetni köréje.

Amint visszabutultam ebből a szépnek mondott világból, a bácskai rónán, biztos lesz olyan szerencsés napom, amikor pacsirtaszóra fogok ébredni. 

Pk 

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2019.06.19-én.      

MATYI*

Tanya Kishomoknál

Szerette a salátát, a friss gyümölcsöket. Sok zöldséget evett. Főleg paradicsomot, szeletelt céklát meg nyers uborkát. Nem válogatott. Megette, amit kapott. Kedves étele mégis a tejbe áztatott kenyér volt, amihez pompásan illett neki a legolcsóbb parizert harapdálni.

Matyi igazi ingyenélő volt.

Ha jóllakott, lustálkodott. Egyformán kedves volt számára a hűvösben szunyókálni, vagy a napon hunyorogva süttetnie magát. Jóformán mást sem csinált. Táplálkozott, aztán pihent. Ebből állt az élete. Éjszakánként néha álmatlanság gyötörte. Olyankor sokat szöszmötölt. Gyüszmékel a Matyi, mondogattuk, és másnap, ha kérdőre vont tekintettel néztem rá, sosem láttam a szemén a fáradtságot, pláne a megbánást. Inkább valami tompa közönyösség ült benne. Pislogott csak, ha kérdeztem.

Matyit szó szerint az út mellől szedtem föl. Azt hittem megnevelhetem, de néhány meddő próbálkozás után legyintettem. Matyi karakterén nem lehetett igazítani. Egyéniség volt, és az is maradt. Megváltoztathatatlan. Úgyhogy abba is hagytam a kísérletezést. Én akartam tanítani, de Matyinak sikerült megértetnie velem, mit is jelent beletörődni a megmásíthatatlanba. Együtt élni azzal, ami egy jottányit sem javul, vagy romlik immár: még a kedvemért se. Úgy lenni valakivel, éjjel-nappal, nagyon hosszú időn át valónkban és olykor gondolatainkba, az agyunkba, de leginkább a szívünkbe bezárva, hogy az ott sincs, nem is lesz. Jó lecke volt.

Matyiban egy nagy tanítómat tisztelem.

Mondom, pedig az út szélén akadtunk össze. Éppen át akart menni a forgalmas aszfalton, tekergette a nyakát, málékodott, miként kéne átevickélnie a biztonságos túloldalra, s már indult volna, pont egy robogó busz kerekei alá, amikor az utolsó pillanatban visszahúztam a fűbe. Nem köszönte meg, csak hunyorgott pimaszul. Szerintem az első pillantása elég volt neki, hogy fölismerjen. Nem tudhatom mi játszódott le az agyában. Elvégre „csak” egy mocsári teknős volt.

Egymásra találásunkkor akkora volt mindössze, mint egy kávéscsésze alja.

A kabátzsebben vittem haza. Eleinte egy kiszuperált fakapuval elkerített szögletben lelt szállásra, az udvar egyik kevésbé frekventált csücskében. Ám múlt az idő, egyre-másra teltek az évek, Matyi lassan a ház részévé vált, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, mikortól lett a hatalmas kertünk örökös albérlője, aki csak őszutón került vissza a régi helyére, hogy tavaszig egy púpozott rakásnyi alom alatt aludja ki egész évi semmittevésének fáradalmait.

Márciusban, amikor előbújt, sovány volt, de virgonc. Fejét beletúrva a tejbepapis-felvágottas tálkába jókedvűen szürcsölte a pempőt. Egyszer az ujjamat is megkapta, igaz. A feje búbját akartam simogatni, amit zokon vett, s nekem egy jó ideig csinos heg volt a mutatóujjamon, amelyben nyoma maradt Matyi papagájszerű pofájának. Tudott küzdeni. Hím volt. Ahogy nőtt, homorúbb lett a hasmánti páncélja. (Így, ilyen bölcsen intézte a Jóisten, hogy sokakkal ellentétben Matyi hozzáférhessen ahhoz, akit szeret.)

Amikor Matyi akkora lett, mint egy vasárnapi levesestál, elváltak útjaink.

Mennem kellett otthonról, várt az élet. Matyi megint a nagykabát zsebbe került, biciklire pattantam vele, és elkarikáztam a Járásra, a kanálishoz. Ahogy letettem a partra, rögvest a vizet szimatolta. Akkor láttam utoljára. Nem nézett vissza, csak belecsobbant a vízbe. Matyival együtt tűnt el az ifjúságom. Azt a loccsanás azóta álmomban olykor hallom. 

Nem tudom, mi lehet vele. Azt remélem, boldog, él, hisz a teknősök hosszú életűek.

A járási kanálisban lubickol vagy mereng félálomban, és azt is remélem, hogy néha én is eszébe jutok. Esetleg álmodik velem, ahogy én ővele. És amikor fölébred, akkor – velünk szemben – tényleg ott folytatja, ahol abbahagyta. Matyinak ott jó, ahol van. Jobb, ha nem tudja, mi van tőle távolabb.

Jobb, ha nem látja, mi történik a világban. Abban a világban, a mi világunkban, ahol hideg, szotykos lett az emberek lelke. Ahol a férfiak becstelenségétől és a nők léhaságától csak az önzés nagyobb, ahol szülőre emel kezet a gyermek, a szülők pedig a nagyszülőkkel pörösködnek, ahol nincs már szeretet, megértés, nagylelkűség, őszinteség, mert ezeket mind-mind gyöngeségnek tartja a mindennapok sokasága, ahol elvásik az emberek szíve, mert becsapják a másikat, eljátsszák a bizalmat: még a szeretők is egymást csalják.

Ebben a világban Matyit agyonvernék egy kockakővel.

Jobb ott neki, ahol most van. Nekünk meg?

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon.

Pk

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2019.06.15-én.

EGY DISZNÓ, EGY LILA TEHÉN

Pötyi és Maca. Csüngőhasú konyhamalacaim.
Nem karfiolmorzsákat akarok majd kipiszkálni a fogamból.

Az ünnepeknek általában van egy sajátságos hangulatuk.
Még a nekünk közömbös, vagy éppenséggel nem túl barátságos ünnepnapok is hordoznak magukban egy másféle látásmódot.
Mire gondolok?
Például arra, hogy Szerbiában igen nehéz bárkivel, aki magyarnak érzi és vallja magát, tiszta szívvel megünnepeltetni november 11-ét.
Az első világháborús fegyvernyugvás dátuma meglehet békét teremtett – a fronton, az akkori csatatereken –, de aztán a zöld asztalnál már a győztesnek kikiáltottak kénye-kedve érvényesült. Lett, ami lett. Impériumváltás, az anyahaza szétmérése. Telis-tele igazságtalansággal. Mára az elfogulatlan szerb történészek is kikutatták: akkoriban kezdődött a délvidéki magyarság kálváriája. Ettől persze még a szerbség ünnepelhet. Szíve-joga rá. Ha már egyszer nekik győzelem az, ami nekünk vereség. Csak ne várja el tőlünk senki, hogy velük együtt lelkendezzünk. Hogy hangosabban verjen a szívünk. Nem fog. Inkább tiszteletben tartva a másokat érintő ünnepnapot, szépen csöndben maradunk. Cserébe mi sem erőltetjük, hogy az első sorokban tapsolva méltassák a diadalmas magyar szabadságharc hőseit, amikor a kaponyai csatára emlékezünk…
De nem csak a nemzeti ünnepek furcsaságait hoznám szóba.
Azt sem árt megemlítenem: a most divatos, a mögöttünk hagyott évtizedekben begyűrűzött agyament „ünnepektől” még inkább elhátráltam.
Egykedvűen letojom a Valentin Bálint-napot, fütyülök a „hellóvinnre”, nem érint a hálaadás napja és őszintén bevallva az utóbbi pár esztendőben már a nők napja sem hoz lázba. Az a három-négy fonnyadt szegfűszál legyen a virágárusok gondja-baja. Vagy öröme. Sose érdekelt az anyák napja, viszont attól is fintorognék, ha apák napján valaki nekem akarna örömködni. Ugyanezzel a flegmával régóta nem mesélek viccet április elsején.
Az én ünnepeim személyesebbek. Rám és a szűk környezetemre tartoznak. Ennek dacára az állami ünnepek kiemelt, piros betűs dátuma, ha másban nem is, de legalább annyiban különbözik a többitől, hogy munkaszüneti nappá nyilvánítottak. És itt van a kutya elásva!
Kicsit hosszabbra sikerült a bevezető, ám valójában éppen erről a jelenségről szerettem volna kifejteni gondolataimat.
Köztudott ugyanis, hogy mifelénk másképpen értelmezik a munkaszokásokat. A Balkán nem a sztahanovisták paradicsoma. Dőreség volna sommásan kijelenteni, hogy nálunk mindenki lusta, de az is igaz: szeretünk (szeretnénk…) kényelmesebb tempóban élni. Mi – amolyan ünneplős, lambadázó, laza társaság vagyunk. Csak a nézését, meg a járását.
Aligha van még egy ország a környéken, ahol ennyi, és ennyiféle ünnep tarkítaná a naptárat. A megörökölt majálisok általában három-négy napig is eltartanak. Tele a kalendárium mindenféle vallási ünnepekkel, a régi Jugoszláviából szokásként ittragadt megemlékezésektől kezdve a még messzebbről datálható szerb államiság jegyzett napjaiig. Gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor legalább egy napig abba ne maradna a dolog. Ha netán mégis akadna, akkor pótlólagosan meg lehet ülni a névnapokat, slavákat. (Csak a szerb , ortodox szokásokat nem ismerők miatt: a slava a szerb családok védőszentjének az ünnepe. Kinek Mihály arkangyal, kinek Mennydörgő Illés vagy más pravoszláv szent ikonja óvja a házát. A magyar megfelelője talán a névnap. Azonos vonása mindkét tradíciónak, hogy kötelező evészettel-ivászattal járnak.)
Szóval – tudunk, merünk és szeretünk ünnepelni.
Csoda-e, ha viszonylag sűrűn be-bezárnak az üzletek, kiürülnek az utcák, a gyárak, amikor olyan érzése lesz az embernek, mintha megállt volna az élet…
Különösen a hosszan tartó, többnapos ünnepek miatt szokott bezsongani a nép nevű lakosság. Egy-egy majálist megelőzően kiürülnek a boltok, a henteseknél hosszú sorok kígyóznak, a péktől meg a szokásos kenyéradag minimum három-, de inkább négyszeresét viszik haza.
Olyankor tiszta világvége hangulat uralkodik.
Fölcuccol mindenki. Ostromállapot a kasszáknál. Megtelnek a frizsiderek. A bőség kosarának tekintett Bácskában az éhhaláltól való félelem ugyanolyan megmagyarázhatatlan számomra, mint az a tény, hogy már faluhelyen sem sütnek házilag kenyeret. Kitör a pánik, a hisztéria, amint a pék lelakatolja a boltját. Néz össze a sok kendős asszony: Uramjézusom irgalmazz, mi lesz most?
Hát mi lenne?! Van liszt, só, kovász, víz. Tessenek szívesek gyúrni! Nem lehet az akkora tudomány! Bezárt a bolt? Kéne ebédre valónak valami? Vágjon kupán egy nyulat, vagy fogjon meg egy tyúkot: forró vizet a kopaszra, hadd rotyogjon a paprikás!
Persze, ahol a mai módi szerint a szép udvar még szebb pázsitjának zöldje miatt már kutyát sem szabad, nem lehetséges tartani, ott nincsen se tyúk, se kacsa, de még egy félszemű, rozzant kecske se, ami ínség idején számításba jöhetne. Pláne nem szokás már disznót tartani. Büdös. Mondja a sok értő ember. Igazuk van. A disznó tényleg nem valami jó szagú. Határozottan állítom – disznószaga van. Elég idétlenül hatna, ha halszagot árasztana. Ezzel szemben szombaton volt szerencsém egy egész napos disznótoron részt venni, ezért igen élénken él még bennem, hogy a sülő tepertő, a reggelire tálalt szalonnás tokaalja viszont mennyei illatot árasztott.
A Tisza Néptánc Egyesület hagyományos farsangi disznóvágásán kicsik és nagyok, gyerekek és szüleik ügyeskednek évről-évre. A közösségükben felnövő nemzedékek egyikével sem fordulhat elő, ami a nagyvárosokban sajnos már megszokott dolog: a legzsengébbek csak képen látnak disznót, tehenet, egyéb háziállatot. Elkorcsosuló tudatukban így születik meg a lila tehén, meg a kakaót adó barna párjának a szomorú téveszméje. Nekik elég nehéz megmagyarázni, milyen mély és emberi érzés az, ha egy állat szeretetével vagyunk gazdagabbak. Ha nem csak állatkertben évente egyszer simogatunk valamit, szirupos bájolgásként, hanem törődünk is nap mint nap az adott jószággal. Amikor együtt tudunk élni velük. A gazdájukként tartozunk hozzájuk, a társaink lehetnek.
Aki megteheti: neveljen, tartson állatokat!
Minél többet, sokfélét. Az emeletes házak lakásait leszámítva nincs Kanizsán olyan udvar, aminek szögletében ne férne el legalább pár tojótyúk, vagy egy nyúlketrec, netán galambdúc. Aki csak erre a huligán világra bízza a sorsát, azt ez a világ gyorsan be fogja csapni.
Noha Szerbiában nem oly régen ígérték már kevélyen, hogy ha kell, mi gyökereken is elélünk: én mégis jobban szeretnék sonkán, szalonnán és pecsenyezsíron kitartani…     

Pósa Károly

KICSIM

 

Elég rossz modell. Folyton mozog.

Valahányszor a hátsó udvarban járok, megállok előtte. Meglehetősen nehéz beszélni vele. De azért szólok hozzá. Kicsim, mondom: jöttél?

Pedig hát nem ő jött, hanem én mentem őhozzá. Néha, nagyon ritkán úgy érzem, mintha válaszolna. Udvarias, kimért kotyogással felel. A maga nyelvén visszajelzi, hogy tudomásul vette az ottlétemet. Megengedem: örül is, ha láthat, annak dacára, hogy mégis csak az ő birtokán vagyok – emberként. Kis részt gazda (sima bőrű, mondaná a jó Fekete István), nagyobb részben kétségekkel, nyavalyákkal, ritka örömökkel, bonyolult lelkülettel megáldott vagy megvert emberi lény. Annyi a közös bennünk, hogy a Kicsim és én két lábbal állunk a földön. Illetve ez csak részben födi a valóságot. (Testközelinek számító hölgyismerősöm szerint ugyanis én néha egyáltalán nem két lábbal állok a földön. Biztos igaza van. A nőknek általában igazuk szokott lenni.)

A darálós helységben van a Kicsim ketrece. Szabadon csak akkor kószálhat, ha mi is vele vagyunk. Az a gondunk, hogy mindkét kutya ereiben ott a vadászvér. A kisebb egy tacsi keverék, s noha a kora – némi eufémizmussal – élemedettnek mondható, azért még elég szufla maradt benne, hogy egy utolsó tollas trófeával dicsekedve lépje át a kutyák paradicsomának a küszöbét. A másikról legyen elég annyi, hogy német vizsla. A madarász fajtából való, könnyű csontú szuka, ami a vadóc galambokat, és a trágyadombon elbambuló verebeket is rendre levadássza. Olyankor úgy néz ki az istálló környéke, mintha kiszakadt volna egy békebeli párna cihája…

Egyszóval a Kicsim a téli hónapokat rácsok mögött tölti. A saját jól fölfogott érdekében. Biztonságosabb. Így mindenki jól jár. A tyúk tovább tojja a napi egy tojásnyi normáját. (Nem egy sztahanovista alkat.) Én sem idegeskedek rajta, ezer máson amúgy is muszáj. És a kutyákat sem kell átkozva, legyilkosozva megverni, szentségelni velük az ösztönük miatt.

Idilli hát a hangulat. A hátsó udvarban rend van.

Olyannyira, hogy a minap össze is söprögettem. Kipucoltam a darálós meg a mellette lévő kinti szoba (a családban csak Egyes a neve) alját. Ez a lokál időnként férfias dühöngőként szolgál: cigaretta- és szeszszag úszik a levegőjében. Társalgó – így a művelt francia. Máskor műterem, ahol festek, firkálgatok, mikor mihez van ándungom. Ám az Egyes – ténylegesen – leginkább a nyergek, lószerszámok raktára.  

Itt szokta a Kicsim kiélni a szabadságvágyát.

Kikerül a ketrecéből, és amint rácsukom az Egyes ajtaját: elkezd garázdálkodni. Mindent leleltároz. Mint ómama, amikor látogatóba jön hozzánk. Kihúzza a zoknis fiókot. Bepillant a spájzba. Aha, mondja. Ebben az ahában csak ő tudja mi rejlik. Talán az, hogy rendben lévő, a zoknijaink többsége még nem lyukas. Vagy hogy maradt ennivaló ebédről, ott púposodik a kamrában az asztalon, nem spórolunk a hasunkon. A szobai cserepes virágok földje se száraz, és a nappali könyvespolc peremén megbocsátható az a finom porréteg. Ómama régi vágású asszony. Ha egyszer annyi ránc lesz a homlokomon, mint neki, talán az eszem is megjön, szokta mondogatni, és ilyenkor olyan világoskék a szeme, hogy visszatükröződni látom benne magamat. Aztán angyali mosollyal hozzáteszi. De addig: bolond, míg meleg, kisfiam.

Nyolcvanhat esztendő bölcsességével értelmetlen lenne vitatkozni. Ómama szent, punk-tum. Meg a korát illetően öreg.

Ahogy két évével a szárnyasok között a Kicsim sem fiatal csirke már. Karikás szeme alatt piros bőrredők gyűrűznek. Vaksin pislogva hol jobbról, hol balról gusztálja a világot. Alaposan megnéz mindent. A kengyel csillogó nikkelezése fölébreszti a fantáziáját. Odakap a csőrével, koppan a fém. Ezen meglepődik. Mi járhat a fejében, nem tudom. Ha akarnám, sem bírnám megmagyarázni neki, mekkora különbség van a katonai-, a gyakorló meg az angol nyereg között. Esetleg miként köll kozákosan nyergelni. A Kicsimet különösebben nem foglalkoztatja a lovazás témája.

A maga tyúknyi világa annál inkább. Neki egy lehullott zabszem föllelése hoz örömet. Megvidámítja, ha morzsát talál. Egy döglött légy meg maga a jókedv.

Nem illik emiatt lekezelni. Baromfi, húzza el a száját a legtöbb ember. Annyi esze van, mint egy tyúknak, replikáznak amonnét.

Csínján kéne osztani a malasztot. Dőreség lenézni az állatokat. Hisz egyenrangúak vagyunk velük. Egy firmában lettünk megreparálva. Semmi jogunk, erkölcsi alapunk a fölsőbbrendűségünket szajkózni. Elég, ha eszünkbe jut, hogy egy kutya sosem hagyná magára a kölykét. Vagy ha majd a Kicsim elül, és kotlósként kikölti a csibéket, az udvarra lecsapó, prédára vadászó karvalynak is neki fog rontani, hogy a fészekaljat védelmezze. Pedig csak egy ostoba tyúk. Nem ember. Nincs lelencháza, nappali melegedője, elvált szülők klubja, krízisközpontja, hajléktalanszállója, fiatal korúak börtöne, drogambulanciája, zárt osztálya, pánikszobája, ingyenkonyhája, szociális bérlakása, de még aggok háza sem.      

A Kicsim az, ami. Tyúk. Kiló húsz deka, ha van benne. A taréja egészségesen rőt.

Vele élünk. Nézem. A lábamhoz tipeg. A madárfélére nem jellemző módon megengedi, hogy óvatosan megsimítsam a vöröslő tollát.

Kárál egyet.  

Ilyenkor tyúklépésnyire van tőlem a boldogság.   

Kicsim - skiccek

 Pk

Kertek és udvaroncok

Illusztrációm

Még nem is olyan régen, ha egyik parasztember a másikkal összeveszett és átkozódni volt kedve, akkor nem kezdett el rögtön anyázni, hanem azt kívánta a haragosának, hogy „csak gyöpösödne be kendnek minél előbb az udvara!”

Abban az időben súlyos szavak voltak ezek! Lehet, hogy a ma élő vájtabb fülűeknek is kiérződik a ravasz kisember fonák megjegyzéséből a rosszmájúság, viszont sokan lehetnek azok, akik valószínűleg már nem is értik ennek a cifra átoknak az értelmét és a súlyát.

Tudni illik, hajdanában csak a halott ember portáját verte föl a fű. Aki élt és tehette a dolgát, annak lapos volt az udvara, mint a kinyújtott tenyér, és aprójószág nyüzsgött rajta. Tyúkok, kacsák, pulykák legelték le, amit lehetett. A szárnyas népség mellett szárba szökkenő fűszálnak zéró esélye volt a túlélésre. Aki tartott már libát, sokat tudna mesélni arról, milyen pusztításra képes ez a hosszú nyakú, puha tollú haramia. Körberágott fák, csonkig lelegelt pusztaság jelzi nyomukat. Ha legelőn tartották a libanyájat, utánuk már csak a kondát lehetett kicsapni, mert a disznók esetleg gyökeret, ezt-azt még ki-kitúrtak a föld alól.   

Bezzeg mostanában!

Szó szerint ritka madár az udvarokon szabadon tartott tollas jószág! Jó, ha egy kutya szaladgál a kerítésen belül!

Hovatovább az is ketrecbe, vagy divatosabban mondva kennelbe kerül. Mert a kutya az olyan kérem szépen, hogy ha rájön a kutyafélóra, akkor kapar, elás, megrág dolgokat, és az se biztos, hogy mindig egy helyre végzi a szükségét. A kisdolgát meg végképp, aminek – különösen tikkasztó nyári alkonyatkor – erős odőrje tud lenni. Az ebgazda ingerküszöbének mércéje, hogy időnként lapáttal takarítgat, tulajdon kezével pakol, helyrehoz-e a házőrzője után, vagy inkább vaskalodát tákol a szerencsétlen állatnak és (általános szokás szerint) az udvar leghátsó fertályának sarkába űzi, az amúgy őt hűséggel szolgáló cselédet. Rosszabbik esetben méteres láncra veri.  

Mert mára úgy fest, hogy a gyöpszőnyeg elparancsolja tőlünk azokat, akik a Teremtő firmájában valahol velünk együtt lettek kitalálva. Annyi különbség van csak közöttünk, hogy nekik ösztön adatott, nekünk pedig – azt mondják: értelem. Viszont ott az égben beléjük jóval nagyobb adagba lett plántálva a feltétel nélküli szolgálat, a hűség, az állhatatosság, az önzetlenség és leginkább a szeretet, ami az emberek túlnyomó többségéről már nem mondható el. Sokszor bebizonyosodik még, hogy vannak esetek, amikor különbek ők nálunk, dacára annak, hogy mi lőttünk embert a Holdra.

Igénytelenebb megoldásként jöhet a pázsit.

Versenyt űznek a szomszédok abból, ki előtt selymesebb a fűszőnyeg. Centire, elvágólag nyírott. Lehet vele hencegni, amoda mutogatni, ide dicsérgetni. Néha már-már az őrületttel határos az a kínos pedantéria, amivel egyesek az udvaruk pázsitját tüntetik ki. Gondolok itt a hajnalban és alkonyatkor a már most is kincset érő ivóvízzel locsolókra, a drága öntözőszerszámok, földbe süllyesztett rendszerek beépítőire, az automata locsoló, spriccelgető, netán ködölő masinák működtetőire, akik között a házhoz kijáró kertész-szakember személye is presztízskérdés. Ettől csak az a fontosabb, kinek van nagyobb és rikítóbb sziklakertje, házi tavacskája, dülledő szemű aranyhalakkal tömötten.

Mennyire szánalmas szokás!

Mintha vízfátyol és a szikladarabok alatt halott rokonok tetemei szunnyadnának. Megannyi mesterséges sírhalom...

Lehet: sziklás vidéken a Mediterrán világban jól fest, hasznos hagyománya van az ilyesminek. Arrafelé kincs a megművelhető földecske, spórolnak még az utcákkal is. Beosztják mennyi maradhat kertecskére, úri passziónak. Azt is aláírom, hogy a Távol-Keleten évezredes kultusz alakult ki a vízinövényes tavacskák kapcsán. De Japánban nem csevapcsicsa, kerti rostélyos, olcsó kolbász füstje-szaga nyomja el a tavirózsák illatát, nem behűtött láda sörön ücsörögnek a lambadagatyás, napszemüveges vendégek, nem forgolódó grillcsirke zsírpapírját fújja a szél, nem ordít vasárnapokon a rádió minden gondolatot elnyomva és kivégezve a jótékony emberi csöndöt, hanem helyette megünneplik a cseresznyefák virágzását, meghajolnak egy szépen nyíló kerti virágszál előtt, áhítat és olyan komoly szeretet övezi a kertek, parkok békéjét, amilyent csak egy lelkébe befelé hallgatódzó keleti ember képes létrehozni. Hosszú évezredek alatt ivódott bele ez a bölcsesség azokba a népekbe, és ezt a szemléletet tükrözik a kertjeik, az életmódjuk, a táplálkozásuk, a gondolatiságuk. Vagyis az egész ottani kultúra.

Mindeközben mifelénk gyorsító, növesztő tápszerekkel, zutyult műganéval sürgetjük növésre a fűszálakat. Mintha a vetett magocska lekésne valamiről. Nem őt kéne féltenünk. Mi vagyunk azok, akik lemaradunk minden fontos dologról, ami igazán élhetővé és értelmessé varázsolhatná lepergő napjainkat.

Simítsuk meg néha kutyánk fejét!
Álljunk meg, és tisztelettel nézzünk föl egy öreg fa koronájára!

Ha szándékunk tiszta lesz, akkor talán megérezzük, hogy az a másik korona, amit ránk testált a mindenség, nekünk is megint visszakerülhet a fejünk fölé.  

Pósa Károly