NAPLÓ - 139.

Herceg Novi az öböl ékköve.
Kulturális, turisztikai értelemben éppen úgy, mint nekem, privát módon: érzelmileg.
Megszoktam, és már túlontúl újat nem ad. Amint behunyom a szememet, hosszú ideje, vagy három évtizede minden alkalommal magam előtt látom a kopott utcaköveit, a házak falán a repedéseket, a behajtott zsalugátereket és a lépcső korlátjának fényes kopását. Olyan kocsmák elárvult teraszain is megállok emlékezni, amik már évek óta bezártak. A padlójukon sárga leveleket sodor a meleg őszi szél. Az óváros sikátoraiban a sötétkék utcatáblák névadóit régtől kikutattam. Ha volt is idő, mikor kívülállónak tűntek, mostanra egytől-egyig életem részei lettek. Köztük van a cári flotta admirálisa, meg Nagy Péter innét elszármazott szárnysegédje éppen akként, ahogy a helyi kosárlabda élet kiválósága, vagy a város leghíresebb, kortárs képzőművésze: senki sem maradhat ki a sorból. Évszázadok mosódnak össze néhány keskeny utcácska körösztöződésében.

Nem csak a letűnt korok nagy alakjainak az élettelensége a megindító.
Úgy, mint odahaza a nagyon öreg taknyos nyárfákat, itt is ismerősként köszöntöm a kócolt frizurájú datolyapálmát. Ívelt törzse előtt meggörbedek titkon, annyi méltóság van beleplántálva, annyira más, mint a Tisza árterén gyökeret vert fajták. Vigyázza az öböl fölötti eget. Alátámasztja a kékséget. Mintha lelógna föntről, ahol fehér, gyapjas felhők kérődzenek a várost körbeölelő karsztos szirtek ormain.

A sétálóutcának egyik végén a kis kéményseprő életnagyságú szobra. Töpörödött emberke lehetett, alig hétarasznyi. De akihez bekopogott, annak jó napot hozott, így mesélik. Évtizedeken körösztül az ő viccein nevetett Herceg Novi lakossága. Gnómszerű, bajszos figurája ma a központ legelőkelőbb részén hirdeti: az emberség még nem veszett ki ezen a tájékon. Az itt lakók hálája megörökítette a mókamestert, és a szobor aranyszínűre fogdosott orra azt hirdeti, ez a fajta időtlen szeretet, a ragaszkodás egy régi világ értékrendjéhez ma is olyan kincs, amit nem csak Herceg Novi lakossága, hanem úgy egészében a tengeröböl népe sem szeretne elereszteni.

Az utca másik végén a történelem terpeszkedik. Forte Mare erődje az ikonikus toronyórával, a kaptatóra faragott kőlépcsőkkel, a cakkos északi bástyával úgy tekint az alant elterülő főtérre, mint aggodalmas szülők a gyermekükre. A főtéren nyüzsgő élet, teraszok, kávézók, falatozók. Ha beleszagolok a levegőbe, idáig érzem a közeli, zugos kis térbe szorult piac kipárolgását, ahol a füge illata keveredik a sok zöldségével, és a halcsarnok szaga szinte rákönyököl minderre.    

A falucskám más. Szerényebb, intimebb. A harsány városi lárma itt inkább suttogóra fogott. Még éjjelente is hallani a tenger hullámainak moraját. Tegnap egy kabócát tessékeltem ki a kertbe. Nem mintha hiányzott volna a többiek közül: a zenekar létszáma többezres, folyton változó. Csak a szieszta idején fölcsendülő zsizsegés örök, a forró éjszakák állandósult koncertjével egyetemben.

Az otthonom szomszédságában több méter magasra fölkúszott murvafürt virágának halvány lila színe sajdítja a szemet. Elképesztő látvány. A szív alakú szirmok belepik a balkont. A helyiek bogumilijának nevezik. Először azt hittem, Isten kegyelmének köze van hozzá. A hangalak gyakorlatilag ugyanaz, még ha kissé torzult is. Ráadásul volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt az egzotikus tüneményt semmi sem illetné meg jobban, csakis hogy emlékeztessen az Ég irgalmára. A valóság viszont mindig sokkal szimplább, profánabb, kijózanítóbb. A murvafürt, vagy más néven a papírvirág (Bougainvillea glabra) csak pár száz éve került Brazíliából a mediterrán régióba. S bár az itteni népek – hozzánk, magyarokhoz hasonlóan – szeretik a hitüket vagy a hiedelmeiket átültetni bizonyos jelenségek, tárgyak vagy élőlények megnevezésére, ez a buja virágú kúszó cserje a fölfedezőjéről, egy francia tengerésztisztről kapta a nevét, a bő kétszáz évvel ezelőtt hajózó Louis Antoine de Bougainvilleu-ről.

Aki mégiscsak a Jóisten kegyelméből hozhatta idáig ezt a virágot. Hasonlóan, ahogy a sorsom engemet.
Mert végtelen az Ő irgalma.
Sehol sem nyilvánvalóbb mindez, mint itt, ahol végre otthon vagyok. 

                                                    Pk  

Herceg Novi

 

Ennek a városnak nincsenek zajai.
Ha egyszer majd az egész világ odaveszik, Herceg Noviban akkor is csak a tenger hullámainak az andalító sustorgása lesz a végszó. Fülsértő inzultus az egymáshoz szorított kőépületek között tán sosem csattant: a gesztusok szikárak, a máshol szokott urbánus zsibongásnak nincs éle, a kirívó ellentéteknek pedig errefelé nincs keletjük.  Itt ez a különös, letompított disszonancia ad karaktert a környéknek. Nyugalom van.

Mintha a helyiek nem akarnák tudomásul venni a külvilág zakatoló tempóját. Észre sem veszik a megkergült nyüzsgést. Unalommal, egykedvűen, de a szájuk szegletében facér félmosollyal nézik a holnapot. Ülnek egy kávé és egy pohár – lincurának nevezett – keserű pálinka mellett, és míg sportról, a politikáról meg a nőkről elmondják a véleményüket, minden hányavetiség nélkül élvezik az életet. A szokott ritmusuk, a tradíciók rabjai ezek a tagoltan beszélő, magyar ízlésnek nehezen artikulálható nyelvű öböllakó emberek.

Ez a számunkra idegen, néha ijesztő, néha lenézett, de titokban elirigyelt montenegrói kedély áthatja nem csak a személyiségüket, hanem gyakorlatilag mindent.
Az ott élőknek nem csak a tekintetük nyugodt, derűs, hanem ez a nemtörődöm hangulat jellemzően belengi a többszáz éves kőből épült utcákat, beleívódott az szerteszét csüngő oleander bokrok árnyékába, megbúvik a csónakokat rögzítő kötélcsomók bolyhában, ahogy jelen van a zöldre mázolt zsalugáterek csukott magánya mögött is.
A kikötőben sirályok csapkodnak, a pékség teraszán egy fiatal pár közösen eszik egy burekot, a központ fölé magasodó óratorony nagymutatója komótosan döccen a kilences felé, s a Fő tér mögötti piacról a közeli sikátorokba halszagot lop be a hegyoldalból leóvatoskodó szellő. A Kanli Kula középkori tornya rendíthetetlenül mered a nyílt tenger irányába, mintha még most is várná a török vagy a velencei rabló gályák érkezését. Évszázadokon át különféle hódítók próbálták akaratukat ráerőszakolni a városra: sikertelenül. Az öböl lakói akkor is ugyanúgy közönnyel és méltósággal ültek az akkori kocsmák előtti asztaloknál, és kivárták, hogy az igazságuk diadalmaskodjon. Nehéz ezt másoknak megérteniük.

Herceg Novi jóban van önmagával.

A Herceg Novi vár lépcsői - Stairs to the castle of Herceg Novi

kasírozott kartonpapír
 42 x 60 cm
vegyes technika

ESZMÉLET

Napok óta nyugtalan voltam.

Rosszkedvű, tanácstalan; valami kérlelhetetlenségig rám ragadt tunya kedélyállapotban leledzettem. Elijedtem mindentől, ami szembejött velem, és elfordultam az emberek tekintetétől, akikkel együtt kellett maradnom. Másokkal ellentétben egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni.
Elapadt hangulatom szerencsére nem tűnt fel senkinek. 

A tengeren nyaraltunk. 

 

Voltak hullámok, meg sirályok a levegőben, só marta a gyerekeim napégette bőrét, és a helyi rádió szerb nyelvű híreit azzal kezdte, amivel zárta: szikrázóan verőfényes, meleg, július végi nyárban lesz része a Montenegróba üdülő százezernyi turistának. Kifulladásig habzsolható a Kotori-öböl összes színes, szagos, émelyítő, fűszeres, bódulásig ható szolgáltatása.

Léptünk bele tüskébe, kavics horzsolta föl a legkisebb lábát. Az úton, amin naponta jártunk le s föl – a szállásig – izgalmasabbnál izgalmasabb kinézetű virágok nyíltak. Buján terült el a hegyoldalon, ami zöld. Narancsfák, leanderbokrok szoknyája, mint tarka szláv népviseletbe öltözött menyasszonyok; megannyi füge, naspolya, ilyen-olyan égbe nyúló pálmafa, amelyeknek lágy ívű törzsét szakállas pikkelyek fedték. A lányok kagylókért merültek, a kövek alatt megbúvó rákokat abajgatták, és a világos vékony szálú hajukat tejfölszőkére szívta az erős parti napsugár. A kedves egyszerű ebédeket főzött, a néhány nap alatt fölgyülemlett szennyest beáztatta, kézzel kimosta, römit kártyáztunk és a délutáni heverészés, szieszta alatt a magával hozott szakkönyveket olvasgatta.

Adott volt hát minden. És mégsem.

Pedig kirándulni jártunk. Elhajókáztunk egy imbolygó bárkán az öböl kijáratán túlra, a régi Osztrák-Magyar Monarchia börtönszigete mellett; a dülöngélő fedélzeten sikongva nevettek a lányok, mikor láttuk a hegybe vájt alagutakat, amikről meséltem nekik, hogy a néhai jugoszláv tengerészet azokban a lyukakban a csatahajóit próbálta eldugdosni, és most már csak ormótlan, üres, okafogyott vájatok csupán; az egyiket – szerencsére – diszkónak használja a közeli nagyváros aranyifjúsága.
A szórakozóhelyre – tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő mesterségesen kialakított barlangba – az alagút fala mellett kifaragott betonperemen lehet bemenni. Egy alig méternyi keskeny járdán imbolyogva tódul a bulira vágyó tömeg a nyári éjszakákon, kockáztatva a vízbefulladást, nyakszegést, mert korlát sincs, csak a duhaj jókedv kényszere, a mámor bátorsága, amivel ezek az aranyláncos, zselézett hajú, nagyon előkelő fiatalok éjféltől hajnalokig átmulatják az éjszakát. A leszálló sötétben amonnét hallani a távoli olasz partokról érkező méregdrága, hatalmas motorcsónakok búgását, amik egy-két óra alatt versenytempóban szelik keresztbe az Adriai-tengert, hogy a hajdani ágyúnaszádok, rombolók és torpedóraktárak helyén, villogó lámpák és fülrepesztő decibelek hatékony segédletével őrjönghessenek ezek a szabadságra éhes, önmagukból kivetkőzni szándékozó drága lányok és fiúk, míg az eszméletvesztésük jótékonyan be nem következik.
 - Látjátok, milyen hiábavaló, léha egy életet folytatnak - mondtam nekik, és elnéztem messzire, a tenger horizontjára, ahol a kék tónus révén utánozhatatlan finom eleganciával egybefolyt az Adria az éggel.
A gyerekeim egy darabig figyeltek, majd szépen fokozatosan kezdtek rosszul lenni. A nyílt vízen oldalba kaptuk a hullámokat. Valaki a tengerbe hányt. Aztán többen is.

Voltak alkalmak, hogy a közeli városba elsétáltunk. Hat-hét kilométernyi gyalogtúra után az ottani strandon ütöttük agyon az időt. A cinóbervörösre sült embertestek között valami ideges feszültség vibrált. Hangzavar, rikoltozás, a napolajak pacsuli szaga és mérhetetlen rendetlenség uralta a város strandját, ahol ha nem vigyáztunk, könnyen elbotlott bennünk egy-egy szánalomra méltó, másfelé bambuló, ődöngve fürdőző, strandpapucsos, törülközős turista. Hazafelé, elerőtlenedve – a túlzsúfolt városközi buszt vettük igénybe.

Ettünk étteremben. Igaz, csak kétszer-háromszor, a nyaralás tizenöt napja alatt. Mert jóllehet spórolva éltünk – napi egy-két fagylaltot, egy-két boltból vett sört engedtünk meg magunknak -, de kihagyhatatlan volt a pizzériák harsány kínálata, és a gyerekek nyafogását sem lehetett más módon, legalább időszakosan megszüntetni. A tengeri herkentyűk túl nehéz, szokatlan ennivalónak bizonyultak: este hasfájásra panaszkodtak. Máskor bécsi szeletet fogunk rendelni, nyugtattam meg őket, és magamat.

Esténként a túlsó falu központjáig andalogtunk, az öböl partján. Az úton kézen fogva ezernyi hozzánk hasonló vendég sétált, mintegy penzumként letudva az elalvás előtti másfél- két órás bóklászást, ami után a nappali élvezetektől elgyötört testnek oly könnyű volt a frissen húzott lepedő hűsére ledőlni, hallgatni az éjjeli kabócák zsizsegő lármáját, és arra gondolni, hogy másnap megint egy boldog, unalomban eltelt nap vár ránk, költhetjük az otthon megtakarított, nyaralásra szánt kevéske pénzt, talán elég lesz a hazautazásig.

Mondom, eseményben dús, szép nyár volt.

Én meg levontam a konzekvenciákat.

     Pósa Károly