2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. április 28., hétfő

ESZMÉLET



Napok óta nyugtalan voltam.
Rosszkedvű, tanácstalan; valami kérlelhetetlenségig rám ragadt tunya kedélyállapotban leledzettem. Elijedtem mindentől, ami szembejött velem, és elfordultam az emberek tekintetétől, akikkel együtt kellett maradnom. Másokkal ellentétben egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni.
Elapadt hangulatom szerencsére nem tűnt fel senkinek. 
A tengeren nyaraltunk. 

 
Voltak hullámok, meg sirályok a levegőben, só marta a gyerekeim napégette bőrét, és a helyi rádió szerb nyelvű híreit azzal kezdte, amivel zárta: szikrázóan verőfényes, meleg, július végi nyárban lesz része a Montenegróba üdülő százezernyi turistának. Kifulladásig habzsolható a Kotori-öböl összes színes, szagos, émelyítő, fűszeres, bódulásig ható szolgáltatása.
Léptünk bele tüskébe, kavics horzsolta föl a legkisebb lábát. Az úton, amin naponta jártunk le s föl – a szállásig – izgalmasabbnál izgalmasabb kinézetű virágok nyíltak. Buján terült el a hegyoldalon, ami zöld. Narancsfák, leanderbokrok szoknyája, mint tarka szláv népviseletbe öltözött menyasszonyok; megannyi füge, naspolya, ilyen-olyan égbe nyúló pálmafa, amelyeknek lágy ívű törzsét szakállas pikkelyek fedték. A lányok kagylókért merültek, a kövek alatt megbúvó rákokat abajgatták, és a világos vékony szálú hajukat tejfölszőkére szívta az erős parti napsugár. A kedves egyszerű ebédeket főzött, a néhány nap alatt fölgyülemlett szennyest beáztatta, kézzel kimosta, römit kártyáztunk és a délutáni heverészés, szieszta alatt a magával hozott szakkönyveket olvasgatta.
Adott volt hát minden. És mégsem.
Pedig kirándulni jártunk. Elhajókáztunk egy imbolygó bárkán az öböl kijáratán túlra, a régi Osztrák-Magyar Monarchia börtönszigete mellett; a dülöngélő fedélzeten sikongva nevettek a lányok, mikor láttuk a hegybe vájt alagutakat, amikről meséltem nekik, hogy a néhai jugoszláv tengerészet azokban a lyukakban a csatahajóit próbálta eldugdosni, és most már csak ormótlan, üres, okafogyott vájatok csupán; az egyiket – szerencsére – diszkónak használja a közeli nagyváros aranyifjúsága.
A szórakozóhelyre – tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő mesterségesen kialakított barlangba – az alagút fala mellett kifaragott betonperemen lehet bemenni. Egy alig méternyi keskeny járdán imbolyogva tódul a bulira vágyó tömeg a nyári éjszakákon, kockáztatva a vízbefulladást, nyakszegést, mert korlát sincs, csak a duhaj jókedv kényszere, a mámor bátorsága, amivel ezek az aranyláncos, zselézett hajú, nagyon előkelő fiatalok éjféltől hajnalokig átmulatják az éjszakát. A leszálló sötétben amonnét hallani a távoli olasz partokról érkező méregdrága, hatalmas motorcsónakok búgását, amik egy-két óra alatt versenytempóban szelik keresztbe az Adriai-tengert, hogy a hajdani ágyúnaszádok, rombolók és torpedóraktárak helyén, villogó lámpák és fülrepesztő decibelek hatékony segédletével őrjönghessenek ezek a szabadságra éhes, önmagukból kivetkőzni szándékozó drága lányok és fiúk, míg az eszméletvesztésük jótékonyan be nem következik.
 - Látjátok, milyen hiábavaló, léha egy életet folytatnak - mondtam nekik, és elnéztem messzire, a tenger horizontjára, ahol a kék tónus révén utánozhatatlan finom eleganciával egybefolyt az Adria az éggel.
A gyerekeim egy darabig figyeltek, majd szépen fokozatosan kezdtek rosszul lenni. A nyílt vízen oldalba kaptuk a hullámokat. Valaki a tengerbe hányt. Aztán többen is.
Voltak alkalmak, hogy a közeli városba elsétáltunk. Hat-hét kilométernyi gyalogtúra után az ottani strandon ütöttük agyon az időt. A cinóbervörösre sült embertestek között valami ideges feszültség vibrált. Hangzavar, rikoltozás, a napolajak pacsuli szaga és mérhetetlen rendetlenség uralta a város strandját, ahol ha nem vigyáztunk, könnyen elbotlott bennünk egy-egy szánalomra méltó, másfelé bambuló, ődöngve fürdőző, strandpapucsos, törülközős turista. Hazafelé, elerőtlenedve – a túlzsúfolt városközi buszt vettük igénybe.
Ettünk étteremben. Igaz, csak kétszer-háromszor, a nyaralás tizenöt napja alatt. Mert jóllehet spórolva éltünk – napi egy-két fagylaltot, egy-két boltból vett sört engedtünk meg magunknak -, de kihagyhatatlan volt a pizzériák harsány kínálata, és a gyerekek nyafogását sem lehetett más módon, legalább időszakosan megszüntetni. A tengeri herkentyűk túl nehéz, szokatlan ennivalónak bizonyultak: este hasfájásra panaszkodtak. Máskor bécsi szeletet fogunk rendelni, nyugtattam meg őket, és magamat.
Esténként a túlsó falu központjáig andalogtunk, az öböl partján. Az úton kézen fogva ezernyi hozzánk hasonló vendég sétált, mintegy penzumként letudva az elalvás előtti másfél- két órás bóklászást, ami után a nappali élvezetektől elgyötört testnek oly könnyű volt a frissen húzott lepedő hűsére ledőlni, hallgatni az éjjeli kabócák zsizsegő lármáját, és arra gondolni, hogy másnap megint egy boldog, unalomban eltelt nap vár ránk, költhetjük az otthon megtakarított, nyaralásra szánt kevéske pénzt, talán elég lesz a hazautazásig.
Mondom, eseményben dús, szép nyár volt.
Én meg levontam a konzekvenciákat.
     Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: