A teremtett világunk pusztul.
Meg is érett rá.
Jobbat nem érdemlünk. Elvégre
mi vagyunk a végzete.
Engem nem az rémíszt meg, hogy
a végórákat éljük, lett légyen szó még ötven, vagy több száz évről, akár még
ezer évről is, ami az emberiségnek hátra van. (Hacsak közbe nem jön valami
pozitív fordulatnak nevezett csoda, vagy ne adja az Isten valami még rosszabb,
például egy termonukleáris katasztrófa, hipergyors járvány, netán eddig meg nem
jósolt borzalom, ami – pikk-pakk – az ember emlékét is kiradírozza a
bolygónkról.) Hanem az a közöny döbbent meg, az az érzéketlenség, ahogyan a
környezetünk pusztulását szemléljük.
Tényleg nem akarnék semmit
írni arról a ringyóról, aki agyonvert egy állatkerti teknőst. Elég ránézni, és
látszik, hogy a sátán ürüléke is világít mellette. Sötét a lelke. Olyan sötét,
mint még nagyon sokaké. Túlságosan sokaké. Az a nő egy kor tünete, s mint
olyan, egy beteg kornak csak (elme)beteg lehet a szimptómája.
Egy görög teknőssel kevesebb.
Na és?
Tavaly ilyenkor egy szurikátát
vert agyon a kecskeméti állatkertben egy „kisfiú”. (Ötödikes. Könyörgöm.
Tizenegy-két esztendősen a dzsungelben – ha rögtön harcossá nem is –, de
vadásszá szokták avatni a fiúkat.) A kecskeméti suhanc bottal abajgatta az
egyébként vemhes állatkát, ami védekezve odakapott a kezéhez, mire a „kisfiú”
földhöz csapta. El is pusztult nyomban. Két kölykével együtt. Előtte pedig
többször rászóltak, figyelmeztették a bitang tinédzsert. Mégis. Azaz, hogy
mégsem lett nagyobb botrány belőle, annak tudható be, hogy egyesek nem
átallották fölfedni a „kisfiú” etnikai hovatartozását. Rögvest elült a por, a
derék PC kiskáté parancsa szerint, mert a politikai korrektség elmebaja pompás
felmentést kínál az ilyen gazembereknek (is).
Közben profik fogalmazzák meg
nevükben a bocsánatkérést.
Amott kutyákat löknek ki a
semmibe.
Leverik a fecskefészkeket.
Sörétes puskával lődözik a
fiait védő gólyamadárt.
Románia az idén január elseje
óta az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő ország. Az a Románia, ahol az
idén félmillió (!) mezei pacsirtát lőnek ki, csakis a madárkák nyelve miatt. A
román elnökség jelmondata: „Kohézió, mint közös európai érték”. Alighanem a
pacsirtákkal ezt elfelejtették közölni, akiknek, ha maradna nyelvük, dalolni
tudnák a különbséget a román politikai karakterológia és a valóság között.
Papolhatnak nekem
klímavédelemről, zöld programról.
Amiről azt mondják, hogy
fenntartható fejlődés, az nem egyéb, mint tovább haladás a vesztünkbe. Lejtő,
ami a pokolban ér véget. Nem fenntartani kéne és nem fejlődni, hanem inkább egy
kicsit visszafejlődni. Megfontoltan rükvercbe kapcsolni. Talán még nem késő
félszáz, vagy jó esetben akár száz évet „visszabutulni”.
Mielőtt följajdulna a sok
finnyás, művelt széplélek, jelezném, hogy a hangsúly a „megfontolton” volt, és
a „visszabutulást” tessék csak szimbolikusan érteni. Visszaegyszerűsödés – ha
így jobban tetszik. (Működik. Példának okáért a faék, meg a prostituáltak
ölének ergonómiája sok tízezer éve ugyanaz.)
Az új kurzus hajnalát olyan
egyszerű dolgokkal kezdeném, mint a köszönés.
A jó napot kivánokkal. Aztán a
kéremmel. A köszönömmel. A sajnálommal, és a bocsánatot kérekkel. Meg azzal,
hogy „elnézést, tévedtem”, „önnek van igaza”. Ilyesmiket taníttatnék: „Miben
segíthetek?” És: „Máskor is, szívesen.” Visszaállítanám egy szó becsületét,
hogy ha kimondják, érjen megint valamit: köszönöm.
Két „Pride-tüncikézés” és
„nemteccikarendszer” óbégatása között ezeket az alapfogalmakat sokan
megjegyezni sem tudják immáron, nemhogy megtanulni, használni.
Elhiszem, hogy könnyebb
kamerák előtt fákat ölelgetni. Előadni magunkat, szabadgondolkodót mímelni, elitista
poszthippiként bájologni. Cikket publikálni a biodiverzitásról egy léghűtött
körúti lakásból, aminek a fürdőszobájában naponta csak a klotyón lezúdul
két-háromszáz liter ivóvíz…
Például ott eszi a fene őket a
Ligetben, merthogy ligetvédenek a Ligetvédők. Hja. Az, hogy egy putris
cigánytábor is maga a rend, a tökély és a szervezettség ezekhez képest,
mindennél ékesebben láttatja, mifélék az ilyenek. Esténként összegyűlnek,
hőbörögnek egy jóízűt, főleg, ha a sajtóból érkezik valaki riportozni, a függetlenség
netovábbjaitól, a baráti médiától. Fogy közben a kannásbor, fesztiváli a
hangulat, a 70-es trolibusz megállójánál is érezni a marihuána illatát. El ne
felejtsem: erről is a Zorbán tehet.
A minap a saját szememmel
láttam az egyik demokratát. Épp a nagydolgát végezte a tüchtig ligetvédő, a
platánfák alatti bokrok között, az Olof Palme-sétány mellett. Gondolom, arra is
fölesküdött, hogy amíg dacol a magyarországi fasiszta rezsimmel, és a Fidesz
láncfűrészes gyilkosaitól körme szakadtáig védi a Városligetet, addig annak
talaját sem hagyja trágyázatlanul.
Az efféle rendtől iszonyodókat
régtől kiismerem.
Veszettül gyűlölnek minden,
mert mindig összehasonlítják magukat azzal, ami tisztább, normálisabb,
egészségesebb, vagyis egy szóval szebb, mint ők. Ilyetén nagyjából a
lócitrommal való összehasonlításból is vesztesként jönnek ki. „Orbántakaroggy”
– ez a becsípődésük. Meg az a mániájuk, hogy nélkülük, mármint az ő hatalmuk
nélkül, nincs demokrácia. Én meg amondó vagyok, hogy éppen őket kell kihagyni,
hogy a demokrácia becsülete legalább tél-túl megmaradjon, ne devalválódjanak
tovább a szavak, a fogalmak.
Még érdekelnek egy darabig,
elnézegetem őket. Írok is róluk, bár nem érdemlik meg, hogy miattuk bárki
idegeskedjen. Én sem teszem. Igyekszem nagy ívben elkerülni őket.
Hamarosan húzok kifelé egy
vadakácokkal körbe vett kis tanyára. Kemence van benne, meg kéménykandalló.
Erdőt akarok ültetni köréje.
Amint visszabutultam ebből a
szépnek mondott világból, a bácskai rónán, biztos lesz olyan szerencsés napom,
amikor pacsirtaszóra fogok ébredni.
Pk
*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2019.06.19-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése