HÚSVÉTI ÍRÁS

Nagykedd, a kisbolt előtt

 A délután már jócskán megfáradt, míg az áprilisi gyalogúton járt, és lassan nekifeküdni készült. A nap sávja szétfolyni látszott, mintha az ég alján kedélyes kínai festő lavírozná a színeket, vörös tintába szürke foltként csordogált bele az alkonyat, és a napközben nyers, éles vonalakkal körberajzolt térség a félhomállyal együtt tágulni kezdett.

A Budzsák gólyái is visszatértek a Rétből. A közeli villanykaróra rakott fészkükön várják a rájuk boruló öblös éjszakát. Az útkereszteződés melletti szomorúfűz. Lándzsa alakú levelei egybemosódnak. A lombsátor alatt kiszuperált traktorgumi hever, körülötte féltucatnyi ücsörgő, vagy álldogáló emberalak árnya sötétlik. Nap mint nap összegyűlnek. Mindig akad, aki biciklijét letámasztja, és megáll a bolt előtt egy-két sörre. Kocsmába betelepedni: úri passziónak számít. Mire vége a napnak meg a maszek munkának, benépesül az ülőkeként használt traktorkülső; melósok, napszámosok tömörödnek a sarki kisbolt előtti fűzfa lelógó szoknyája alatt.

Aki igazán szegény, az szemérmes. Inni is csak sötétben iszik. Nem kérkedik a szegénységével. Az ivás egy idő után már nem ok, hanem okozat.

Közben halk diskurzus folyik. A sarki kis boltocskát régen Aranyhordónak hívták, de a Budzsákban már hosszú idő óta nincs hordó, csak literes műanyag palackok. Esetleg demizson.

Arany meg? Az sose volt.

 Hét árnyék bontakozik ki a sötétből. Kettő a falat támasztja, ketten guggolnak, a többi meg a gumin kucorog. Lábuk előtt sörösüvegek. A rozsdás bicikli felniken, a kopott króm alkatrészeken a sarki lámpa fénye szomorkásan dereng vissza. Cigaretták parázslanak, és míg tüdőre szívják a slukkot, egy pillanatra fölsejlenek a borostás, beirdalt arcok. Egyikük viszi a szót. Ráspolyos hangon beszél, emlékezőn:

 - Van vagy tizenöt éve, hogy azt a meggyfát a ház elé ültettem. Sosem nőtt úgy, mint szerettem volna. Gyerekkoromban a tanyán volt nekünk egy nagyon nagy meggyfánk. De akkora, hogy a fél udvart beborította. Győztük mászni. Mennyi meggy volt rajta! Karéj kenyérrel a fa tetején, oszt jóllaktunk. Mindig olyant szerettem volna! De az én meggyem hitvány maradt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy komisz időkben persze nem nőhet az égig, de ez még termést se nagyon adott. Hagytam egy pár évig vergődni. Míg néhány dunsztnyi meggyet vet, addig nem bolygatom – mondtam magamban. Aztán pár éve abbamaradt az a kevéske érése is. Alighanem valami nyavalya támadta meg, mert permetet - tőlem aztán - nem látott. Mihelyt kivirágzott, rögtön elhullottak a szirmok, már tavasszal hóka volt a levele. Mintha hamis tanúságot tettek volna alatta, igazi átokfa lett belőle. Azóta mind a három év őszén méricskéltem, tervezgettem, hogy kivágom. Minek fogja a helyet? Volt úgy, hogy már indultam a fűrészért, fejszéért, de valahogy sosem jutottam odáig. Az utóbbi három évben sokszor gondoltam rá - mert a dereka szép egyenes -, hogy éppen megfelelne támasztó oszlopnak az ól ereszeténél. És mégis meghagytam. Tudja fene miért? – Szava megreked. Harákol. Kis szünetet tart, iszik.

A gunnyasztók közül valaki noszogatja:

 - Oszt most mi van a fájával? Megvan még?

 - Meg. Mi az hogy! Az idén márciusban annyi virága lett neki, hogy az ágak se látszottak tőle. Mindenütt harsogó zöld a lombja! Kerekded egész fa lett belőle. Szépen ígéri az idei meggyet. Hát – győzünk csodálkozni az asszonnyal.

 Hallgatnak. Ki-ki a maga képzeletére hagyatkozik. Kortyolnak, méláznak. Az útkereszteződésben ócska háromnegyedes bicikli dinamója surrog, szalajt a pedál, minden méternél kenetlenül nyikkan a lánc. A lógó lombú fűz alja megélénkül, vidámkodó hang kiállt a mellettük tekerő ismerős kis alakra:

  - Hejh! Péter! Álljá’ már meg! Hát csak úgy elsuhannál?

  Péter némi habozás után félkörívben visszafordul. Görbedő válla a bicikli kormányára bukik. Papucsos, mezítelen lábát leteszi ugyan, de nem száll le az ülésről. Mikor hellyel kínálják, csak a fejét rázza. Egész délután istállótrágyát villázott. Siet haza, szabadkozik. Beteg a kisgyerek, teszi hozzá fakón, mint akinek a torkát szorítják.

  - Mi a baja? – kérdi a rekedtes hangú.

  - Nem tudni. Tegnapelőtt óta lázas. Az orvos se tudja.

  Csönd ereszkedik a hallgatóságra. A reszelős hangú mozdul először, aztán még egy valaki föláll. Üvegek koccanása hallatszik. Begyűjtik az üres flaskákat. Ketten viszik vissza a boltba, csörömpöl a viharvert üvegajtó. Új túrát kérnek. Kis idő múlva a fűzfa alatt nagy cuppanással repülnek a kupakok, ahogy a fához láncolt sörnyitó dolgozik.
Péter elköszön, indulna: - Mennem köll. Várnak otthon.

A rekedt egy tömött nejlonszatyort vesz elő a hóna alól, és Péter biciklijére akasztja.

  - Ezt a zacskó narancsot, meg a csokoládét a fiúkkal fizetjük. Vidd haza a kisgyerekednek. Menjél, no! Az jó, ha várnak. Csak azt szokás várni, akit szeretnek.
  Távolodik, majd elhal a rozoga kerékpár kattogása. A beállt este mélykék palástja elrejti az arcokra kiülő érzelmeket. Indul a sínbusz, idáig hallik, ahogy tülkölőn búg. Már ott dülöngélhet valahol a Slajc környékén, amikor színváltott, bátortalan hang töri meg a szomorúfűz alatt nehezedő csendet:

  - Azért, ugye, meggyógyul majd az a gyerek?

  - Hát persze. Meggyógyul. – felei a ráspolyos hangú olyan ünnepélyesen, telve meggyőződéssel, mint aki kinyilatkoztatást közöl.

  - Lám, a kend fája is harmadszorra újjá lett… - mondja még valamelyikük, a bolt fala mellől. Aztán több szó nem esik. Nézik a sötétet, a hunyorgó csillagokat.

Vége a napnak, és a tél is elmúlt, mint a rossz emlékek.

Belülről fordul a kulcs, zörögve zárják a kisbolt ajtaját.

Csak a szívek vannak kitárva.  

        

Pósa Károly