'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

ZADARI KÉPESLAPOM

Zadar nem túl szép, legalábbis a központja nem az. Modern, túlnépesedett, mindenfelé lakótelepi a hangulat. Emeletes kockaházak között a történelmi emlékezetvesztés: alul üvegezett kirakatokban a konzumidiotizmus kellékei. Először 1989 nyarán jártam itt. Autóstoppal érkeztem. A piacon ettem burekot, ugyanott a kútnál csapvíz folyt. Teljesen másként él az emlékezetemben a zadari hangulat. Akkor kevésbé vert mellbe a tengerparti nagyváros személytelensége. Hátizsákosan mászkáltam, amerre a lábam vitt. Már nem tudom részleteiben fölidézni, mit is csináltam a Zadarban eltöltött egy-két nap alatt. Rémlik, a strand mellett egy közparkban aludtam, de a helyet bajosan határoznám meg. Több mint három évtized elmúlt azóta. Kihullott az időrostán az akkori nyár emlékezetének ocsúja. Most egyebütt sem tudtam volna magam jólérezni: a közeli kikötő padjára ültem le. Néztem a táncikáló csónakokat, s pont úgy kotyogott a víz a hasuk alatt, mint mikor Kanizsán a mólóhoz kötött ladikokkal játszanak a tiszai hullámok. Szimmetrikus a világ, kétségtelen. Csak a szagok mások. Zadarban sós a levegő, a Vízitelepen meg mindig iszapszagban úszik a part, meg a folyó fölszíne. Ösztönszerű mozdulattal megsimítom a pad karfáját, harmatos marad a kezem. Zadart még Béla király lovagjai is megvívták. A magyarok – Gárdonyi is írta – a velenceiek ellen vonultak föl. Lovasan... Az itáliaiak a gályáikon röhögve nézték a part mentén fölsorakozó, az utolsó szál emberig nyeregben ülő sereget. Csak akkor fagyott arcukra a derű, amikor a magyarok elunva a tétlenséget, a part közvetlen közelébe merészkedő itáliaiak hajóira kezdtek lovastul átugratni. Támadt nagy kavarodás, jézusmária, és hamar odalett a velenceiek magabiztossága. Furcsa egy csata lehetett, annyi szent. Akkoriban Zárának hívták a várost, de biztos vagyok benne, hogy a tenger kékje, a hullámok morajának ritmusa, a hegylánc mögül ébredő nap rőt derengése ugyanígy beköltözött a vértes lovagokba. Amit akkor láttak, amit most látok: együtt éljük át az összes élményünkkel.

Pk

PAGI ÉJJEL

 

Éjszaka sétálok. Nem kergetek álmokat. Már nem. Úgysem menekülhetek semmi elől. Akkor inkább elébe megyek a sötétségnek. Kiballagok az óváros közepére, s onnét indulok valamelyik sikátor girbe-görbe vonalán arra, amerre a tengert sejtem. Az ég lilásfeketére vakolt boltozatán velem virraszt milliárdnyi csillag. Záróra utáni halk dallam szüremlik egy kései kávéház lelakatolt ajtószárnyán át. Ismerem a dalmát nótát. Öreg sláger. Hajdanában, nagyon régen még énekeltük is. Akkoriban még ment az éneklés, a tánc, a muzsika, meg minden. Mostanában... Jobb híján megmaradt valami dünnyögés. Fogak között szűrt, kelletlen, keresetlen melódia, amin körösztül mintha a múlt akaródzna dúdolni egy-egy dallamfoszlányt a szívbe. 

Gondolatokat kutatok. Megyek a kitaposott utamon. Mögöttem lévő árnyékomat a sarki kandeláberek sárga fénye taszigatja mögém, majd alám, aztán meg elébem, ahogy elhagyom a lámpás utcarészeket. Kőpor csikordul bocskorom talpa alatt. A fűszeres levegő nehéz. Ruhaszárító kötelek feszülnek a házsorok között, emeletnyi magasan köldökzsinórként kötik össze a jobb és a bal oldalt, ott fönt, ahol csak éji molylepkék, muslincák és néha törpedenevérek röpködnek, olyan hangatlanul, kiszámíthatatlanul, akárha egyenként lennének az elmúlás hírnökei. 

A napon fakult pagi házfalakat, az utcák kacskaringóit, a csukott kávézók előtt pihenő üres asztalokat, székeket, a fogyó hold sajtképét tetőkön átívelve ernyedten öleli át a sós álmú éjszaka.   

   Pk

PAGI VÁROSRÉSZ (rajzom)

Augusztus végén a nappalok akácméz színűek és tikkasztóak. Az estéken viszont, amikor lágy bogárzümmögéssel telik meg a kikötő felől érkező sós fuvallat, és a kőkerítések mögötti legelőkről fülledt szénaillatot hoz az alkonyi pára, a mediterrán nyár parazsa is kihunyóban van. Éjjeli madarak árnyéka suhan a kőút porában. A szomszédos ház ablakai alatt egy kis kert: benne ezerszínű árvácskák bólogatnak szomjasan suttogva. Ujjnyi vastag éjjeli pillék szürcsölik a nektárt. Szitakötő módra zúg a szárnyuk, előre-hátra röpködnek, csápjuk akár egy megtermett éticsigáé. Ha nem tudnám hol vagyok, azt hihetném féltucat kolibrit látok. Pedig nem madarak ezek, hanem valami óriási, egzotikus rovarfélék. Nincs kit megkérdezzek. Üres az utca. Csak a templom harangtornyában lógó kötelet libbenti a szél.
A kérges mészkő sziget talapzatára épült város nem is az, hanem falu. Már falu volt a rómaiak idején is: Pagus néven, ami közönségesen falut jelent. Volt, hogy földrengés rombolta porig. Akadt, amikor hódítók gyújtották föl a házait, kardélre hányva Pag lakosságát. A városnak az ókortól napjainkig tartó történetében egy valami azonban mindig megmaradt, mert végig kíséri az ottaniak múltját egészen a jelenbe, és nagyon úgy tűnik, a jövőjüket is elkezdte írni. Ez pedig a só.
Legendák övezik a pagi só ízét, finomságát. Nekem, síksági embernek nem sok fogalmam van róla, miféle különbségek lehetnek só meg só között: felőlem a boszniai Tuzlában bányászott só is éppen ugyanolyan ízű, mint az erdélyi hegyek mélyéből érkező konyhasó. Ha meg tengervízből nyerik, az sem hoz izgalomba. A lényeg, hogy lehessen vele pácolni, húst és minden egyebet sózni, mert ízt kell adni az íztelenségnek, ahogy színt kell vinni a szürkeségbe, és a disszonáns hangok között meg kell hallani a melódiát, mert az aránytalanság elveszejt bennünket. Alighanem valami ilyesmi lenne a dolgunk. Ha már megkaptuk a létezés kegyelmét. Aztán meg?
Úgyis föloldódunk az időben, miként nyári levesben a só.     

                     Pk

PAG - utcarész

A PAGI JUHSAJT

 

Pag - rajzom

Mészkő, sziklák, szikkadt csomója a keserű füveknek, a horvátok ötödik legnagyobb szigete: ez Pag. Noha a régió sosem volt szegényes történelmi emlékekben, a pagi múlt még ettől is színesebb. Görögök, rómaiak, Bizánc és Velence, a törökök, Dubrovnik meg Zára, de a magyar királyok is letették névjegyüket a szigeten, éppen úgy, mint előttük és utánuk minden hódító, akinek fantáziáját nem hagyta nyugton a kopár sziklák rengetegét körülölelő tenger látványa.

Akárhogy iparkodtam, nem sikerült birkahúst ennem. Pedig a pagi bárány- és ürühús világhírű. Az átlagos árnak két és fél, háromszorosát is elkérik érte. Külön kérésre, előre rezerváltan porciózzák a vendéglőkben, ám ebben a járványos, ideje korán kiszenvedett szezonban alig akad turista, ezért nehéz egy vágójószágnyi megrendelést összeírni. Amúgy, egy-két embernek meg: nincs. Bizonyára lehetne a kontinensről beszerzett húsból is ügyeskedni, de a pagiak nagyon önérzetesek. Túl azon, hogy a turistát nem akarják hülyére venni, saját magukat sem szeretik becsapni. Megette a koronavírus az idei nyarat, birkástul. Coki.  

A kőkerítésekkel, összerakott szikladarabokkal határolt legelőkön bácskai szemmel nézve meglehetősen cingár juhok legelnek. Elég gebék szegények. Faggyú rajtuk semmi: szagos, babkaró szerű, szárazra aszott füveket legelnek, miáltal a húsuk tisztább, jellegzetes ízű, és – állítólag – sokkal egészségesebb is a hagyományostól, lévén a medicina a sivár, kövecses talajon termő füveket egytől-egyig gyógynövényként is számon tartja.  A kacskaringós csontfehér utakon, vagy azokat körösztben átvágva föl-föltűnnek birkanyájak a rekkenő nyári meleg naptól hajtva. A juhok pofája néha tarka. Gyulladt, vörös szemmel bámulják a világot. Nem tudni mire gondolnak. Mögöttük kéklik a Velebit hegység irdatlan hosszan nyúló taraja.

Pag városában kapható helyi juhsajt: bár titkon valami kulináris csodában bíztam, nagyon szerettem volna elámulni, de a helyi birkasajtot nem tudtam megkülönböztetni az oromhegyesi juhász feleségének a portékájától. Sárga, nyúlós, csípős szagú. Férfias koszt. Randevú előtti fogyasztása igen nagy önbizalomra utalna.

A dalmátok mindenesetre szeretik. Nem törődnek a finnyás nagyvilággal, a sok előítélettel. Nekik van igazuk.

                           Pk

NAPLÓ - 117.

Zoran Mušič festménye

A Katine-híd fehér kövei csupaszon virítanak a déli napon. Teljesen illik a csontszárazra aszott hóka hegyláncok sziluettjéhez a tenger mélykék színe. Nincs felhő. Szél sincs, majd csak napszállat után kezd fújni valami száraz, meleg pára. Reménytelenül kobaltszínű az ég firmamentuma. Fűszál sem rezdül a tikkasztó hőségben. Általában alig látni növényeket. Mivel ezen a tájékon a víz az Adriához képest is nagyobb sótartalmú, miként a partján, úgy a mélyben sem látni semmi életet. Halott ez a tengerrész. Akármennyire divergensen hangzik: kiéget mindent a víz. Tucatnyi méterig áttetsző a tenger, ám a deres tónusú puszta homokon kívül nincs ami megtörné a sivár vízfenék látványát.

A part sem különb. Holdbéli a táj. A vörhenyes kőrengetegben, mint a járási szik platnija, itt-ott savószínű placcok világítanak.   

A város kicsit más. Néhány csenevész pálma bóbiskol az augusztus végi nyári kánikulában. Délkeletre, a kőrakásokkal határolt parcellákon, a kőrengetegben gyér fűcsomók, birkák rágcsálják a száradt szálakat, sivatagi akácia bozótok kapaszkodnak a kiégett talajba. A dalmáciai Pag a megszokottól is sósabb levegője szikárabbá teszi még a gondolatot is, ami errefelé aligha szokott röppenni, inkább csak szétfoszlik, már a fogantatása pillanatában fölszívódik a kikötőt kóstolgató hullámok, és a kedélytelen nyugalmú hegygerincek kontúrja közötti vákuumban. A hegyek… Azokról a furcsán gömbölyödő alakzatokról még keveset szóltam: mint valami szikes, tört fehér földből fölpúpozott óriási halmok, vagy inkább nagyra nőtt kemény, csupasz dűnék lennének. Isten vakondtúrásai – azt hiszem, ez a legpontosabb kifejezés, ez jut eszembe róluk. Szegény Zoran Mušič tőlem is többet látott: sokak közül egyedül neki sikerült jellé párolnia a Pag szigeti tájat. Igaz, a lelkét előtte meg kellett kísértenie Dachauban, ahol ugyanúgy rajzolva ragadta meg a semmi iszonyatát, mint később a dalmáciai semmi szépségét.

A pagi Nagyboldogasszony templomban, a vörös márvány szenteltvíztartó mellett egy pillanatra megáll mögöttem a történelem. A romanika jegyében fogant, de gótikus rózsaablakkal és kapubéllettel épített Isten háza belsejében sok száz esztendő imádsága hűsíti a homlokot. Az oldalhajó ereklyetartójára az átellen lévő ablakból fénycsóva vetül, körülötte misztikus félhomály. A székesegyháznak induló, valójában az eredeti tervek mentén soha föl nem épült szentély rozettájának részletei szemfájdítóan gazdagok. A híres helyi csipkéken is vissza-visszaköszönnek a gót motívumok. Fekete ruhás, szatyrot cipelő öreg apáca csoszog körösztül Pagen főterén. A zeniten lévő nap lobogó fehér velumának árnyát a talpa alá szorítja. Mintha levegőben úszna: a kövezett tér fölött vibrál, elmosódik a lég.

Tarka ruhák száradnak az egymásnak dőlő sikátorokban. A méteres távolságú szemközti falak között kihúzott köteleken teljesen hétköznapi módon ruhák lógnak. A törülközők, cihák habfehérétől elütő pongyolára leszek figyelmes. Alighanem selyem, nagy lótusz virágok rajta. Ciklámen és ezüst. Sehogyse illik a képbe, dünnyögöm magamban és leülök rajzolni. Találok egy érdekes részletet, repedés van a falon. Mintha a mostanra kettészakadt világ lazán odavarrt öltése készülne fölfesleni.

A blokkpapírra izzadtságcsöpp pöttyen a homlokomról. Szétterül, akár egy sós vízjel. Elmaszatol pár vonalat. Hagyom. Nem mondhatom, hogy a kutyát sem érdekli, amit csinálok: egy borzas, piszkos színű korcs oldalaz mellém. Liheg, csipás szemével mintha könyörögne. Gondolkodás nélkül megsimítom. Hibát követek el. Ahogy a gerincén gereblyéznék menten mordul egyet, majd hirtelen belekap a kezembe. Rázogatom, megvizsgálom a ceruzátlan jobb tenyeremet: nem vérzik. Nem harapott meg. Pedig megtehette volna. 

Erre váratlanul párat kondul a pagi Nagyboldogasszony templom harangtornya. Ebédidőre kongatnak?  Öreganyám ilyenkor, augusztus utolsó fertályának napjain a Szent János utcában, a befelé néző konyhácskában zöldséglevest tett az asztalra. A másik mamám meg a Kistemető mellett a frissen letörölgetett, Triesztből svercelt viaszkos vászon asztalterítőre rakta a sok hajszálrepedéses, vastag falú paraszttányért.

Pagon ebédidő van. Kis vasárnap, csütörtök. 

Nézzük egymást a kutyával, és kiolvasom a szeméből, lefogadom, hogy érzi: én szégyellem jobban magamat. 

                                              Pk          

Fekete hegyek - 2.

Perast

Mondanám, hogy nyaralok Crna Gorában, de ez nem pont igaz.

Ahogy már az előző részben említettem, közel három évtizede otthonról haza jövök ide, a Kotori-öbölbe. Először 1991-ben jártam errefelé.

A falu matuzsálemi, gigantikus méretű lucfenyője alatt rajzoltam, utcai portrékat, karikatúrákat készítettem. A fa dereka három ember számára is nehezen átölelhető, most is megvan. Akkora tobozok teremnek rajta, mint egy tekegolyó. (Mire föntről egy leér, és netán fejbe trafál: az eredmény is hasonló lesz. Csak eldőlsz, mint a kuglibaba. Van is nagy sivalkodás, ha a bóra, vagy a maestral levante rázza a fa koronáját. Behúzott nyakkal iparkodunk át alatta.)

A kilencvenes években merőben más volt itt az élet.

Azóta sokat fejlődött az ország, a környék, az én kis falum is. Néha nem tudom eldönteni, vajon biztos, hogy előnyére? Csak az emberek maradtak ugyanazok, akikkel életre szóló barátságok köttettek. Szokás mondani, hogy egy férfi számára az az igazi barát, akit hadba indulva, a csatában is szívesen a háta mögött tudna. Az idevalósi barátaim zömére nyugodt szívvel számítanék bármilyen ütközetben. Nem kitaláció, amit vélek. Az élet igazolta, hogy rájuk sokszor és jobban támaszkodhattam, mint bácskai kenyeres pajtásaim legtöbbjére.

Sajnos, vagy nem sajnos: ez az igazság.

Ennyi idő elmúlt, s mi az első pillanatoktól férfiasan megkedveltük egymást. A falubeli velem egykorú srácok mára apák, férjek, családos emberek.

Ezidáig számtalan jelét adták a szeretetüknek. Például egy ízben – még nem volt mobiltelefon, internet is alig – híre futott a faluban, hogy odahaza Bácskában, meghaltam. Hányaveti turisták, a régiónkból szalajtottak kotyogták el a (tév)hírt. Alighanem összekevertek valakivel. De a gyász valódira sikeredett. Futótűzként terjedt a szomorú ál-szenzáció: „Madjar je preminuo.” Aznap éjjel halotti tort ültek a kedvenc törzshelyemen, az olajfás kerthelyiségben sirattak, és hogy rám emlékezzenek, a korábban ott hagyott összes Cseh Tamás CD-met beleszórták a tenger vizébe. Pár hétre rá, vezetékes telefonon felhívtam valamelyiküket. Makogni tudott csak a telefonba, úgy meg volt illetődve. Akkor tudtam meg, szegény azt hitte, a túlvilágról tárcsázom. Kellett egy pár perc bizonygatás, nógatás, mire visszatért a lélekjelenléte.

Talán a szerencsének tudhatom. Talán más is közrejátszott: sosem éreztem egyikük ellenszenvét, netán gyűlöletét. Pedig eleinte elég hézagos volt a nyelvtudásom, lerítt rólam, idegen vagyok köztük. Mégis. Montenegróiak, „bokejacok”, magukat szerbnek, horvátnak, sőt jugoszlávnak vallók fogadták el a különbözőségemet. Liberálisok voltak, de hazafiak. (Hozzájuk képest a hazai potrohosok, az összes mozgalmár: ugatják csak a liberalizmust. Közük sincs hozzá. Nekik csak szájalás szinten Orbán Viktorhoz van közük, meg a politikai impotenciájukból fakadó, klinikailag igazolt frusztrációs szorongáshoz.)

Olyannyira itthon vagyok az öbölbeli kompániánál, hogy magyar szurkolóként is akad respektem.

Míg Kis-Jugoszlávia küzdött a magyar vízilabdacsapat ellen, a már említett kerthelyiségben százötven délszláv drukker között egy szál magam buzdítottam a piros-fehér-zöldeket. Ha a „delfinek” dobtak be gólt, palackok csapódtak a földhöz, másfélszáz torokból zendült fel a diadalordítás. Amikor meg mi, másfélszáz szúrós szempár nézett rám nem túl barátságosan.

Mit tehettem mást?

Huj-huj hajrá, mondtam közönyös hangon, és örültem, hogy nem vagyok még agyon verve. Végül minden jól sült el. Hál’Istennek a meccset – egy góllal – elvesztettük. (Világbajnokság volt, nem olimpia.) Soha annyi kedves, méltató szót nem kaptam! Százötvenen akarták megköszönni a sportos, de kemény küzdelmet, a mieink helytállását. A tisztes vereség miatt mindegyikük fizetni akart nekem egy áldomást. Hatalmas ünneplésbe fúlt az éjszaka. Nem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Ellenkezőleg. Életemben sokadszor voltam büszke rá.

Máshogy is itthon érzem magamat.

A falu talán legöregebb házának, egy kőből rakott halász kalyibának a falán emléktábla hirdeti: ez az a hely, ahol a galád osztrák-magyarok (austrougarska), élükön Horthy Miklós ellentengernaggyal kivégeztettek négy matrózt, akik 1918 februárjának legelején a cattarói matrózlázadás vezéralakjai voltak.

(Egy zárójel erejéig: még háború volt. Hadi állapotban a saját haderő elleni lázadás, de még a dezertálás is egyértelműen halálos főbűn. A rögtönítélő hadbíróság nem szokott teketóriázni. Még a demokrácia felkent bajnokainál, a nyugati hatalmaknál sem. Háborús időben lezajlott lázadásért csak a négy főkolompos kivégzése kiemelkedően enyhe büntetésnek számított. Egyébként meggyőződéssel vallom, ha a bitang vörös matrózok mellett az összes hithű kommunistával ideje korán hasonlóan járnak el, mára boldogabb lenne a világ. És talán százmilliók halála sem következett volna be. Mindegy. Zárójel bezárva.)

A királyi Jugoszlávia létrejöttekor fölkerült a tábla a helyére. Rajta Vitéz Nagybányai Horthy Miklós nevével vésetten, aki miatt én minden itt tartózkodásom alatt leander koszorút akasztok a tábla alá. Nem szólnak miatta. Megértik. Pedig lenne okuk a sértődöttet játszani. Elvégre ellenségek voltunk valaha. Velük hadakoztunk.

Bezzeg otthon…

Kíváncsi lennék, ha odahaza Horthy-táblát akarnék koszorúzni: mondjuk Zentán, Magyarkanizsán vagy épp Szabadkán – vajon mit szólna hozzá a Magyar Mozgalom? Hogy megnyúlna Joó-Horti Líviánk arca!

Pk

Az írás eredetije a Jó ReggeltVajdaság véleményportálon olvasható.

Fekete hegyek - 1.

Herceg Novi

A legelején.

Egy vallomással tartozom.

Úgy pakoltam el otthonról, hogy meg sem hallgattam Koncz Zsé néni – Bródy Jancsi bácsi legújabb slágerét. Oka is van neki. Előbbinek egyetlen erénye évtizedekkel ezelőtti haja – a hangját, az összes egy oktávot már akkor is szíszogva káromolta a vájt fülű zenész szakma –, az utóbbi meg annyit tudott világéletében, hogy kamu népdalok szövegét hamisítgatta kínrímekbe, amikhez szegény Szörényinek kellett ciszeket és mollokat hozzá komponálnia, a fogyaszthatóság végett. Ráadásul Bródy még ma is „Tini”: a hetedik „X” után ez már inkább kínos, mintsem komikus.

Ilyen muzikális hiátussal vágtam neki Montenegrónak.

Eldöntöttem magamban, hogy tíz napig nem fog érdekelni a politika.

(Nem bírtam ki. Suttyomban csak követtem a közéleti diskurzust. A Kotori-öbölben – sajnos, vagy hála az égnek – nincs stand-up comedy. Márpedig a magyarországi ellenzék budapesti főpolgármester-jelöltjeinek napi megnyilvánulásaitól pompásabb kutyakomédiát keresve sem lehetne találni. Esetleg Bózsó Pista posztjai még ilyen jópofán kacagtatóak. Hiába kétfarkú, mikor egy ügyű a jámbor.)

Idestova harminc éve járok Crna Gorába, a Kotori-öböl egyik falucskájába. (Ilyen ragaszkodó típus vagyok.) Érkeztem már vonattal, busszal, repülővel, egyszer még stoppal is: gyakorlatilag mindennel közlekedve. Mivel Szabadkáról viszonylag egyszerű buszt találni Herceg Noviba, idén másodízben a buszozást választottam. Merő kalandvágyból. Utólag tudatosult bennem: kicsit túl jóra sikerült az óhajom. Kaptam akkora avantúrát a 15 órányi zötykölődés során, hogy míg ideértem teljesen lelohadt bennem az összes utazás keltette inger, élmény. Nem a járművel volt gond. Nem is a sofőrökkel. Hanem az utasokkal. Az összezártságunk órái alatt túlcsordult dózisban kaptam a balkáni mentalitásból. Vaskosabb szociológiai tanulmányra is futotta volna az útitársak viselkedésének empirikus megéléséből. Ezek közül kiemelném a táplálkozási szokásokat, amiktől csak a társalgási hangerő szokott fülsértőbb lenni. Éjfél múlott, mire az óbégatók zöme vagy elpilledt, vagy taknyosra lerészegedett, kidőlt. Már éppen kezdtem örülni a szokatlan csöndnek, mire leghátul egy Bécsből érkező atyafi elkezdte üvöltetni a tőle nagyságrendekkel okosabb telefonján az épp aktuális slágereket. Turbó folk, rap ritmusban: Podgoricáig.

Tiszta Kusturica. Ezzel vigasztaltam magamat.

A crna-gorai főváros autóbusz-pályaudvarán, a hülye útitársaktól megszabadulván, és a búcsútól elérzékenyülve abszolváltam egy kávét. Itt már meg sem tudakolják, milyet igényelünk: kéretlenül is töltik a sárgaréz dzsezvába a törökös feketét, amihez ugyanilyen természetességgel adják a jeges vizet. A jóformán teljesen kiürült busz és a látvány kárpótolt a kialvatlan éjszakáért. Noha fejből tudom már a kanyarokat, ismerősek a házak, de még tán a fák is, április óta sok minden változott Podgoricától az öbölig. Ami szembeötlő: Crna Gorában népsportot űznek az építkezésből. Rükvercesen himnuszi a hangulat: kőhalom állott, s most vár. A folytatás viszont betű szerint igaz: „Kedv ’s öröm röpkedtek”. Már ha örömködni lehet a harmincvalahány fokos kánikulában, miközben saluzni és betonozni muszáj. Még mielőtt a legendás munkabírásukról hírhedett montenegróiakat megsajnálnánk: az építkezéseken zömmel bosnyák és albániai és/vagy koszovói albán culágerok dolgoznak. Ezt már a falumbeliektől tudom, ahol szintúgy giga-beruházás zajlik. Uniós és egyéb pénzekből felújítják a strandot mólóstul. Kérdeztem a helyi közösség elnökét, vagyis a helyi polgármestert, ugyan, miért pont most robotolnak, nem lett volna februárban ésszerűbb? A válasza rövid volt és velős: azér’, mer’ mos’ lesz szezon. Nem is volt több kérdésem.

Ilyenkor, június végén még tényleg csak az előszezon (elő)szele érződik. A diákok éppen kimaradtak. Kell egy hét, mire összecuccolnak a családok. A turista roham július elején kezdődik és eltart Szent Istvánig, amikor az iskolákban megint az idei sztrájkról kezdenek pusmogni a tanárok…

Az árakról kár bármit írnom. Kedves ismerőseim a szülővárosomból érkeztek. Csurig pakolták a gépkocsi csomagtartóját, nehogy valamiben hiányt szenvedjenek. Így került le Montenegróba egy kisebb fél disznónyi ínyencség mellett tizenkilónyi hazai krumpli is, aminek örömét kissé megrontotta, hogy itt olcsóbb a burgonya, mint a Tisza mellett. Általában az árak emberbarát arculatúak. A zöldségek, a paradicsom, a gyümölcsök talán ha 10-20 százalékkal verik az otthoni piac árait, a hús sem sokkal hozzáférhetetlenebb. De aki igazán szereti a hasát – ez meg a bácskai néplélek ismérve –, az tejtermékeket, sajtokat, túrókat és tarhó féléket fog (v)enni, helyben sütött álom finom péksüteményekkel. Laktatóak, és a nagy melegben a legfinomabb magyaros borjúpörkölt is heveny vérnyomás-szökkenést, már-már zergényi bakugrást okoz. (Kipróbálva.)

A szállás árak is szolidnak mondhatóak. Nem drágábbak, mint Görögország, ahol, ha számításba vesszük, hogy több a szerb meg a magyar turista, mint Crna Gorában, akkor mégiscsak a Fekete Hegyek országába érdemesebb jönni. Nem tudom ki hogy van vele: nekem ez a tapasztalatom, pláne, hogy a buszozás is megerősített ebben.

Ideérkezésemkor rögvest munkába álltam.

Kebelbarátom szerzett valahonnét 18 köbméter apró szemű sódert. Azt talicskázgattuk a tengerre, pár négyzetméter strandot vettünk kölcsön a tengertől. Hovatovább így is, úgy is megszűnőben vannak a szabad strandok. Az egész délelőttnyi dolog jól is esett: elvégre előtte immáron két napja nem aludtam. Ki is izzadtam magamból a busz fáradalmait. Közben újabb barátokra tettem szert. Közülük is kiemelném Petkót. Vele lepacsiztunk, aztán másnap eltűnt négy hónapra. Most épp valahol Dél-Afrika felé hajózik, hogy a Fokföldet lekaréjozva eljuthasson egy 200 ezer tonnás monstrumon a Fülöp-szigetekre. Onnét aztán vissza. Petkó hajógépész, amúgy mérnöki a végzettsége. Húsz éve járja a világot. Hívott, hogy tartsak vele legalább Marokkóig, hisz „Caracas csak egy hét Firenzétől”, de szabadkoztam. Éppen elég lesz nekem visszakalandoznom Szabadkáig.

Pk

Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon olvasható.

KÉPESLAP HELYETT – VII.

A katolikus templom (Fotó: Petar Tomanović)

A Kotori-öböl arculatának egy másik sajátságossága annak köszönhető, hogy az uralkodó pravoszláv egyház mellett még mindig hangsúlyos a katolicizmus jelenléte is. Az ortodox templomtól kőhajításnyira minden vasárnap délelőtt római katolikus szentmise liturgikus éneke szűrődik ki a nem túl régi – száz, százötven éves, jellegzetesen mediterrán harangtornyú – kisebb kőtemplom kitárt, kétszárnyú ajtaján. Persze dalmát akcentussal, horvátul. Noha a magyar fülemnek furán hangzik a kanizsai mise szlávosított verziója, a szertartás szövege, a menete tisztán ugyanaz, mint idehaza a Nagytemplomban. Csak a pap más. Évekig egy örökké szerény, mosolyra húzott szájú fiatal papocska celebrálta a misét. Szépen elálló fülei voltak, dallamos hangon prédikált. Maga volt a megtestesült jámborság. Herceg Noviból ingázott minden vasárnap. Szerintem az idősebbje ráhagyta a pluszfeladatot: menjen a maga harminc évével Đenovićire. Nagyon nagy sikerélménye úgysem lesz. Akad majd foghíj bőven a padok között. A gyéren maradt helyi hívő mellett annak a bátortalanul beszállingózó tucatnyi katolikus turistának éppen meg fog felelni. Meg is felelt. Hiba abban nem volt. Odafigyelt ránk, a fogyatkozó nyájra.  Az évek során, ahogy a családi házikót nyaranta látogattuk, már számon tartott. Ezt azért tudom, mert egy alkalommal, az igaloi buszmegállóban várakoztam, amikor mellém lépett egy aktatáskás, napszemüveges, szürke inget és fekete nadrágot viselő fiatal férfi. Nézett rám, én meg vissza őrá, hogy mit akarhat. Egy darabig vigyorgott, aztán – látva, hogy nem tudom személyét hová tenni – jóindulattal üdvözölt, de bemutatkoznia már nem volt muszáj. Leesett a tantusz. Mentségemre legyen: ha valakit csak misreuhában látunk, kehellyel a kézben, ájtatos úrfelmutatás közben, évente két-három ízben, azt papi palást híján, „civilben“, egy városi buszmegálló mérsékelten szakrális környezetében igen negéz első blikkre beazonosítani. Amúgy is a  kelleténél talán jobban szoktam ragaszkodni a már bennem kialakult külső személyi jegyekhez. Erősebben rögzítem a karaktert. Nekem egyszer a strandoló, csurom vizes, fürdőgatyás polgármester látványa akkora sokkot okozott, hogy zavaromban köszönni is elfelejtettem. A rosseb tudja. A nyakkendő miatt  lehet. Ha van kravátli, ösztönösen előre köszönök, lett légyen az illető pincér, portás, halottkísérő, levélkézbesítő vagy régi eleganciával öltözött vizsgabálozó kiskamasz. 

Az első hökkeneten túlesve aztán szépen elbeszélgettünk a papocskával, és mivel nem rohantam sehová, a közeli kiskocsmába beinvitáltam egy kávéra. Köszönettel el is fogadta, s míg diskuráltunk, jóízűen megittuk a két korsó sört. Mondtam neki, ahhoz képest, hogy a falu katolikus templomáról van szó, igen-igen szerény a díszítettsége. Kívülről még csak-csak hozza a leszegényített, adriai kőtemplomok középkori hangulatát. Ám odabent elkélne néhány freskó, nagyobb szentkép, szobor, mert ebben a formájában inkább megfelel egy kálvinista székely atyafi tarra meszelt, lecsupaszított ízlésének, mintsem a barokkos cicomához szokott, az aranyozást, a pingált külcsínt kedvelő kanizsaiaknak. Vonogatta a vállát. Nincs rá keret. Akkor és ott nagyvonalú ígéretet tettem neki: majd én megoldom, hogy ne csak rosszul nyomtatott reprodukciókon legyen a falon megörökítve Krisztus szenvedéstörténete. Majd mi a honi festőkkel grátisz megalkotjuk a stációkat, ki-ki a maga stílusában, a maga módján. A váratlan fölajánlásomon láthatóan fölbuzdult, mert nagyon köszönte. Valószínűleg nem ismerte a Gilipter sógor mondását (aki egyébként taligaművész is): „Olyan szegény még sose vótam, hogy ígérni ne tudtam vóna!“ Lehet, azóta is várja szegény a stációkat. Bezzeg a pravoszláv templom! Úszik a ragyogó csillárfényben. A gazdagon ékített ikonosztázok előtt gyertyákat gyújtanak a sűrűn be-betérő orosz turisták, akik miközben végigcsókolgatják a képeket, ezüstös keményen csörrenő eurókat hagynak a kikészített perselyben. Szép summa jöhet össze. Megéri nyitvatartani. Korábban a szakállas pópa csak a misék előtt tárta ki a templom kapuját. Egy ideje, amióta ezerszám özönlik a nyaralni vágyó orosz testvér a faluba, gyakorlatilag non-stop jelleggel „üzemel“ a kis pravoszláv templom. A pópa a kapu melletti kis asztalkán pálinkát tart kéznél. Gyűszűnyitől nem nagyobb pohárkákkal koccintgat az oroszokkal, akik már messziről a nevén szólítják, és kezet csókolnak neki. Mindeközben a pópa asszonya a rózsatöveknél babrál, igazgatja a folyondárokkal teli kis kertet. Süt róla – dosztig elégedett a mostani sorsával. Legyünk jóindulatúak: majdnem biztos - nem a bevétel számít. Persze hogy a betérők lelki békéjéért kell meghozni az állandó vendéglátás áldozatát... 

A hitbéli külsőségekből és talán kicsit a helyzetből adódóan a bizantikus ortodox szentély belseje jóllehet sokkal díszesebb, az udvara, a kertecskéje igényes, karban tartott, ám a kisebbségi katolikusoknak sincs okuk a panaszra: a helyi vezetés amikor csak teheti, őket is bevonja a közös ünnepek programtervébe, számolnak velük, számítanak rájuk. Köszönhető mindez annak a sok száz éves történelmi együttélésnek, ami által a Kotori-öböl lakossága minden koron össze tudott fogni, ha közös ellenség mutatkozott: akár Velence vagy – mondjuk ki bátran! - a mi magyar királyságunk, akár a török, akár egy másik, fölkapaszkodott hódító városállam, netán a Napóleon vezette francia sereg vetett szemet az Adria legmélyebb vizű, s talán legszebb, kacskaringós öbölrendszerére, és annak katonai-gazdasági, természeti adottságaira. Mivel az öböllakók évezredek során túl- és megéltek ezt-azt, híresen jó hajózó tudásukat csak a harciasságuk múlta fölül. Kereskedelmi szezonon kívül előszeretettel kalózkodtak, járták a tengereket, gyilkolásztak, harácsoltak ők is. Volt mit meggyónniuk a hazatérő tengerészeknek. 

Istenfélők lévén igyekeztek az égieknél kompenzálni a sok gazemberséget. Így eshetett meg az, hogy például a közeli Perast városában vagy kéttucatnyi – inkább nagyobb kápolnának tekinthető – katolikus templom van még ma is. Másutt minden sarkon egy kocsma, ugye. Itt meg? Jóformán minden sikátor sarkán harangoznak délben. Volt tehát elégséges bűnhalmaz, ami egymásra rakatta a szent köveket… A város már a 16. századtól jelentős kikötőként működött, híres hajóépítő műhelyekkel és tengerészeti iskolával(!). Megcsodálhatóak a barokk palotái, a korabeli emeletes, spalettás lakóházak sora. A múzeumnak helyet adó hajdani Bujović-palota 1693-ban épült. Itt látható például az orosz flotta zászlaja, amit Nagy Péter cár személyesen ajándékozott Matija Zmajević kapitánynak, az 1714-es svédek elleni Gangutui csatában szerzett érdemeiért, ékesen igazolva a tételt, miszerint a perasti tengerészek világhírnevéhez, szaktudásához és bátorságához évszázadok óta nem férhet kétség. Peraston található a mai Crna Gora legnagyobb katolikus építménye, a XV. században emelt Szent Miklós templom, aminek negyvenvalahány méter magas tornyába (egy lélekvesztő és már foghíjas kő csigalépcsőn négykézláb fölrettegve) volt szerencsém átélni a Kotori-öböl szemkápráztató panorámájának a látványát. Csak lejönni ne kellett volna.

A pravoszláv templom (Fotó: Jelena Janjetović)

Pk

KÉPESLAP HELYETT - II.

Fotó: Jelena Janjetović

A két fivér velem egyívásúnak mondható. Az idősebbik jóllehet ötven körül tapogat, de Davor, a fiatalabbik pont az én korosztályom. Neki is három családja van. És itt véget is vetnék az összehasonlítgatásnak. Rám nézve meglehetősen lehangoló lenne az összevetés. Ő lelkes búvár, él-hal a tengerfenékért. Én persze nem. A Tiszában húsz centi a látótávolság, talán azért. Ha ez nem volna elég: Davor a szó klasszikus értelmében milliomos. Én meg – mondanom sem muszáj: nem. Egyszer ugyan voltam, talán még milliárdos is, de akkor melyikünk nem volt az? Hisz egy kenyér árát is tízmillió inflálódott dinárban számoltuk. Szóval ő igazából burzsuj, vaddisznó módra gazdag. Neki több mint negyven panziója van, ahol a legolcsóbb apartman is napi ötven eurót hoz a házhoz, én viszont jó esetben álmodozhatok arról, hogy egyszer valamelyik szerényebb stúdiójában eltölthetek majd néhány gondtalan napot. Alighanem, az sem most lesz egyhamar. Két pizzéria-diszkót üzemeltet, a kisebbik is buszpályaudvarnyi méretű, de hobbiból van egy hagyományosnak mondott étterme is. A bárok előtt az ő emberei ügyelik a saját vendégei részére fenntartott tengerparti strandot. Ha kell a nyugágyhoz viszik a hűtött italokat, ha kell jachtot kölcsönöznek, de ugyanott vízi biciklitől kezdve a vitorlás hajókázásig minden kapható, rendelhető. Mi szem-szájnak ingere. Davor drága motoron száguldozik a tengerparton ide-oda, ellenőrzi az üzletet: a beosztottjai a nap huszonnégy órájában számíthatnak a felbukkanására. Rend szerint a legváratlanabb helyen és időben tűnik föl kockás alakja, és ha valami hibát talál messzire szokott hallatszani a kiabálása. Mindig csak ásványvizet iszik. Na, ebben sem hasonlítunk. A tetejében Davor és a bátyja majdnem az összes rokonuknak munkát, lehetőséget, tisztes hasznot hozó üzletet adott. Talán elhiszi nekem az empatikus olvasó: ez sem lebecsülendő teljesítmény.

Annak tükrében meg pláne megsüvegelendő, hogy nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet.
Davorék apja valamikor a hetvenes évek végén még csak egy pattogatott kukoricás tragaccsal kezdte. Árulta a tengerit a tengerparti népségnek. Akkoriban Crna Gorába jobbára csak kalandvágyó- vagy nagyon szegény turisták érkeztek. Kiépítetett strandok, zuhanyzók híján, a legelemibb közművesítés nélkül, akadozó víz- és áramszolgáltatással nem túl csalogató helynek tűnt. Az emberek zöme inkább ment Dalmáciába, ájuldoztak az ottani luxuson. De valahogy az állhatatosság mégiscsak meghozta gyümölcsét, mert két-három évre rá Davorék édesapja már fél tucat kukoricás kordét üzemeltetett, és nem múlt el két szezon, amikor Davor és a bátyja a kukorica mellé fagylaltot, majd palacsintát kezdett árulni. Az újabb év mérföldkő volt az életükben. Davor megnyitotta pizzás-bódéját. Hullámpala volt a teteje, bádog az oldala, de nagybetűvel már a családi szignó virított rajta, és a közeli városból is eljártak hozzá, rendeltek tőle, mert a környék legjobb tésztáját nála sütötték. Vagyis sütötte: ki más, mint a tulajdon édesanyja. Innét – némi túlzással - már sétagalopp a karrier. Húsz éve diszkót nyitott, aztán a sorra vásárolt ingatlanokat átépítették és ilyen-olyan szállásokká alakították mindet. Mára saját hotelja van, én egyről tudok, de akadhat több is. A cégbirodalom polip módjára hálózza be az öböl tengerpartját. Ebbe beletartozik az éjszakai élet minden gyanús elemétől a több busznyi külföldi vendég szezon előtti-, közbeni-, és utáni mulattatásáig – minden. Crna Gorába begyűrűzött a jótékony kapitalizmus, s ezt csak az nem hajlandó elismerni, aki vagy szánt szándékkal csukott szemmel jár-kel a fekete hegyek országában, vagy az előítéleteinek a rabja és az ecetes epéjét máshogy nem tudja kiforrni. Ám nincs az a megkeseredett ellendrukker, aki miatt leállna Montenegró szédületes fejlődése. Ha már az elején viszonyítgatásra adtam a fejem: erős alappal hiszem, hogy az adriai mini-állam mára beérte Görögország szintjét. Legalábbis a turizmus minőségének és mennyiségének tekintetében. Igaz, ehhez kellett Athén impotenciája meg a gazdasági fuccsuk is. Akkor sem szégyen kimondani: Crna Gora – úgy tűnik – megtalálta magát a térképen. Amióta egy huszáros elhatározással, szinte hétfőről keddre virradóra átálltak az euró alapú fizetőeszközre, a kezdeti sokkhatás után megnyugodott a gazdaság, beindult a kereskedelem és mostanáig nulla közeli tartományban mozog az infláció. Az idegen befektetők özönlenek, hiszen a kis balkáni állam ebben a népvándorlós, terrorral sújtott világban a béke szigete. A politikai vezetés megannyi gesztust tett a szomszédjai felé. Például Djukanovity elnök nem volt rest a szégyenletes Dubrovnik környéki harácsolásuk miatt megkövetni a horvátokat… Podgorica ügyesen lavírozik az orosz meg az amerikai érdekek zavaros farvizén is. Kihasználja geostratégiailag előnyös helyzetét: egyfelől NATO tagországgá válik, másfelől viszont biztosítékot szolgáltat Moszkvának az orosz tőke mind hangsúlyosabb jelenlétével. Se szeri se száma a luxus-beruházásoknak, s míg mi odahaza egy nyavalyás ipari parkkal vajúdunk immáron közel tizenöt éve, addig itt, egy Martonosnyi falucskában két év alatt Dél-Európa legpuccosabb jachtkikötőjét húzzák föl, szó szerint a semmiből. Azaz - dehogy a semmiből: egymilliárd euróból. Azt sem árt hozzá tenni, hogy a milliós tételeknek a lakosságra nézve is örvendetes hozadéka lett. Mára az öböl összes településén megoldódott a központi szennyvízhálózat kérdése. Német mérnökök által, a legmodernebb, abszolút környezetbarát technológiát alkalmazták, az európai szabványnak megfelelő szűrőberendezésekkel. Mindezt pár év alatt! Ugyanezen évek alatt mi - elvesztegetve az értékes időnket - többnyire Koszovó ügyével bíbelődtünk. És míg a politikai váltógazdálkodás négyévenkénti stresszhelyzeteit igyekeztünk orvosolni, megterhelve korrupt közéleti szereplőkkel, napi botrányok közepette kótyavetyéltük el húsz évünket, addig a Moracsa kanyontól délre egy hatszázezres kis nép Monte Carlová varázsolta a kecskelegelőit. Csoda-e, ha az egyszeri bácskai vendég egyik ámulatból a másikba esik, majd szégyenében inkább hazabujdosik. Hogy aztán onnét meg el…

Pósa Károly

KÉPESLAP HELYETT - I.

A Lovćen orma felhőkben

A kabócák orkeszteréhez órát lehetne igazítani. Előbb világoson, majd egész éjjel muzsikálnak, s csak hajnalban, valamivel a napkelte előtt hagyják abba a zsizsegést. Akkor is alig néhány percre. Talán a levegő hűl le annyira, hogy elgémberednek. Talán csak az ízeltlábú zenészek hatáspauzáját tartják be. A csöndnél akkor lesznek erőteljesebbek, bátrabbak a sós illatok. Párafelhő hűvös fátyla akad meg a mirtusz-, agávé- és leánderbokrok ágain. Gyík módjára hallgat az éjszaka. Csak a tetőn puffan tompán egy érett mandarin. Hallom, ahogy a betonpalán gurul. Majd reggel megtalálom. A múltkor ötöt-hatot összeszedtem. Mandarin ugyan, de akkora, mint egy méretes narancs. Könnyen adja a héját, de belülről a gerezdek szárazak, fonnyadtak és a lételen gyümölcshús keserű, akár az epe. Megjegyzem melyik irányba ért földet. A konyhai csap méri az időt. Csöpög. Amióta ideértünk rendületlenül szivárog. Porciózza a holdvilágos némaságot. Napok óta akkora és olyan kerek a hold kinyalt tányérja, mintha a világ összes tengerének vizét a pofájába szippantotta volna. A strand alsóbb lépcsőit ilyenkor ellepi a föltoluló víz, a mohos bárkákat a dagály keltette hullámok öntudatlan, olajzöld színű éji állapotba ringatják. Közömbösen nézi az öböl fodrozódó víztükrét a hold. A fügefa csúcsán, egy lapátnyi levélen elidőz.

A romlott csaptelep kedélyesen teszi a dolgát. Potty. Potty. Potty. Nagyjából három másodpercenként. Aztán egy égi jelre az első prímás rázendít, mire százegy helyről tercelnek rá azonnal, s utána fülsajdítón, ám mégis kellemes zsongással telik meg a hegyoldal, és az olajfaligetekbe bekúszik egy újabb nap ígérete.

Az én vezérhegedűsöm itt az ablak alatti babérbokor levelei között húzza a magáét. Kifigyeltem magamnak: a játéka megkülönbözteti a többitől. A hangja erőteljesebb, érettebb a ritmusa. Javakorabeli hím lehet, ráadásul kiforrott művész. Harsány zsizsegésének staccatója betölti a szobát, az udvart, a fölfelé kanyargó utacskát, a gizgazos portákat, az összes nyaraló házikót: szinte uralja a környéket. Minden megerőltető képzelgés nélkül sztárnak gondolom. A tengerparti bozótos Paganinije. Pont olyan őrült tempót diktál, gyorsan váltja a hangszíneket és valami káprázatos virtuozitással úgy reszeli össze izomtalan végtagjait meg a szárnyait fortissimóban, hogy a legvadabb álomból riadozó is alig ötpercnyi szóló után jótékony, könnyű szuszogással alszik vissza.

Sokáig szendergek. Odahaza korán kelőnek számítok. Itt – szégyenszemre – nyolc tájékán könyökölök föl a vánkosomról. A nap később kéredzkedik elő a Lovćen mögül, aminek most is jeges csúcsán a komoly nézésű, sokat áldott, jó Njegoš fejedelem alussza örök álmát, aki mert nagy költő volt, meg vladika, tehát uralkodó volt, tüdőbeteg is volt, így országának legmagasabb csúcsán élt, hogy aztán halálában ugyanott, márvány obeliszkes mauzóleumában elmélkedhessen tovább, s a megigazult bölcsek derűtlen szellemével tekintsen le odaföntről saját népe kései ivadékaira.

A karsztos, merevre aszalt sziklájú hegyek gerincén kanyarog az osztrák-magyar Monarchia idejéből megmaradt hadi út. Nagy, lapos kövekkel rakták ki a fölszínét. Nem messze volt a régióba vezényelt hadtest legnagyobb péksége, s a mundérba bújt ükapáinknak ezen a lélekvesztő, kacskaringós ösvényen a pálcával dirigáló hadtáposok által noszogatva fölmálházott, fonott kosaras öszvérek százai hordták naponta az ellátmányt. A kefesűrű, szúrós bozót között észrevétlenül megbúvó, több tíz kilométernyi hegyi dűlő egyfajta mérnöki csoda. Van pereme és a dőlésszöge pont akkora, hogy az esővíz soha, sehol nem áll meg rajta. Még most sem. Merthogy használják. A helyiek szerint egyes szakaszain gépkocsival is bátran bejárható. Pedig idestova száz esztendeje nem akadt, aki javított volna az állagán. Tán azért lehet ez így, mert a tisztességes munka a maga módján mindig örök. Ha tönkremegy sem szívfájdító. Fölnemesül az még romjaiban is.

Ahogy a kiürült kolostor. A szomszédos hegy derekánál roskadozik, ahol a szurdokon körösztül visz a kaptató az ég, vagyis az égiek felé. Középkori bizantikus boltívei támasztják a kék boltozatot. Alattuk maradt, tán még a levegőben rezeg a legvégső harangkondulás. Fekete csuhás, zsinóros derekú, hosszú, borzas szakállú pópa-szerzetes rángathatta a kötelét utoljára, de a lángra lobbanó tetőszerkezeten már sem a riadalom, sem a jajgató harangzúgás, de még az ima sem segíthetett: az üszkös enyészeté lett a kis templom, s vele együtt a tűz martalékává vált a szerény, ájtatos barátok hajléka, a kolostorocska is. Irántuk való tiszteletből az öböl népe évente fölmegy a málló falú szent romokhoz, és annak dacára, hogy ott már csak az iszalag kúszik a kőkoloncokból összehabarcsolt építményre, mégis valami megmagyarázhatatlanul magasztos, időtlen, megindítóan szép az omladékok látványa. Mintha a múlt sugdosna a fülünkbe. A múlt pedig az ilyen és ehhez hasonló helyeken őszinte szokott lenni, az igazságról ad számot, amikor közelebb hajolunk hozzá. 

Halkan, gesztusok szintjén értesülünk hát mindarról, ami régen megtörtént, vagy ami szívünket még inkább összeszorítja: ami megtörténhetett volna. Hasztalan föltennünk az ilyenkor kínálkozó, bennünk föltoluló kérdést.

Arra csak a kabócák ciripelése lenne a válasz.

Pk          

  

ESZMÉLET

Napok óta nyugtalan voltam.

Rosszkedvű, tanácstalan; valami kérlelhetetlenségig rám ragadt tunya kedélyállapotban leledzettem. Elijedtem mindentől, ami szembejött velem, és elfordultam az emberek tekintetétől, akikkel együtt kellett maradnom. Másokkal ellentétben egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni.
Elapadt hangulatom szerencsére nem tűnt fel senkinek. 

A tengeren nyaraltunk. 

 

Voltak hullámok, meg sirályok a levegőben, só marta a gyerekeim napégette bőrét, és a helyi rádió szerb nyelvű híreit azzal kezdte, amivel zárta: szikrázóan verőfényes, meleg, július végi nyárban lesz része a Montenegróba üdülő százezernyi turistának. Kifulladásig habzsolható a Kotori-öböl összes színes, szagos, émelyítő, fűszeres, bódulásig ható szolgáltatása.

Léptünk bele tüskébe, kavics horzsolta föl a legkisebb lábát. Az úton, amin naponta jártunk le s föl – a szállásig – izgalmasabbnál izgalmasabb kinézetű virágok nyíltak. Buján terült el a hegyoldalon, ami zöld. Narancsfák, leanderbokrok szoknyája, mint tarka szláv népviseletbe öltözött menyasszonyok; megannyi füge, naspolya, ilyen-olyan égbe nyúló pálmafa, amelyeknek lágy ívű törzsét szakállas pikkelyek fedték. A lányok kagylókért merültek, a kövek alatt megbúvó rákokat abajgatták, és a világos vékony szálú hajukat tejfölszőkére szívta az erős parti napsugár. A kedves egyszerű ebédeket főzött, a néhány nap alatt fölgyülemlett szennyest beáztatta, kézzel kimosta, römit kártyáztunk és a délutáni heverészés, szieszta alatt a magával hozott szakkönyveket olvasgatta.

Adott volt hát minden. És mégsem.

Pedig kirándulni jártunk. Elhajókáztunk egy imbolygó bárkán az öböl kijáratán túlra, a régi Osztrák-Magyar Monarchia börtönszigete mellett; a dülöngélő fedélzeten sikongva nevettek a lányok, mikor láttuk a hegybe vájt alagutakat, amikről meséltem nekik, hogy a néhai jugoszláv tengerészet azokban a lyukakban a csatahajóit próbálta eldugdosni, és most már csak ormótlan, üres, okafogyott vájatok csupán; az egyiket – szerencsére – diszkónak használja a közeli nagyváros aranyifjúsága.
A szórakozóhelyre – tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő mesterségesen kialakított barlangba – az alagút fala mellett kifaragott betonperemen lehet bemenni. Egy alig méternyi keskeny járdán imbolyogva tódul a bulira vágyó tömeg a nyári éjszakákon, kockáztatva a vízbefulladást, nyakszegést, mert korlát sincs, csak a duhaj jókedv kényszere, a mámor bátorsága, amivel ezek az aranyláncos, zselézett hajú, nagyon előkelő fiatalok éjféltől hajnalokig átmulatják az éjszakát. A leszálló sötétben amonnét hallani a távoli olasz partokról érkező méregdrága, hatalmas motorcsónakok búgását, amik egy-két óra alatt versenytempóban szelik keresztbe az Adriai-tengert, hogy a hajdani ágyúnaszádok, rombolók és torpedóraktárak helyén, villogó lámpák és fülrepesztő decibelek hatékony segédletével őrjönghessenek ezek a szabadságra éhes, önmagukból kivetkőzni szándékozó drága lányok és fiúk, míg az eszméletvesztésük jótékonyan be nem következik.
 - Látjátok, milyen hiábavaló, léha egy életet folytatnak - mondtam nekik, és elnéztem messzire, a tenger horizontjára, ahol a kék tónus révén utánozhatatlan finom eleganciával egybefolyt az Adria az éggel.
A gyerekeim egy darabig figyeltek, majd szépen fokozatosan kezdtek rosszul lenni. A nyílt vízen oldalba kaptuk a hullámokat. Valaki a tengerbe hányt. Aztán többen is.

Voltak alkalmak, hogy a közeli városba elsétáltunk. Hat-hét kilométernyi gyalogtúra után az ottani strandon ütöttük agyon az időt. A cinóbervörösre sült embertestek között valami ideges feszültség vibrált. Hangzavar, rikoltozás, a napolajak pacsuli szaga és mérhetetlen rendetlenség uralta a város strandját, ahol ha nem vigyáztunk, könnyen elbotlott bennünk egy-egy szánalomra méltó, másfelé bambuló, ődöngve fürdőző, strandpapucsos, törülközős turista. Hazafelé, elerőtlenedve – a túlzsúfolt városközi buszt vettük igénybe.

Ettünk étteremben. Igaz, csak kétszer-háromszor, a nyaralás tizenöt napja alatt. Mert jóllehet spórolva éltünk – napi egy-két fagylaltot, egy-két boltból vett sört engedtünk meg magunknak -, de kihagyhatatlan volt a pizzériák harsány kínálata, és a gyerekek nyafogását sem lehetett más módon, legalább időszakosan megszüntetni. A tengeri herkentyűk túl nehéz, szokatlan ennivalónak bizonyultak: este hasfájásra panaszkodtak. Máskor bécsi szeletet fogunk rendelni, nyugtattam meg őket, és magamat.

Esténként a túlsó falu központjáig andalogtunk, az öböl partján. Az úton kézen fogva ezernyi hozzánk hasonló vendég sétált, mintegy penzumként letudva az elalvás előtti másfél- két órás bóklászást, ami után a nappali élvezetektől elgyötört testnek oly könnyű volt a frissen húzott lepedő hűsére ledőlni, hallgatni az éjjeli kabócák zsizsegő lármáját, és arra gondolni, hogy másnap megint egy boldog, unalomban eltelt nap vár ránk, költhetjük az otthon megtakarított, nyaralásra szánt kevéske pénzt, talán elég lesz a hazautazásig.

Mondom, eseményben dús, szép nyár volt.

Én meg levontam a konzekvenciákat.

     Pósa Károly

HOL NYARAL A KANIZSAI ÍNSÉG?

Még csak áprilist írunk - hol van még a nyár? -, de már hallani hangokat egyesek nyaralási terveiről.
Mondják erről is meg arról is: kit hová vet el jó dolga.

Az év közben hallatszódó panaszok ellenére meghökkentő, hogy mennyien rajzanak szét a nagyvilágba. 

Úgy látszik igaz a mondás: nem biztos, hogy a leghangosabban jajgatónak fáj a legjobban…

Az Adria partján föl-föltűnhetnek majd ismerős arcok, meg a kanizsai rendszámtáblás gépkocsik. Meglepően sokan Görögországba indulnak pihenni, vagy a mifelénk tényleg luxusnak számító Egyiptomot, Tunéziát, az egzotikus üdülőhelyeket veszik célba.

 „Ha költenél, és van rá költség” – ahogy a szappanfőző József Áron fia, az örök poétánk mondaná - miért ne?

De ha a nyaralás ezen módozataira – akármi nehezen - futja, illene több optimizmussal beszélni a hétköznapokat, és a jövőt illetően.

Kicsit unom a lamentálókat, ez az igazság.

Mindeközben a kanizsai Tisza-part talán rendezettebb, mint valaha. 

Pedig néha olyan érzése van az embernek, mintha az illetékesek Déva várát építgetnék: amit nappal létrehoznak, azt gondatlan kezek éjjel lerombolják. Tönkreteszik a szemeteseket, a kandelábereken lévő lámpaburákat kővel hajigálják ki, ahogy a tájékoztató táblákat rögtön a felújításuk után ismét szétverték.
Nem számít nekik - a sok bunkónak, gyaníthatóan, de be nem bizonyítottan a suttyó korú félembereknek – hogy a közös értékeinket rongálják: pusztán szórakozásból. Ha lenne büntetésük, egy jó ideig csakis közmunkára fognám őket! Hogy belegebedjenek a dologba, és soha többé eszükbe ne jusson még egy papír zsebkendőt se elejteni! És fütyülnék rá, hogy kiskorúak. Majd dolgozna helyettük az apjuk, aki elmulasztotta nevelni őket.

Ám a strand ezúttal sem vádol, ítélkezik, csak várja a kanizsaiakat.

Nem emlékszem rá, hogy a közelmúltban ennyi gyöpös felületet, ennyi újonnan ültetett fát gondoztak volna. Hallottam valakit epéskedni, aki az irgalmatlan nagy, homokkal borított rész hiányát kifogásolta. Valószínűleg még soha nem strandolt júliusi kánikulában. Olyankor a homokon megsül a tükörtojás, és az okvetetlenkedő polgártárs is a fűzfák hűsében, a füves részen fog majd kritizálni, ha már éppen okoskodnia lesz muszáj.  

Biztos nem csak kanizsai szokás az is, ahogy szeretünk visszamutogatni. 

(Évtizedek óta a tavalyihoz viszonyított szilveszteri tévéadás romló mutatókat produkál. Van-e a nézhetetlennek legalsó bugyra?)

Amikor úgy dicsérjük a letűnt esztendőket, hogy közben pocskondiázzuk a jelenvalót. Számos alakalommal heves vita tárgya volt az az időszak, amikor tömve volt a helyi kemping, zsúfolásig megtelt a strand és boldog-boldogtalan a Tisza-parton süttette magát. A hangosan ágálók viszont hajlamosak megfeledkezni arról, hogy azokban az elanyátlanodott években gyakorlatilag lakat alatt éltünk, az országhatárokon átjutni egyszerű embernek nem is lehetett. Emlékeznek még a 10 márkás illetékre?

Hát a magyar vízumkötelezettségre?

Arra, hogy Horvátországba szerbiai-vajdasági gépjárművel esély sem volt elindulni?

És a havi hat-hét márkás fizetésekre?

A hadköteles fiúk, férfiak külföldre utazásának tilalmára?

Mert ha igen, akkor érthető lesz, hogy a magyarkanizsai lakosság döntő többsége a szépnek nevezett időszakban sem a jókedvétől vezérelve, vagy a strandunk iránti oszthatatlan rajongásból, megelégedettségből választotta a töltés melletti fűzfák látványát és a tiszai mólók víztől nyákos, csúszós deszkáit, hanem kényszerből, rászorultságból.

Más lapra tartozik, hogy a múló idő megszépíti ezeknek a szegényes nyaralásoknak az emlékét. 

Akkor fiatalabb volt mindenki, vidámabbnak tűnt a nyomor.

Kicsivel is beértük. Annak örültünk, ha nem szakad ránk az ég.

Mára a lehetőségeinkkel együtt az igényeink is változtak.

Ezzel sincs baj.

Csak időnként – a miheztartás végett – vegyük elő a húsz éve készült fotók albumát és idézzük föl magunknak az akkori körülményeinket. Beszélgessünk barátainkkal, ismerőseinkkel azokról a hónapokról. Arról a furcsaságokkal kitömött időszakról. Figyelmesen hallgassuk meg mások idevágó történeteit. Amikor majd őszintén beszél valaki, mit jelentett neki és családjának a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és az igazi, a leghalványabb fénysugár nélküli reménytelenség. Biztos szóba fog kerülni, hogy a sorsunk választását sem engedték saját kezünkbe, hanem mások, hatalmasok döntöttek rólunk, de nélkülünk.

És hogy nap napot követve a szeretteink jövőjével játszottak.

Higgyék el nekem: elámulnak majd rajta, hogy annak tükrében mennyi mában megfogalmazott kérdésünkre találjuk meg a választ.

Akkor majd összenézünk, elgondolkodunk.

Meglehet: egy múló pillanatig elégedettséget is érzünk.

És lehet, hogy egy ideig csöndben maradunk.

Pósa Károly