Et resurrexit

Éget, gyúrja a levegőt a nap. Jobb a hűvösben lenni. Nem hiányzik a mindenhonnét áradó fény, a zaj. Csönd van.

Nagyszombat délután. 

Az öreg gesztenyefák alatti padon ücsörgök. Leöblögeti a szél a gondolataimat. Itt most minden ment az ideges vízióktól. Nincs járvány sem. Nincsenek ideges jövendölések, találgatások. Titkoktól szabadultak ezek a nyugalmas percek. Nem a metafizikai világ, hanem a szakszerű bölcselet hangján szólnak a rigók, gyengéd szeméremmel enyelegnek, cifrázzák. A tavasz meg olyan, amilyen: puhán, melegen, napsütésesen, olvatagon teszi a dolgát.

A szemközti orgonabokron egy jókora örvös galamb pislog rám aggodalmasan. Túl közel vagyok hozzá. Gyanítom, fészke lehet a zsíros tapintású levelek takarásában. Nem állom meg, fölkelek a padról. Közelebb lépek hozzá. A böhöm madár szemének bogara mintha még nagyobbra nőne, már-már könyörögve néz. Lefotózom. Majdnem karnyújtásnyira enged, végül szétcsapja szárnyát, odébb rebben. Nem messzire, épp csak pár méternyire, egy kő emlékmű tetejére. Kíváncsiságból benézek a méregzöld bokorba, s lám, igazam volt: legbelül, a villás ágak tenyerén lapul egy fészek, fakószürke tojó bújik benne. Míg elhátrálok, a szememmel kérek bocsánatot a párjától. 

Hogy szeretem én ezeket az egysíkú, erőtlen és mégis ünnepinek ható megtapasztalásokat!

Minden észlelésben ott lüktet valaminek a szelleme. Bő száz évre visszapillantva, alighanem máig helytálló Javadis Chandar Bose összes elmélete. Az indiai fizikus, biológus számos érdeme mellett tüntető szerénységével, egész életfilozófiájával és életmódjával is példaként állhatna a mostani kor pipiskedői előtt. Ezúttal mégsem a polihisztor morális tartását emelném ki. Nem célom ezt a ritkán emlegetett, egyébként a maga korában zseniként tisztelt tudóst bemutatni. Aki akar, utána olvashat.

A sok közül csak egy – ide kívánkozó – doktrínáját idézném, amit kísérletekkel is megerősített. 

A múlt század elején tudományos körökben hatalmas visszhangot keltett, hogy az akkor már jó nevű, fiatal bengáli fizikus gyakorlati úton is igazolni tudta, a világ élőlényei között nagyobb a hasonlóság, mint azt korábban bárki hihette volna. Ember, állat, növény organikus egységben, összefüggésben él: ismerte föl Bose. Általa nyert bizonyítást, hogy a növényeknek is van izomhálózatuk, idegrendszerük, akár minekünk. Érzik a fájdalmat, az örömöt, a fáradtságot, egyszóval mindent. Kalkuttai kertjében egy saját maga készített műszer segítségével – hangozzék bármily meghökkentően –, lekottázta a rózsa „szívverését”. Kutatásaiban odáig ment, hogy kiterjesztette tesztjeit az élettelen dolgok tanulmányozására is. Egy idő után az ásványokról, a kövekről, a fémekről is azt tartotta, élő és nem élő anyagok igenis képesek visszahatni egymásra. Tehát, például a kvarckristály vagy a vas, a növényekkel, állatokkal, és velünk együtt egy nagy egész szerves valóságban létezik. A kérdéskör legmélyéig hatolt. Szédületes belegondolni.

Ilyetén, amikor sok évvel ezelőtt Krisztus testét fogtam, talán az anyag révén más is átzsibbadt rajtam. A térdre esett Megváltót a kanizsai Nagytemplom tornyának porából emeltem föl. Könnyű volt, szinte légiesen könnyű. A valaha színesre festett, fából faragott szakrális szobor teljesen átszáradt. Nem csoda. Több mint száz éve hever egy homályos zugban. Porban, mocsokban, galambürülékben, rongyok, kacatok között. Sosem láttam szomorúbbat. Krisztus keze hátrakötözötten, térdelve, lebinyakló fejjel… 

Álltam a templom fullasztó levegőjű padlásán. Porcsíkok táncoltak a beszüremlő fényréseken, s én a kezemmel fogtam, öleltem az élettelen, sütősre szikkadt fát, a faragványt, az Emberré lett mását. 

Az Élőt. 

Átlátszó és tiszta minden. Lesz föltámadás.

                           Pk