 |
| Herceg Novi |
A legelején.
Egy vallomással tartozom.
Úgy pakoltam el otthonról,
hogy meg sem hallgattam Koncz Zsé néni – Bródy Jancsi bácsi legújabb slágerét.
Oka is van neki. Előbbinek egyetlen erénye évtizedekkel ezelőtti haja – a
hangját, az összes egy oktávot már akkor is szíszogva káromolta a vájt fülű
zenész szakma –, az utóbbi meg annyit tudott világéletében, hogy kamu népdalok
szövegét hamisítgatta kínrímekbe, amikhez szegény Szörényinek kellett ciszeket
és mollokat hozzá komponálnia, a fogyaszthatóság végett. Ráadásul Bródy még ma
is „Tini”: a hetedik „X” után ez már inkább kínos, mintsem komikus.
Ilyen muzikális hiátussal
vágtam neki Montenegrónak.
Eldöntöttem magamban, hogy tíz
napig nem fog érdekelni a politika.
(Nem bírtam ki. Suttyomban
csak követtem a közéleti diskurzust. A Kotori-öbölben – sajnos, vagy hála az
égnek – nincs stand-up comedy. Márpedig a magyarországi ellenzék budapesti
főpolgármester-jelöltjeinek napi megnyilvánulásaitól pompásabb kutyakomédiát
keresve sem lehetne találni. Esetleg Bózsó Pista posztjai még ilyen jópofán
kacagtatóak. Hiába kétfarkú, mikor egy ügyű a jámbor.)
Idestova harminc éve járok
Crna Gorába, a Kotori-öböl egyik falucskájába. (Ilyen ragaszkodó típus vagyok.)
Érkeztem már vonattal, busszal, repülővel, egyszer még stoppal is:
gyakorlatilag mindennel közlekedve. Mivel Szabadkáról viszonylag egyszerű buszt
találni Herceg Noviba, idén másodízben a buszozást választottam. Merő
kalandvágyból. Utólag tudatosult bennem: kicsit túl jóra sikerült az óhajom.
Kaptam akkora avantúrát a 15 órányi zötykölődés során, hogy míg ideértem
teljesen lelohadt bennem az összes utazás keltette inger, élmény. Nem a
járművel volt gond. Nem is a sofőrökkel. Hanem az utasokkal. Az összezártságunk
órái alatt túlcsordult dózisban kaptam a balkáni mentalitásból. Vaskosabb
szociológiai tanulmányra is futotta volna az útitársak viselkedésének empirikus
megéléséből. Ezek közül kiemelném a táplálkozási szokásokat, amiktől csak a
társalgási hangerő szokott fülsértőbb lenni. Éjfél múlott, mire az óbégatók
zöme vagy elpilledt, vagy taknyosra lerészegedett, kidőlt. Már éppen kezdtem
örülni a szokatlan csöndnek, mire leghátul egy Bécsből érkező atyafi elkezdte
üvöltetni a tőle nagyságrendekkel okosabb telefonján az épp aktuális
slágereket. Turbó folk, rap ritmusban: Podgoricáig.
Tiszta Kusturica. Ezzel
vigasztaltam magamat.
A crna-gorai főváros autóbusz-pályaudvarán,
a hülye útitársaktól megszabadulván, és a búcsútól elérzékenyülve abszolváltam
egy kávét. Itt már meg sem tudakolják, milyet igényelünk: kéretlenül is töltik
a sárgaréz dzsezvába a törökös feketét, amihez ugyanilyen természetességgel adják
a jeges vizet. A jóformán teljesen kiürült busz és a látvány kárpótolt a
kialvatlan éjszakáért. Noha fejből tudom már a kanyarokat, ismerősek a házak,
de még tán a fák is, április óta sok minden változott Podgoricától az öbölig.
Ami szembeötlő: Crna Gorában népsportot űznek az építkezésből. Rükvercesen
himnuszi a hangulat: kőhalom állott, s most vár. A folytatás viszont betű
szerint igaz: „Kedv ’s öröm röpkedtek”. Már ha örömködni lehet a
harmincvalahány fokos kánikulában, miközben saluzni és betonozni muszáj. Még
mielőtt a legendás munkabírásukról hírhedett montenegróiakat megsajnálnánk: az
építkezéseken zömmel bosnyák és albániai és/vagy koszovói albán culágerok
dolgoznak. Ezt már a falumbeliektől tudom, ahol szintúgy giga-beruházás zajlik.
Uniós és egyéb pénzekből felújítják a strandot mólóstul. Kérdeztem a helyi
közösség elnökét, vagyis a helyi polgármestert, ugyan, miért pont most
robotolnak, nem lett volna februárban ésszerűbb? A válasza rövid volt és velős:
azér’, mer’ mos’ lesz szezon. Nem is volt több kérdésem.
Ilyenkor, június végén még
tényleg csak az előszezon (elő)szele érződik. A diákok éppen kimaradtak. Kell
egy hét, mire összecuccolnak a családok. A turista roham július elején kezdődik
és eltart Szent Istvánig, amikor az iskolákban megint az idei sztrájkról
kezdenek pusmogni a tanárok…
Az árakról kár bármit írnom.
Kedves ismerőseim a szülővárosomból érkeztek. Csurig pakolták a gépkocsi
csomagtartóját, nehogy valamiben hiányt szenvedjenek. Így került le
Montenegróba egy kisebb fél disznónyi ínyencség mellett tizenkilónyi hazai
krumpli is, aminek örömét kissé megrontotta, hogy itt olcsóbb a burgonya, mint
a Tisza mellett. Általában az árak emberbarát arculatúak. A zöldségek, a
paradicsom, a gyümölcsök talán ha 10-20 százalékkal verik az otthoni piac
árait, a hús sem sokkal hozzáférhetetlenebb. De aki igazán szereti a hasát – ez
meg a bácskai néplélek ismérve –, az tejtermékeket, sajtokat, túrókat és tarhó
féléket fog (v)enni, helyben sütött álom finom péksüteményekkel. Laktatóak, és
a nagy melegben a legfinomabb magyaros borjúpörkölt is heveny
vérnyomás-szökkenést, már-már zergényi bakugrást okoz. (Kipróbálva.)
A szállás árak is szolidnak
mondhatóak. Nem drágábbak, mint Görögország, ahol, ha számításba vesszük, hogy
több a szerb meg a magyar turista, mint Crna Gorában, akkor mégiscsak a Fekete
Hegyek országába érdemesebb jönni. Nem tudom ki hogy van vele: nekem ez a
tapasztalatom, pláne, hogy a buszozás is megerősített ebben.
Ideérkezésemkor rögvest
munkába álltam.
Kebelbarátom szerzett valahonnét
18 köbméter apró szemű sódert. Azt talicskázgattuk a tengerre, pár négyzetméter
strandot vettünk kölcsön a tengertől. Hovatovább így is, úgy is megszűnőben
vannak a szabad strandok. Az egész délelőttnyi dolog jól is esett: elvégre
előtte immáron két napja nem aludtam. Ki is izzadtam magamból a busz
fáradalmait. Közben újabb barátokra tettem szert. Közülük is kiemelném Petkót.
Vele lepacsiztunk, aztán másnap eltűnt négy hónapra. Most épp valahol
Dél-Afrika felé hajózik, hogy a Fokföldet lekaréjozva eljuthasson egy 200 ezer
tonnás monstrumon a Fülöp-szigetekre. Onnét aztán vissza. Petkó hajógépész,
amúgy mérnöki a végzettsége. Húsz éve járja a világot. Hívott, hogy tartsak
vele legalább Marokkóig, hisz „Caracas csak egy hét Firenzétől”, de
szabadkoztam. Éppen elég lesz nekem visszakalandoznom Szabadkáig.
Pk
Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése