2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. június 22., szombat

Fekete hegyek - 1.

Herceg Novi


A legelején.

Egy vallomással tartozom.

Úgy pakoltam el otthonról, hogy meg sem hallgattam Koncz Zsé néni – Bródy Jancsi bácsi legújabb slágerét. Oka is van neki. Előbbinek egyetlen erénye évtizedekkel ezelőtti haja – a hangját, az összes egy oktávot már akkor is szíszogva káromolta a vájt fülű zenész szakma –, az utóbbi meg annyit tudott világéletében, hogy kamu népdalok szövegét hamisítgatta kínrímekbe, amikhez szegény Szörényinek kellett ciszeket és mollokat hozzá komponálnia, a fogyaszthatóság végett. Ráadásul Bródy még ma is „Tini”: a hetedik „X” után ez már inkább kínos, mintsem komikus.

Ilyen muzikális hiátussal vágtam neki Montenegrónak.

Eldöntöttem magamban, hogy tíz napig nem fog érdekelni a politika.

(Nem bírtam ki. Suttyomban csak követtem a közéleti diskurzust. A Kotori-öbölben – sajnos, vagy hála az égnek – nincs stand-up comedy. Márpedig a magyarországi ellenzék budapesti főpolgármester-jelöltjeinek napi megnyilvánulásaitól pompásabb kutyakomédiát keresve sem lehetne találni. Esetleg Bózsó Pista posztjai még ilyen jópofán kacagtatóak. Hiába kétfarkú, mikor egy ügyű a jámbor.)

Idestova harminc éve járok Crna Gorába, a Kotori-öböl egyik falucskájába. (Ilyen ragaszkodó típus vagyok.) Érkeztem már vonattal, busszal, repülővel, egyszer még stoppal is: gyakorlatilag mindennel közlekedve. Mivel Szabadkáról viszonylag egyszerű buszt találni Herceg Noviba, idén másodízben a buszozást választottam. Merő kalandvágyból. Utólag tudatosult bennem: kicsit túl jóra sikerült az óhajom. Kaptam akkora avantúrát a 15 órányi zötykölődés során, hogy míg ideértem teljesen lelohadt bennem az összes utazás keltette inger, élmény. Nem a járművel volt gond. Nem is a sofőrökkel. Hanem az utasokkal. Az összezártságunk órái alatt túlcsordult dózisban kaptam a balkáni mentalitásból. Vaskosabb szociológiai tanulmányra is futotta volna az útitársak viselkedésének empirikus megéléséből. Ezek közül kiemelném a táplálkozási szokásokat, amiktől csak a társalgási hangerő szokott fülsértőbb lenni. Éjfél múlott, mire az óbégatók zöme vagy elpilledt, vagy taknyosra lerészegedett, kidőlt. Már éppen kezdtem örülni a szokatlan csöndnek, mire leghátul egy Bécsből érkező atyafi elkezdte üvöltetni a tőle nagyságrendekkel okosabb telefonján az épp aktuális slágereket. Turbó folk, rap ritmusban: Podgoricáig.

Tiszta Kusturica. Ezzel vigasztaltam magamat.

A crna-gorai főváros autóbusz-pályaudvarán, a hülye útitársaktól megszabadulván, és a búcsútól elérzékenyülve abszolváltam egy kávét. Itt már meg sem tudakolják, milyet igényelünk: kéretlenül is töltik a sárgaréz dzsezvába a törökös feketét, amihez ugyanilyen természetességgel adják a jeges vizet. A jóformán teljesen kiürült busz és a látvány kárpótolt a kialvatlan éjszakáért. Noha fejből tudom már a kanyarokat, ismerősek a házak, de még tán a fák is, április óta sok minden változott Podgoricától az öbölig. Ami szembeötlő: Crna Gorában népsportot űznek az építkezésből. Rükvercesen himnuszi a hangulat: kőhalom állott, s most vár. A folytatás viszont betű szerint igaz: „Kedv ’s öröm röpkedtek”. Már ha örömködni lehet a harmincvalahány fokos kánikulában, miközben saluzni és betonozni muszáj. Még mielőtt a legendás munkabírásukról hírhedett montenegróiakat megsajnálnánk: az építkezéseken zömmel bosnyák és albániai és/vagy koszovói albán culágerok dolgoznak. Ezt már a falumbeliektől tudom, ahol szintúgy giga-beruházás zajlik. Uniós és egyéb pénzekből felújítják a strandot mólóstul. Kérdeztem a helyi közösség elnökét, vagyis a helyi polgármestert, ugyan, miért pont most robotolnak, nem lett volna februárban ésszerűbb? A válasza rövid volt és velős: azér’, mer’ mos’ lesz szezon. Nem is volt több kérdésem.

Ilyenkor, június végén még tényleg csak az előszezon (elő)szele érződik. A diákok éppen kimaradtak. Kell egy hét, mire összecuccolnak a családok. A turista roham július elején kezdődik és eltart Szent Istvánig, amikor az iskolákban megint az idei sztrájkról kezdenek pusmogni a tanárok…

Az árakról kár bármit írnom. Kedves ismerőseim a szülővárosomból érkeztek. Csurig pakolták a gépkocsi csomagtartóját, nehogy valamiben hiányt szenvedjenek. Így került le Montenegróba egy kisebb fél disznónyi ínyencség mellett tizenkilónyi hazai krumpli is, aminek örömét kissé megrontotta, hogy itt olcsóbb a burgonya, mint a Tisza mellett. Általában az árak emberbarát arculatúak. A zöldségek, a paradicsom, a gyümölcsök talán ha 10-20 százalékkal verik az otthoni piac árait, a hús sem sokkal hozzáférhetetlenebb. De aki igazán szereti a hasát – ez meg a bácskai néplélek ismérve –, az tejtermékeket, sajtokat, túrókat és tarhó féléket fog (v)enni, helyben sütött álom finom péksüteményekkel. Laktatóak, és a nagy melegben a legfinomabb magyaros borjúpörkölt is heveny vérnyomás-szökkenést, már-már zergényi bakugrást okoz. (Kipróbálva.)

A szállás árak is szolidnak mondhatóak. Nem drágábbak, mint Görögország, ahol, ha számításba vesszük, hogy több a szerb meg a magyar turista, mint Crna Gorában, akkor mégiscsak a Fekete Hegyek országába érdemesebb jönni. Nem tudom ki hogy van vele: nekem ez a tapasztalatom, pláne, hogy a buszozás is megerősített ebben.

Ideérkezésemkor rögvest munkába álltam.

Kebelbarátom szerzett valahonnét 18 köbméter apró szemű sódert. Azt talicskázgattuk a tengerre, pár négyzetméter strandot vettünk kölcsön a tengertől. Hovatovább így is, úgy is megszűnőben vannak a szabad strandok. Az egész délelőttnyi dolog jól is esett: elvégre előtte immáron két napja nem aludtam. Ki is izzadtam magamból a busz fáradalmait. Közben újabb barátokra tettem szert. Közülük is kiemelném Petkót. Vele lepacsiztunk, aztán másnap eltűnt négy hónapra. Most épp valahol Dél-Afrika felé hajózik, hogy a Fokföldet lekaréjozva eljuthasson egy 200 ezer tonnás monstrumon a Fülöp-szigetekre. Onnét aztán vissza. Petkó hajógépész, amúgy mérnöki a végzettsége. Húsz éve járja a világot. Hívott, hogy tartsak vele legalább Marokkóig, hisz „Caracas csak egy hét Firenzétől”, de szabadkoztam. Éppen elég lesz nekem visszakalandoznom Szabadkáig.


Pk

Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon olvasható.

Nincsenek megjegyzések: