NAPLÓ - 109.

Herceg Novi - rajzom

      "Képes vagy nem képes, én vissza akarom a pénzem."

(Moliére: A fösvény)

Kifogyhatatlan kedéllyel figyelem ami történik velünk.

Ez a járvány vastag hályogot operál le a szemünkről.

Nem fertőtlenített, nem tett tisztába előtte, be sem mosakodott: szutykos kézzel látott neki a kényes műtétnek. A szemünk világának.

Volt, van mit lehámoznia.

Álomlétben hízott csipánk mézgaként ragad szemhéjunkon, és a szemtükrünk is homályos. Még mindig a boldogabb terveinkben kódorog a képzeletünk, noha reggel hatkor a Kossuth Rádió naponta közli velünk, a vírus elleni sakkjátékban ki hány gyalogot, futót, lovagot veszített.

(Vezéráldozat még azért nem volt, mert az köztudottan mindig a játszmák hajrájában, a végkifejletkor következik be. Úgyhogy a közeljövőben egy rakás politikus szorulni fog. Egyikük bőrében sem szeretnék lenni. Ebbéli sejtésemet megtoldja a tapasztalat. Lesz itt még parasztlázadás. Hamarosan mattot fog kapni a hamis elit: Brüsszelben, úgy általában Európában, és máshol is. Számos Bástya elvtársnak köszönjük majd meg a munkáját. A türelem változást terem. Idegeskednünk az elkerülhetetlentől nem szabad. A politikusok úgyis újratermelik önmagukat, lévén tőlük csak a bacilusok fialnak szaporábban.)

Van elég privát gondunk.

Tavasziasan hűvös az idő: lőttek a kajszibaracknak, az olcsóbb pálinkára már körösztöt vethetünk. Kint játszi vatta felhők gurulnak tova. Megfürgültek a tavaszi cinegék, a szemközti tűzfal verőfényben úszik.

Bent meg? Cimborám, a zománcos vekker üti a ritmust. A percek múlnak, mint a szappanbuborékok. A becsukott ajtó mögötti világ zárt rendszerében kéne hasznosan és egyúttal szórakoztatón tölteni az időt. Nehéz. A munka még csak-csak lefoglal. Ide-oda írni, folyton valakiknek rajzolni – megszoktam. A karantén adaléka: egy ideje vissza se pakolom a festékeket, ecseteket, amik garmadával áznak a maszatos dunsztosüvegekben. Inkább kerülgetem a széjjelséget. Ha már besokalltam a képernyőt bámulni, fertályórákat piszmogok az akrilfestékes pemzlivel, igazítok a megkezdett vásznon, pamacsolgatok kedvemre. A baj ott kezdődik, amikor ezt is elunom. Akkor kéne kicsit szórakozni. Például filmet nézni. Nagyszerű mozit látni.

Bámulattal adózom mindazoknak, akiknek maradéktalanul sikerül. Bárhogy iparkodnék, én a bóvlit nem tudom elkerülni. Egy múlt hónapban látott izlandi krimi óta rendes filmet nem találtam. Kínomban sorozatokat vadászok, hátha. Ilyetén a Mr. Mercedes szériát jó szívvel ajánlhatom a bűnügyi történetekre, az idegborzongásra és a misztikumra fogékonyaknak. De a többi, egyszer nézhető filmecskékről messze nincs ilyen jó véleményem. Rangosnak kikiáltott alkotásokkal tele a padlás. Legutoljára Az ír című film volt egy bosszús csalódásom. A kezdeti, vérbő várakozásaim negyed óra után közepes lelkesedéssé halványultak, a film harmadánál pedig kihunyt a kedvem hozzá. Némi vakarózással, párnapnyi kihagyással, három nekifutásból mégis sikerült végignéznem. Muszájból. Ne haljak meg hülyén. Hátha ez lesz egyszer a középdöntőt érő kérdés valamelyik műveltségi vetélkedőben.

És itt el is érkeztünk oda, hogy úgy általában amit ma művészetnek neveznek, arról hamar kiderül: árucikk csupán, könnyűnek találtatik. Alig lelni póztalanságot, machináció mentes mű szinte már nem is létezik. A zömük mindössze keskeny, egysíkú, unott, és ismételt kliséhalmaz. A középszer is gyönge, erőtlen. Csak itt-ott akad gyöngyszem, ám félő, hogy az meg a sok fölösleges kiagyalmány susnyásába veszik. Úgyszólván szerencse kérdése a velük való találkozás.

Ilyenkor jó, hogy az indokolatlanul fölkapott, de egyre borzalmasabb filmgyári produkcióktól függetlenül létezik színházi világ is. Most ugyan tetszhalott a játékszín, mert a világi deszkákon éppen egy végtelenített dance macabre zajlik. Ám helyette a virtuális tér házhoz viszi az összes kamerával fölvett klasszikust. A youtube – létrejötte óta nem sokszor tapasztaltan – áldásos.

Így néztem meg a minap Moliére színművének tévés adaptációját, A fösvényt. Mikor a nézőtéren fölcsattant a taps, önkéntelenül is összeütöttem a tenyeremet. Haumann Péter parádés alakítása még így, a negyedszázados felvételen is átsüti a képernyőt. A darab rendezése – Zsámbéki Gábor és Horváth Z. Gergely érdeme – a hagyományos színházi modell mentén is úgy tud modern lenni, hogy egyetlen lóalkatrészt sem lengetnek be, és az összes szereplőn rajta marad a gatya meg a bugyi. A poénokhoz nem kell a vaskos káromkodások mankója, lehet önfeledten derülni, mert a téma aktualitásán túl fölsejlik annak örök tanulsága is.

És most épp a tanulságok leszűrése a legégetőbb feladatunk.