Kis Kanizsai Enciklopédia 3.

 

 Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

Adorján – Mindig megmelegszik a szívem, ha kiejtem a nevét. Több oka is van ennek. Egyrészt, ez a falucska pont félúton helyezkedik el Zenta meg Magyarkanizsa között, és amikor kedvem szottyant hajnalokon nagyokat futni, akkor a Kistemetőn átvágva a réti dűlőútra kanyarodva toronyiránt szaladtam Adorján felé, míg a kelő nap sugára meg nem csókolta a falu határában lévő hatalmas kőolaj-tárolókat, és messziről inteni látszott a templomának tornya. Örültem a reggeli találkozásnak, hogy megint láthatom Adorjánt. De leginkább mégis annak, hogy ott visszafordulhattam, hazanyargalva megvolt a napi penzum. Másrészt ez a sokat szenvedett, ugyanakkor bájos kis falu a maga szemérmes csöndjével, a kanyargó utcácskáival annyira szerethető, annyi otthonosságot, melegséget sugárzott mindenkor, hogy olykor eljátszogattam a gondolatával is annak: egyszer, megöregedve itt, ebben a környezetben lenne érdemes szépen befejezni. Valami hasonlót gondolhatott a kanizsaiak áldott emlékű plébánosa, Tari János atya is, aki nyugdíjazása után kihurcolkodott az adorjáni paplakba, és szolgálta a híveket megdicsőüléséig. Róla a későbbiekben szeretnék bővebben írni, de nekem Adorján most már örökre összekötődött Tari plébános úrral, s mint olyan, az állhatatosság, a hit és a közösség föltétlen szolgálatának szimbólumává magasztosult. 

A sokat emlegetett néhai
Msgr. Tari János plébános

Adorján huncutul megbújik a Törökkanizsát elhagyó Tisza kanyarulata után, a part menti sűrű bozótosok, az ártéri erdő mögött. A buján növő kanadai nyárfák ágait minden gyenge szélmozgás meglebbenti, és ekkor villódzni kezdenek a fák koronái, megannyi fehér lapocska himbálózik, ahogy fonákjuk ezüstjét illegetik a falevelek. Szellő, légmozgás meg arrafelé igen sűrűn van. Néha akkora erővel fújó szél köszön be a folyókanyarba, hogy a halászladikokat visszafelé tolja, folyással szemben, Kanizsa felé. A Tisza sodrása ilyenkor mintha meggondolná magát, szintúgy hátrafelé látszik hömpölyögni. Tarajos hullámok kergetik egymást északnak, haragvó barna-zöld színű lesz a folyam. Még a csónakmotor is csak zihálva küzd a szembe tolakodó erővel, a lapátos könnyű kis ladikok meg ilyenkor egyenesen megvesznek: az orrukat imbolygatják jobbra-balra és az istennek sem mennének egyenesen. Izzad is, akinek ilyen mostoha időben muszáj eveznie! Pedig nem kevesen vannak, mióta drága a benzin. A Tiszából élők, uszadékfát gyűjtögetők, horgászó emberek kétszer is meggondolják, mikor röfögtetik be a csónakmotort. Az ínség parancsol, és a ladikok nesztelenül suhannak, ahogy a loccsanó evezők nyomán kavargó örvényeket maguk mögött hagyják.

Aztán persze az idillikus falucskának is - akár a taknyos nyárfa levelének –van fonákja. Errefelé jó sokan tudják, hogy mind az első-, mind a második nagy háború mennyi szenvedést hozott Adorjánra. A trianoni békediktátum után ezen a vidéken sem történt békés mederben az impériumváltás. Az újsütetű országban, ráerőltetett hazájában ébredő magyarság hamar megtapasztalta, mit jelent másodrangúnak lenni saját szülőföldjén. Ám az összes meghurcoltatást még egyszer vállalta volna mindegyikük, ha valaki elmondja nekik, mi vár Adorjánra 1944. novemberében. A faluba bevonuló partizánok, és a velük szimpatizáló környékbeli kommunisták, csakúgy, mint a Délvidék más, magyarlakta településein, ebben a szelíd, Tisza-menti falucskában is borzalmas vérengzést hajtottak végre. Kilencven férfit, fiút mészároltak le. Gyakorlatilag megtizedelték Adorjánt. Nincs olyan most élő család, akinek ne lenne akkoriban meggyilkolt hozzátartozója. A tragédia egész mostanáig tabutémának számított. Hallgattak az emberek. Féltek. Jóllehet igaz a mondás, hogy az idő minden sebet begyógyít, de ez csak abban az esetben van így, ha azt a bizonyos sebet hagyják ápolni, az emlékezést engedik, és ha egyszer, legalább egyszer a bűnösök halkan bocsánatot kérnek. Föloldozás ugyanis csak annak jár, aki egyrészt kéri, másrészt, pedig szembe tud nézni bűnével és levezekli. Ahogy a megbocsátás, úgy a felejtés sem működik parancsszóra.

Néha furcsa érzés Adorjánra gondolni. Már nem a faluról beszélek, de a fent leírtak tükrében akár arról is árnyalódhatnak a hozzá illeszthető képzeteim. Ám most egy másik Adorjánról kéne néhány sort vetnem, aki a régen megesett katonakori társam volt. Becsei születésű, mokány fiúként ismertem meg, amikor együtt szolgáltunk egy macedón kaszárnyában. Benne testesült meg a délvidéki magyarság egyszerűsége, ősereje. Ahogy a klasszikusok a bácskai legényt elképzelik. Csöndös, pirosan mosolygó, igyekvő fajta. Mindenhez értő, tanulékony. Amolyan: arannyá válik a keze közti munka. Ám ne adja a jóég, hogy egyszer nekidühödjék! A nyugodtságot hamar lerúgva magáról tajtékzó gyilokkal vetette rá magát mindenre, és mindenkire. Nem sokszor láttam ugyan fölpaprikázott hangulatban, de még ma is el-elmélázok rajta, hogy tudott egy ilyen kenyérre kenhető, nyájas kis fickóban ennyi harag, indulatos energia tombolni! Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért a nyíltszívűségéért, elementáris erejű dühkitörései őszintesége révén - nagyon sokan szerettük. Újév tájékán fölhívtuk egymást. Jólesett hallani a hangját.

Miként őrá, Adorján településre is szeretettel gondolok.
Csak dicsérni tudom, igyekvő népét. Lett légyen szó magyarról, vagy a faluban élő cigányságról. Utóbbiak legendás teknővájók voltak, de ahogy a műanyag fröccsöntött éra szemfödőt borított a hajdani kézműves mesterségekre, az adorjáni cigányok is más módi szerint boldogulnak. Dinnyét árulnak, rosszvasat, papírt, üveget gyűjtögetnek, járják lovas kocsijaikon a környező településeket. Messziről meghallani a mind a négy lábukra fölvasalt lovaik patkócsattogását. Iparkodik tehát az adorjáni. Ha cigány, ha magyar. És milyen jól teszik!

A tűzkeresztségen már régen - 1944 késő őszén - átestek. Ahányszor a Tisza elöntötte a falut: a vízpróbán is túl vannak. Most majd az a föld méri meg az akaratukat, az elszántságukat, amin próbálnak talpon állva megmaradni.

De ez csak úgy sikerülhet nekik, ha mindig az égbe kapaszkodnak.