A NEGYEDIK FŐBŰN

Sokáig tartott az eszmélésem, de aztán végül mégiscsak rájöttem: szerencsés embernek mondhatom magamat. Jó darabig azt hittem, amit az őseim, amit a földijeim zöme manapság is vall, hogy sok minden más mellett azért mégiscsak a vagyon a mérce.

A Van. Az a valami.

Tétova, filozofikus óráimban még ma is úgy gondolom, tulajdonképpen igazuk lehet azoknak, akik a VAN szerint ítélnek hasznos és haszontalan embereket. Csakhogy a VAN nem feltétlen pénzt jelent, amit Szent Ágoston úgy utált, hogy „az ördög szarának” nevezte. Van, vagy lehet ház, ingóság, juss, földek, anyagiakat hozó sikeres vállalkozás, jobb gépkocsi, márkás karóra, ékszer, arany, ezüst étkészlet: ezek mind-mind az ember zsebét gyarapítják. Ám abban egyetérthetünk, hogy sem az ezüst eszcajgot, sem az Audi nyolcast, sem a sokadik társasházi lakást nem temetik el velünk. Azaz, amikor a föntiek megküldik a prekommandót, legvégül mégiscsak csupasz tenyérrel latolnak meg valamennyinket. És lehet tartani attól, hogy a rózsaszín ujjbegyűek, a puha bőrűek kedvezőtlenebb besorolást nyernek majd, mint azok, akiknek a fekete rámás körmű, bütykös kezüket ráncosra marta az életen át tartó kíméletlen dolog: a kaparás. A létfenntartás kényszere. 

Mindenesetre a VAN-nak az anyagi vetületen túl akad riválisa. És akinek nincs sok mindene, az hozzám hasonlóan nagyon jól teszi, ha ezt mihamarabb észreveszi. Nem tudom pontosan mikor következett be, csak azt tudom, hogy előbb-utóbb a magamfajta ebrúdon lévő is ráébred arra, hogy a neki szánt csapáson tulajdonképpen teli puttonnyal halad a célja felé. Miből ez a fölismerés? Abból, hogy vannak irigyei.

Megvetem az irigy embereket. A kicsinyeseket, az önzőket, a gyávákat is, mert lélektelenségüknek pont az a bizonyítéka, hogy ilyenekké váltak. Nem véletlenül a hét kardinális bűn – gőg, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság – közül majdhogynem dobogós vétek az irigységben szenvedés. (Nem a tízparancsolatban leírtak az élet igazi irányadói. Azok inkább ajánlások, és a benne foglaltak csak következményei a hét főbűnnek. Szerintem. Nem vagyok teológus – én így gondolom.)

Egy másik emberre irigykedni egyben vallomás önnön magunk sikertelenségéről, a saját keserűségünk látlelete. Ezt leplezendő a legegyszerűbb ítélkezni mások felett. Hisz azt szólják meg leggyakrabban, arról beszélnek, írnak utálkozva, akire titkon, a lélek mélyén irigykednek. Ilyen egyszerű ez.

Az anyagiakon túllépve, de azokat nem megtagadva van egy másik gazdagság is, ami legyőzhetetlen fegyver az irigyekkel szemben és nem mellesleg sokkal időtállóbb mindenféle ingóságtól. Nevezzük adottságnak. Mindenféle adottságnak: kézügyességnek, gyors felfogóképességnek, egészségre való hajlamnak, tiszta életszemléletnek, természetes szorgalomnak, fogékonyságnak a jó kedélyre, helyes ítélőképességnek, örökölt tehetségnek a létezés bármely területén, a legszimplább iparos munkától a világ bámulatát kiváltó művészet tökélyéig – végteleníthető a sorolás. Ebből valamelyik mindenkinek megadatott. Kérdés, miként sáfárkodik vele, vagy mint jeleztem, egyáltalán tudatában van-e a gazdagságának? És ha igen, él-e vele, vagy elszórja? Használja-e okosan, vagy elfojtja, mert megijed a lehetőségeitől, azaz önmaga nagyszerűségétől? Itt settenkednek mögöttünk ugyanezek a ránk vonatkozó kérdések minden nap. Jómagamnak is sűrűn fel-felteszem némelyiket. És a választól sűrűn leszek libabőrös.

Mit kell látnom? A becsvágy munkál. Az meg unokatestvére az irigységnek. Bizony. Ebbe némi öngúnnyal bele kell nyugodnom. Utána meg kézzel-lábbal kaparok a sikerért, amit viszont csak vézna vonalakkal tudok meghatározni. Mert mi számít sikernek? A bejegyzésem elején felsorolt, pénzben kifejezhető vagyontárgyak birtoklása? Aligha. Egyszerűbb azt hinnem, az a siker, amikor eltökéltségünk nyomán megvalósulnak a terveink. Amikor a vágyaink beteljesülnek. Ha így nézem, rögvest elégedettségre lenne okom. Lenne, de nincs. Egy csomó plánumom félkész. A hacienda, a templom, a lakás, a regény, a nyári tárlat anyaga, a filmterv, a vizsga… Rengeteg dolog. Menekülni előlük nem tudok, mert nincs az a passzus, amivel ezektől a magamnak tett vállalásaimtól dezertálhatnék. A helyzetemet nem akarom összehasonlítani senkiével, így nem sarkantyúznak bizonyos kényszerek. De az elkezdetteket szeretném megcsinálni, látni, élvezni. Mindezekkel – vigyázva, hogy a lustaság főbűnét el ne kövessem – csak egyvalakinek tartozok. Költői a kérdés, kinek.

        Pk            

                

 

       

 

NAPLÓ - 151.

 

Gyimesfölsőlok 

Múlt szombaton még tavasz volt. Üllőn, ebben a Pest megyei településen, a vecsési járásban ért a januári kikelet. A téli világ élénk színekkel lüktetett. Odébb, a szemhatár fokozatosan egybemosódott: a föld belekapaszkodott az égbe, melynek boltívén repülőgépek húztak. Láttam a WizzAir lilás gépét, aztán a holland KLM kék szignósa tűnt föl, de nagy robajjal az Emirátusok sasos Boeingje is ott húzott el fölöttem. Tekergettem a nyakamat. Az üllői promenádon a nedves talajból gőzölgött és szétterült a pára. Madárcsicsergés mindenfelé: mintha nem is január közepét, hanem legalább áprilist írnánk. Hétágra sütött a nap, apránként elöntötte a házak falát a fény, és a szív tájékon meleg dobogást éreztem. Olyan kék volt az ég mintha valami hatalmas tengerszem lefelé fordított tükrét látnám. Sokáig vártam, sétáltam, egy darabig ácsorogtam is. Kigombolt kabátom alá befészkelt a langyos levegő. Nem a közvetlen részletekre gondoltam: a nagy egészet akartam észrevenni. Míg lépdeltem Üllő egyik tágas utcáján az járt az eszemben, hogy mennyire más lehet egy új építésű házsor valamelyikében lakni, ott élni, hogy milyen egyjellegű, száraz ízlés szerint felépült lakóházak sorjáznak mellettem: valójában nem csúnyák, az nem mondható, hogy rútak lennének, hisz látszik, némelyiknél a méregdrága kovácsoltvas kerítésre, máshol az igényes térkövekre, megint máshol az épülethez simuló tágas teraszra nem sajnálták a pénzt. Mégis – hiányérzetem volt. A gyakori dupla garázsbejárókat, a hivalkodó üvegfelületeket és a gyerekeknek az udvarra épített privát játszótereket elnézve mégiscsak maradt bennem űr. Valaminek a hiányát éreztem. Túl steril volt a környezet. Minden új, frissen mázolt, tegnap kicsomagolt. Végül arra döbbentem rá, az öreg fák hiánya öli meg az új településrész képét. Sehol, még az udvarokban sem láttam fát. Tuját, sövényt az mindenfelé, de aki ezeket a divatos díszcserjéket fának meri nevezni, az még nem láthatott, nem karolt át titokban igazi kétszáz éves matuzsálemet.
Egy hét sem röppent tova, betoppant a tél. Az igazi, a farkasvonyító. Megállt a küszöbön és a fagyott földbe belerúgott irgalmatlan csizmájával. Meglepődtünk rajta? Zömmel – gondolom – igen. Legalábbis én nagyot néztem szombat hajnalban, amikor a kitárt ajtóból megláttam a havas tornácot és a fehér háztetőket. A kora reggel tompa kék derengése olyan volt, mintha az aznap éjjeli álmom nem ért volna véget, és folytatódna éteri történetem a kinti, hirtelen megdermedt levegőben. Fülrepesztő csönd vett körül. Mélyen, tüdőre szívtam a jeges külvilágot. Az élet java részét falak között, burokban leélőként a szabadság tiszta levegőjét szívtam be. Aztán arra gondoltam, mennyire elvesztettük az egészséges létről alkotott képünket. Lám, a januári havazás is enyhe döbbenetet okoz. A mostanában született magyar gyermekek alig láthattak havat. Mondják, igen nagy a valószínűsége, hogy az időjárás változásával a legújabb generáció egyre kisebb eséllyel fog hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni. Hisz lesznek olyanok, akik a saját utcájukban rendes, egy-két arasznyi havat sosem láttak. Pár hópihe beköszönt majd, meglehet. Fáradtan fognak hullani alá, a mínuszok nélküli latyakot hizlalva, de az igazi, édes, víz-szagú hó paplan csak akkor lesz élvezhető, ha befizet a család egy telelésre valami jó nevű hegyvidéki üdülőhelyen. Ezt megszokni embert próbáló föladat. Keserves fölismerés. Hogy néha hidegen karcol a lélek, hó alá kerül sok minden. A fagyos kilincseket sajgó érzés megfogni. A kéz melege nehezen járja át a templom előterének vas rácsát. Mégis fogni kell, markolni és hinni, hogy jobb lesz.  
Két szombat. Egyik forró volt, verőfényes. A másik dermesztő, hűvös lett. Akár az élet.   

                       Pk

ESZMÉLET

Napok óta nyugtalan voltam.

Rosszkedvű, tanácstalan; valami kérlelhetetlenségig rám ragadt tunya kedélyállapotban leledzettem. Elijedtem mindentől, ami szembejött velem, és elfordultam az emberek tekintetétől, akikkel együtt kellett maradnom. Másokkal ellentétben egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni.
Elapadt hangulatom szerencsére nem tűnt fel senkinek. 

A tengeren nyaraltunk. 

 

Voltak hullámok, meg sirályok a levegőben, só marta a gyerekeim napégette bőrét, és a helyi rádió szerb nyelvű híreit azzal kezdte, amivel zárta: szikrázóan verőfényes, meleg, július végi nyárban lesz része a Montenegróba üdülő százezernyi turistának. Kifulladásig habzsolható a Kotori-öböl összes színes, szagos, émelyítő, fűszeres, bódulásig ható szolgáltatása.

Léptünk bele tüskébe, kavics horzsolta föl a legkisebb lábát. Az úton, amin naponta jártunk le s föl – a szállásig – izgalmasabbnál izgalmasabb kinézetű virágok nyíltak. Buján terült el a hegyoldalon, ami zöld. Narancsfák, leanderbokrok szoknyája, mint tarka szláv népviseletbe öltözött menyasszonyok; megannyi füge, naspolya, ilyen-olyan égbe nyúló pálmafa, amelyeknek lágy ívű törzsét szakállas pikkelyek fedték. A lányok kagylókért merültek, a kövek alatt megbúvó rákokat abajgatták, és a világos vékony szálú hajukat tejfölszőkére szívta az erős parti napsugár. A kedves egyszerű ebédeket főzött, a néhány nap alatt fölgyülemlett szennyest beáztatta, kézzel kimosta, römit kártyáztunk és a délutáni heverészés, szieszta alatt a magával hozott szakkönyveket olvasgatta.

Adott volt hát minden. És mégsem.

Pedig kirándulni jártunk. Elhajókáztunk egy imbolygó bárkán az öböl kijáratán túlra, a régi Osztrák-Magyar Monarchia börtönszigete mellett; a dülöngélő fedélzeten sikongva nevettek a lányok, mikor láttuk a hegybe vájt alagutakat, amikről meséltem nekik, hogy a néhai jugoszláv tengerészet azokban a lyukakban a csatahajóit próbálta eldugdosni, és most már csak ormótlan, üres, okafogyott vájatok csupán; az egyiket – szerencsére – diszkónak használja a közeli nagyváros aranyifjúsága.
A szórakozóhelyre – tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő mesterségesen kialakított barlangba – az alagút fala mellett kifaragott betonperemen lehet bemenni. Egy alig méternyi keskeny járdán imbolyogva tódul a bulira vágyó tömeg a nyári éjszakákon, kockáztatva a vízbefulladást, nyakszegést, mert korlát sincs, csak a duhaj jókedv kényszere, a mámor bátorsága, amivel ezek az aranyláncos, zselézett hajú, nagyon előkelő fiatalok éjféltől hajnalokig átmulatják az éjszakát. A leszálló sötétben amonnét hallani a távoli olasz partokról érkező méregdrága, hatalmas motorcsónakok búgását, amik egy-két óra alatt versenytempóban szelik keresztbe az Adriai-tengert, hogy a hajdani ágyúnaszádok, rombolók és torpedóraktárak helyén, villogó lámpák és fülrepesztő decibelek hatékony segédletével őrjönghessenek ezek a szabadságra éhes, önmagukból kivetkőzni szándékozó drága lányok és fiúk, míg az eszméletvesztésük jótékonyan be nem következik.
 - Látjátok, milyen hiábavaló, léha egy életet folytatnak - mondtam nekik, és elnéztem messzire, a tenger horizontjára, ahol a kék tónus révén utánozhatatlan finom eleganciával egybefolyt az Adria az éggel.
A gyerekeim egy darabig figyeltek, majd szépen fokozatosan kezdtek rosszul lenni. A nyílt vízen oldalba kaptuk a hullámokat. Valaki a tengerbe hányt. Aztán többen is.

Voltak alkalmak, hogy a közeli városba elsétáltunk. Hat-hét kilométernyi gyalogtúra után az ottani strandon ütöttük agyon az időt. A cinóbervörösre sült embertestek között valami ideges feszültség vibrált. Hangzavar, rikoltozás, a napolajak pacsuli szaga és mérhetetlen rendetlenség uralta a város strandját, ahol ha nem vigyáztunk, könnyen elbotlott bennünk egy-egy szánalomra méltó, másfelé bambuló, ődöngve fürdőző, strandpapucsos, törülközős turista. Hazafelé, elerőtlenedve – a túlzsúfolt városközi buszt vettük igénybe.

Ettünk étteremben. Igaz, csak kétszer-háromszor, a nyaralás tizenöt napja alatt. Mert jóllehet spórolva éltünk – napi egy-két fagylaltot, egy-két boltból vett sört engedtünk meg magunknak -, de kihagyhatatlan volt a pizzériák harsány kínálata, és a gyerekek nyafogását sem lehetett más módon, legalább időszakosan megszüntetni. A tengeri herkentyűk túl nehéz, szokatlan ennivalónak bizonyultak: este hasfájásra panaszkodtak. Máskor bécsi szeletet fogunk rendelni, nyugtattam meg őket, és magamat.

Esténként a túlsó falu központjáig andalogtunk, az öböl partján. Az úton kézen fogva ezernyi hozzánk hasonló vendég sétált, mintegy penzumként letudva az elalvás előtti másfél- két órás bóklászást, ami után a nappali élvezetektől elgyötört testnek oly könnyű volt a frissen húzott lepedő hűsére ledőlni, hallgatni az éjjeli kabócák zsizsegő lármáját, és arra gondolni, hogy másnap megint egy boldog, unalomban eltelt nap vár ránk, költhetjük az otthon megtakarított, nyaralásra szánt kevéske pénzt, talán elég lesz a hazautazásig.

Mondom, eseményben dús, szép nyár volt.

Én meg levontam a konzekvenciákat.

     Pósa Károly