Herceg Novi

 

Ennek a városnak nincsenek zajai.
Ha egyszer majd az egész világ odaveszik, Herceg Noviban akkor is csak a tenger hullámainak az andalító sustorgása lesz a végszó. Fülsértő inzultus az egymáshoz szorított kőépületek között tán sosem csattant: a gesztusok szikárak, a máshol szokott urbánus zsibongásnak nincs éle, a kirívó ellentéteknek pedig errefelé nincs keletjük.  Itt ez a különös, letompított disszonancia ad karaktert a környéknek. Nyugalom van.

Mintha a helyiek nem akarnák tudomásul venni a külvilág zakatoló tempóját. Észre sem veszik a megkergült nyüzsgést. Unalommal, egykedvűen, de a szájuk szegletében facér félmosollyal nézik a holnapot. Ülnek egy kávé és egy pohár – lincurának nevezett – keserű pálinka mellett, és míg sportról, a politikáról meg a nőkről elmondják a véleményüket, minden hányavetiség nélkül élvezik az életet. A szokott ritmusuk, a tradíciók rabjai ezek a tagoltan beszélő, magyar ízlésnek nehezen artikulálható nyelvű öböllakó emberek.

Ez a számunkra idegen, néha ijesztő, néha lenézett, de titokban elirigyelt montenegrói kedély áthatja nem csak a személyiségüket, hanem gyakorlatilag mindent.
Az ott élőknek nem csak a tekintetük nyugodt, derűs, hanem ez a nemtörődöm hangulat jellemzően belengi a többszáz éves kőből épült utcákat, beleívódott az szerteszét csüngő oleander bokrok árnyékába, megbúvik a csónakokat rögzítő kötélcsomók bolyhában, ahogy jelen van a zöldre mázolt zsalugáterek csukott magánya mögött is.
A kikötőben sirályok csapkodnak, a pékség teraszán egy fiatal pár közösen eszik egy burekot, a központ fölé magasodó óratorony nagymutatója komótosan döccen a kilences felé, s a Fő tér mögötti piacról a közeli sikátorokba halszagot lop be a hegyoldalból leóvatoskodó szellő. A Kanli Kula középkori tornya rendíthetetlenül mered a nyílt tenger irányába, mintha még most is várná a török vagy a velencei rabló gályák érkezését. Évszázadokon át különféle hódítók próbálták akaratukat ráerőszakolni a városra: sikertelenül. Az öböl lakói akkor is ugyanúgy közönnyel és méltósággal ültek az akkori kocsmák előtti asztaloknál, és kivárták, hogy az igazságuk diadalmaskodjon. Nehéz ezt másoknak megérteniük.

Herceg Novi jóban van önmagával.

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 2. rész

Csak az amatőrök szoktak múzeumokkal meg a prospektusok által ajánlott helyekkel városnézést kezdeni. A profik rögtön az első árnyékot vető gyanús mellékutcába befordulnak és mihamarabb kocsmát keresnek. Egy becsületvesztőben előbb rálelni a lokális néplélekre, a színekre, a szagokra, és általában a város hangulatára, mint ott, ahol százával tolonganak a szelfiző turisták. Érdemes kipróbálni! Még jobb, ha a piac az első úti célunk! 

Bécs belvárosában, valahol a Keplergasse környékén volt szerencsém rögtön egy szombat reggeli piacba botlani. Nagy dilemma, a piac-e a megfelelő kifejezés, vagy inkább a bazár szó illene rá? Ugyanis a bódésorok zöme csöppet sem a porcelános mosolyú osztrák miliőt sugallta. 

Sokkal inkább a (Közel-)Kelet tarkabarkasága köszönt rám. 

Bizton elmondható, hogy az általam bejárt részeket nehéz lenne Bécs úri negyedeihez sorolni. Ez a lakosság összetételén legalább annyira meglátszott, mint az üzletekbe kitett portékákon, vagy azok árain. A fedett piactéren – ami nagyjából akkora lehetett, mint a kanizsai – minden szokott kellék adott volt. Zöldségesek, pékek, hentesek, ruhaárusok, talponállók és erősen leminősített kávézók, koszlott kis trafikok szorongtak egymás mellett. Nem is a kínálat volt a meglepő, hanem az árusok összetétele. Megszámoltam (debiz’Isten): kilenc (9) hentesbolt közül lehetett válogatni. Ebből öt (5!) török és/vagy arab, amiknek beszédes neve – Mekka, Sesam, Ali Kebab – mellett azt is feltüntették, hogy ott „halal”, azaz kóser módon, muszlim rítus szerint vágott, elkészített húsokat lehet kapni. További három (3) húsüzlet délszláv tulajdonosokkal és vevőkörrel bírt: a személyzet névről szólította (anyanyelvükön persze) a kuncsaftokat. A három exjugoszláv boltból kettő szerb vagy horvát, a harmadik viszont bosnyák kézen működött. Ez utóbbiban tudniillik sertésből készült dolgokat nem árultak. A maradék (1) hentes kirakatában a hagyományosan, osztrák módi szerinti húskészítmények sorakoztak. Lefotóztam néhány pultot. Hátha érdekel valakit, viszonyítási alapként mi a helyzet a hazai meg az ottani árak között.

A beszédes nevű Istanbul (sic!) polcain egy kilogramm borjúszelet (Kalb Kotlett) 15,00 euró. A bárány lapocka (Lamm Schulter) 10 euró, a báránycomb (Lamm Keule) 11 euró. Másutt az „Ungarische Kolbas” tíz dekája másfél pénz, azaz kilója 15 euró. A kenyerek zöme 3 eurónál kezdődik. Igaz, kilón felüli mindegyik.  

Egy kifőzdének teraszán megreggeliztem – naná, török volt a tulajdonos. Alighanem a lánya kezelte a kasszát. A panírozott kakascombot nem lehetett kihagyni. Kenyérrel, két uborkával négy és fél eurót kóstált. Nagyvárosi ár, kétségtelen, de ha ennyi, akkor ennyi. Közel ilyen összeget bizonyára Budapesten is elkértek volna érte. A piac túlfelén furcsa, nem európai szakállas férfiakra lettem figyelmes. Az összes ruhaárus indiai szikh (!) volt: pontosan látszott a turbánjukon kifélék. A nap további részében – a teljesség igénye nélkül – találkoztam lengyel, ukrán, szlovák járókelőkkel. A szerb-horvát-bosnyák beszédre már oda se figyeltem. Ültek mellettem vietnámi nyugdíjasok, perzsa, arab férfiak, és hidzsábos nők százai lófráltak a sétáló utcán. A sok kínai és pöttöm thai között tél-túl, ha lehetett európai arcélűt látni. Új Babilon épül – dúdolgattam az Omegát. Vasárnap hajnalban két bagaria fekete suhanc csinálta a fesztivált az utcasarkon. Kukákat rugdosva ordítva „társalogtak” furcsa nyelvükön. Nem tudtam eldönteni be vannak-e drogozva, vagy csak nagyon részegek. Mindenesetre az a kevés ember, aki vasárnap reggel negyed hétkor a szeles bécsi utcán ment a dolgára, nagy ívben kikerülte őket.

Szemérmességből legszívesebben kihagynám, de mivel hazudni nem szabad: találkoztam magyarokkal is. A délelőtt folyamán egy elhanyagolt külsejű, nagy szatyrokkal fölcuccolt trió magyarul társalgott a metró lejáratánál. Olcsó dobozos sörrel hadonásztak. Hajléktalannak tűntek. Nagyon lecsúszott állapotuk megdöbbentett. Az egyikük a járókelőktől kunyerált. Lesunyt fejjel kotródtam odébb. Némileg javította kedélyemet, hogy a Szent István dóm melletti étterem pincérnője is magyarul irányított az ebédasztalhoz. Este pedig a magyar táncházban – ahol a Korinda együttes muzsikálta moldvaira ropták a bécsi magyar közösség tagjai – egészen helyre is billent a lelki egyensúlyom. 

Amúgy – hogy finom legyek – Bécs nem okozott különösebb kulturális sokkot. Amiről annyit hallottam, nevezetesen az osztrák főváros építészeti arculata – nem hagyott bennem mély nyomot. Igen, a XX. század második felében fölhúzott lakóházak, középületek kicsit különböznek a Közép-Európában megszokottól. Kevésbé lepukkantak. Vélem, Bécsben aligha volt panelprogram, nem a szovjet mintázatú urbanisztikai rémálmokat kellett megvalósítaniuk. Ennek dacára az osztrák főváros építményei, az emeletes irodaházak, bérházak meglehetősen szürkék, fantáziátlanok. Se íze se bűze üveg és vasbeton mindenütt. Kiherélt élettér – ez volt az első benyomásom, és ezen az sem segített, hogy a Hofburg barokk palotanegyedét is megnéztem. Szép, szép a császári rezidencia. Csak az én ízlésemnek túl hivalkodó, még ha kellemes lótrágyaszag is lengi be a Heldenplatz környékét, lévén nem messze tőle a lovarda, azaz a királyi istállók vannak. Egy-két fiákeros befogott a turisták végett, de a januári hidegben nem tolongtak a furikázni vágyó utasok.

A végére hagytam, noha a bécsi kiruccanás legjavának számít. Ráfutottam egy príma szerb étteremre. La Koliba a neve: jó szívvel ajánlom minden arra járónak. A sarki lokálba belépve mintha Leskovac valamelyik csárdájába toppantam volna. A főúrtól kezdve a pincéreken át az összes vendég szerb volt. A svédasztalon pedig pacal, szárma, lóbab, sült malac és bárány közül lehetett válogatni. Desszertként Sacher torta helyett természetesen baklavával. Mindez 14 euróért. 

Kellő hangerővel turbó folk szólt, ettem a parázson pörgetett birkát és azon méláztam, mi lett volna, ha a második világháborúban a németek győznek?

Vélhetően akkor ma Belgrádban nyüzsögnének a munkát kereső osztrákok. A valjevoi német maffiától rettegne fél Európa, és a Szarajevóban ellopott méregdrága Zastavákat rendre valahol Berlin, München vagy Bécs környékén találná meg a rendőrség.

Nyeltem csöndben a birkahúst. Bécs – én így szeretlek.

                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.01.31-én. 

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 1. rész

A színészlegenda is épp Bécsben volt

Eddig úgy voltam Béccsel, hogy onnét csak a szelet az, ami ér valamit. (Pirított zsemlemorzsával, a Nagy Levin receptje szerint.) Az összes többi Bécsből származó dolog jószerével mindig csak ártott nekünk, magyaroknak.

Bár a Babenbergek idején még tudták hol a helyük, hisz az Enns innenső partjáig a miénk volt az Őrvidék, és azt hittük, hogy a pozsonyi csatában (907) tőlünk kapott alapos ruha után örökre elmegy a kedvük a területi harácsolástól, ám nem lennének osztrákok ezek a németnek látszani akarók, ha minduntalan nem gáncsolhattak volna mindent, ami magyar.

Utoljára Mátyás még osztott a szájuknak ez előző évszázadokban ellenünk elkövetett sumákságaik miatt, de aztán sajnos ráfanyalodtunk a Habsburgokra. 

Attól datálódik a sógorság ezzel a népséggel. 

Jól bevásároltunk velük, kétségtelen. 

A számlájukra írható Mohácstól kezdve a megalázó vasvári békén át a nyakunkra telepített szlávok és románok tengere, meg a legjobbjaink likvidálása. Méreggel vagy cselszövéssel: a sunyi kétfejű sasnak sosem voltak skrupulusai. Mondjuk, én még most sem szopom be szegény Zrínyi vaddisznós „balesetét”. Aki netán elhiszi, az nézze tovább az Én kicsi pónim sorozatot.

A jó Rákóczit ugyanúgy el akarták tenni láb alól, mint utána bárkit, aki a magyar ügyet zászlójára tűzte. 

Hosszú és keserves lenne fölsorolni, mi mindenben volt kanala a bécsi politikumnak. Olyan nagyon azonban nem kell csodálkozni a gátlástalan hatalomvágyukon. 

Képzeljünk el egy jellemtelen, frusztrált, tésztaképű stricit, aki olyannyira kapzsi, ugyanakkor életképtelenül visszataszító, hogy a saját bibircsókos unokanővérével házasodik, csak ne kelljen osztani a családi ezüstöt. Mindehhez csapjuk hozzá, hogy az összvagyonát kétes üzleteken szerezte, de inkább örökölte. Sosem hódított meg semmit fegyverrel, mert a nádpajzsos-lándzsás négerek is kiröhögték. Ha a derék Sobieski kozákjai 1683 őszén a másnaposságtól böfögve nem köpik meg a tenyerüket Bécs alá vágtatva, ma már nem lenne kereszt a Josefstadt templomain, és a Schützengasse járdáján csak törökök és arabok mászkálnának. (Így ma csak kétharmaduk az, de erről majd később, bővebben értekezem.) A sok történelmi sérelem mellett a biedermeiert is az osztrákok bűnlajstromához írom, lévén a giccs tökéletesen passzol a borzalmas sramlizenéjükhöz.

Mit kezdjek én ott, ahol még ma is az a közkeletű doktrína, hogy Mozart osztrák, Hitler meg német volt? Holott ennek pont a fordítottja igaz. 

De valamiért az osztrák néplélek már csak ilyen: nem véletlen, hogy Freud doktor úr is a bécsiek között találta meg a legelborultabb alanyait.

Hogy ne folytassam tovább a sógorok eredetmítoszainak analizálását, békén is hagyom ezeket az önképükbe dermedt nyárspolgárokat. Egy biztos: mindig ügyesen el tudták adni magukat. Hétfőről keddre császári birodalomból köztársaságra váltottak, és a népi demokráciájukból egyenesen átigazoltak a virtigli nácizmusba, hogy utána szemrebbenés nélkül letagadhassák. Ma megint a demokrácia és a szabad szellem hírvivő csillagai, a kancellárjuk, a kis Kurz méltó az elődökhöz. Ámul is a világ milyen opportunista politikát folytat. Ha kell nemzeti, ha kell liberális, és a jövő héten akár zöld is lesz, dacára annak, hogy tudomásom szerint ő az egyetlen európai (férfi) politikus, aki arcpirosítót használ.

Biztos a környezettudatosság jegyében, amire Ausztria olyannyira büszke.

Éppen emiatt húztam a kuruc számat, amikor Parndorf (Pándorfalu) határában megláttam a szélerőmű parkot. A gigászi lapátokat a Duna medence folyamatos huzatja működteti. A vonatablakból elnézve csak óvatos becsléseim lehetnek: a templomtoronynyi böhöm oszlopokat ugyan hány köbméter betonnal fixálták, hogy megtartsák a rotorokat?

Azt mondják ez a megújuló energia. A jövő környezetbarát áramtermelésének vélik sokan.

Szerintem meg épeszű ember ilyesmire nem büszke.

Gondolom, azon kevesebben töprengtek el, hogyha ezek a vackok valamikor majd elöregszenek – mert minden fölött eljár az idő, a turbinák is, a fém vázak is szétrohadnak, elavul a rendszer, átlép fölötte a technika fejlődés – akkor mi a rossebet fognak csinálni az értékes szántóföldekbe öntött többszáztonnányi vasbeton talapzatokkal? Jön majd Günther és kalapáccsal szétveri? Az lesz ám a szíszogó meló.

A főváros előtti lapályon pedánsan megművelt földek, vetések zöldellenek. Elvágólag dűlőutak, megint egy szélerőműpark, mindenfelé magasfeszültségű távvezetékek terpeszkednek. 

Be van kábelezve a vidék, hogy az iránytű is megbolondul tőle. Hát még, aki itt él! A szerelvény simán gördül be a Hauptbahnhof hipermodern épületébe. A budi 50 cent, automata enged át a kapun. Föltűnően sok a külföldi, mármint a „szemmel látható” idegen. Valószínűleg ettől is vadabb arányt kapnék, de a fehér emberekről nem tudhatom biztosan kifélék-mifélék. Nem kell szűk egy óra terepszemle Bécsben, hogy kikristályosodjék bennem a fölismerés: aki itt nem török, az tutira a néhai Jugoszlávia szülötte. 

Szombat kora reggel, a második emeleti erkélyen harsányan telefonál egy klottgatyás bosnyák. Malacot rendelt a készülődő vacsorához. Hiába, hogy az utca túlfelén sétálok, horizontálisan egy hatsávos út, vertikálisan két emelet választ el tőle, tudom, hihetetlen, de még a telefonjából kiszüremlő nő beszédét is tisztán hallom. A továbbiakban már nem is érdekes, hogy lépten nyomon szerb, horvát, bosnyák akcentusú járókelőkbe botlok. Mindenhol: szó szerint.

Ezért talán érthető megdöbbenéssel torpantam meg, amikor délelőtt tíz tájékán végre elhaladt mellettem egy igazi osztrák férfi. Kalapja, viselete, kinézete alapján valami tanárféle lehetett. Alaposan megnéztem.  Ott, az Arthaberplatzon villant be egy nagyon régi élményem. 

Még Újvidéken történt. Épp beírtuk az egyetemet, az első napokban a lakás környékével ismerkedtünk. Már majdnem egy hete a városban laktam, mindenütt szerb szót hallottam. Különös, meglehetősen idegen érzés volt a majdnem színmagyar szülőföldem után. Éppen emiatt földbe gyökerezett a lábam, amikor először ütötte meg a fülem Újvidék utcáin magyar beszéd. Egy idősebb házaspár sétált el mellettem, értettem minden szavukat, de a megilletődöttségtől már nem emlékszem miről társalogtak. Ott álltam a huzat marta újvidéki központban és sokáig bámultam utánuk. Az járt a fejemben, hogy az apám idejében itt még majdnem minden üzletben értették a magyar szót. A kilencvenes évek kezdetére meg már lámpással lehetett csak magyart találni.

Valami hasonló párhuzamot vontam le a bécsi tapasztalatokból is. Van egy szint, amit, ha átlépünk, a domináns nyelvi közösség helyébe fog lépni egy másik, kívülálló kultúra. Mindez pusztán idő kérdése, és a demográfiai mutatók függvénye. Eddig azt hittem, Budapest az igazi multikulturális közeg. Egy ideje tudom, Bécshez képest a magyar főváros a fasorban sincs. És ez azért némileg megnyugtató. 

(folytatjuk)*                                                                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.01.25-én.

AZ ÖRDÖG SZARA, ÉS MÁS NYALÁNKSÁGOK

Zürich nagyobbik folyója a Limmat

Ez a légyrajok marta jelenvaló, a modern idő szinte megköveteli tőlünk, hogy folyton örömmámorban ússzunk. 

A csodálatosnak mondott életérzésünknek elsősorban a fiskális boldogságban kéne megtestesülnie. Pénz, pénz, pénz – ez a hobbink, ezt hajkurásszuk, pedig már az Aranyszájú skolasztikus doktor is megmondta anno, hogy „a pénz az ördög szara”, amivel a pokol ura nem csak odalent, hanem idefönt, a földi világban is pokoli állapotokat kényszerít ránk. Közben vigyorog, mert tartós helyzetet teremtett. 

Ez a pregnáns, tűrhetetlen értékhalmozás – ami nem egyéb, mint inkább értékválság –, tömérdek kételyt, fájdalmat, szeretetlenséget és viszályt okozott már eddig is, holott még ha alaptermészetét illetően bizonyos korlátolt mohóság jellemzi is az egészséges tudatú embert: a többség pusztán túlélni szeretne. Minél kényelmesebben szuszogni, minél több javakat uralva létezni, amelyekért hajlandó áldozni a drága életidejéből, de ezen próbálkozásai közben marad annak, ami: nem egy csillivilli kincsesbarlangra áhítozik, hanem csak egy zökkenőmentes életre. Többre nem. Tisztes jólétre. Zömünk tudja, e megélt valóság úgysem fejleszthető a tökély szintjére. 

De legalább törekvésünk van. Iparkodunk. Jól-rosszul tesszük a dolgunkat. Néha célszerűen, a terveink beteljesülésén ámuldozva. Néha viszont sodródva az árral. Kicsit szorongva, kicsit gondterhelten, olykor bizony nagyon szerencsétlennek érezve magunkat.

Különösen elgondolkodtató a sorsok – köztük van az enyém – összevetése mások sorsával. Pláne, ha a világ egyik leggazdagabb országának legdrágább városának népe mellé teszem a mi bácskai magyar rögvalóságunkat.

Tudom, övön aluli, gonosz dolog, amit csinálok. 

A délvidéki közállapotok ismeretében Svájccal példázódni nem úriemberhez méltó dolog. Zentát vagy Magyarkanizsát odasorolni Zürich mellé: már-már pofátlanság. Bocsánatot kérek érte. Igyekszem tehát most úgy írni, hogy annak bántó éle ne legyen. Annál is inkább, mert nem venném a bátorságot, bárki elé tükröt tartsak anélkül, hogy mindenekelőtt a saját ábrázatomat meg ne vizsgálnám. Ezért inkább csak tényeket villázok össze. Ebből a kazalból meg ki-ki szállazza magának a neki tetszőt, nem tetszőt: esetleg a tanulságot.

Ha Európában hetven éve nem volt háború (a Balkánt leszámítva, persze), és már a második, harmadik olyan generáció váltja egymást, amelyik nem szagolt puskaport, nem látott vért, erőszakot, akkor vegyük mellé gyorsan azt, hogy Zürich belvárosában az 146o-as évektől datálhatók a falfirkák egy söröző, azaz vendégfogadó falán.  A lokál ilyetén több mint hatszáz éve háborítatlanul nyitva tart. Tán pofon sem csattant soha a falai között. 

Ezek a békés közállapotok amúgy az egész országra jellemzőek. Valószínűleg ez a nyugalmas lét immáron genetikailag is kódolva van náluk.

Soha ennyi udvarias autóst nem láttam. Elég a zebrára ránézni, már – nemhogy lassít – előzékenyen fékez, megáll. (Budapesten ugyanazon a gyalogátkelőhelyen a rekordom napi három olyan mozzanat volt, amikor kis híján a kerekek alá kerültem.) Nem csak a sofőrök, a konnektorok is mások. Meg a villanykapcsolók – nyomogatni kell őket, angolos fajtájúak. A sült gesztenye papírzacskója is olyan, hogy eleve még egy rekesz van rajta, a héjnak: el ne dobálhassa valaki. Mindenütt szelektíven gyűjtik a hulladékot, és bár egyfajta kedvesség jellemzi a svájciakat, azért ne legyenek illúzióink: gondolkodás nélkül följelentik a szomszédot is, ha a tisztaság, a közrend ellen a legkisebb kihágást észlelik. Ezek ilyen törvénykövető és betartató népek. Telis-tele vannak tizenkilencedik századi találmányokkal: biciklik állnak hegyekben az Operaház előtt, mindeközben a nyilvános vécéik krómozását hatféle módon illatosítják, és külön bedobó nyílások vannak a használt injekciós tűknek. (Ha már lövi, szúrja magát a hülye, legalább másokat ne fertőzzön meg a használt fecskendője. Egyébként a marihuánás cigaretta szívása legális. Csak terjeszteni törvénybe ütköző. A svájci törvényhozók logikája briliáns: szerintük biztos, aki ilyesmivel él, az nem veszi, mert ugye, nincs aki eladja neki, hisz az már bűncselekmény lenne, hoppácska! Ezért gyanítom, valamilyen misztikus dolog folytán bibliai manna módra a spanglit az égből kapta a sarki rasztás néger is…) 

Nincs koldus, nincsenek hajléktalanok. A legutolsó trógert is arra szorítják, hogy dolgozzon. Segély – csak a szép szemek, netán a származás okán – senkinek sem jár. Ma vasárnap van: MINDEN bezár. Kein pardon. Kenyeret esetleg a pályaudvarok környékén – ha kapni. A vasárnap Svájcban szent, noha az ország nem egy katolikus érzelmű oázis. Még sorolhatnám, de hagyom máskorra.
Minek kapkodjak?

Itt a történelmi dimenziók mintha elhomályosulnának. Csak a jelen van. De az nem az elkárhozottságról szól. Inkább a mindennapok dicséretét zengi.

  

 Pk

A MACSKÁK FŐVÁROSA

Foto: Zoran Nikolić 

Fél óra után tudtam meg, hogy Fatbardhnak hívják. Többször is el kellett ismételnie a nevét, mert két sorral előrébb sakálrészeg kézilabdások ültek és csinálták a fesztivált az utastérben.

Kellően hangosan társalogtak, öblös nevetésük nyilvánvalóan zavart még egy csomó embert: sokan csóválták a fejüket. Szólni viszont senki nem szólt rájuk. Csókolgatták a konyakosüveget, és úgy viselkedtek, mint a kisiskolások. Mellettem Fatbardhon látszott, örül, hogy valakihez beszélhet. Falfehéren ült az ablak mellett, és a kifutói startolás után amint zötykölődve emelkedtünk fölfelé, zavartan konstatáltam, hogy egyre közelebb húzódik hozzám. Félelmében egészen rám dőlt.

Aki viharfelhők fölé iparkodó repülőgépen ült már tőszomszédságban egy frissen nősült, ám szorongó albán rendőrrel, annak nyilvánvaló, milyen kínos, mikor egy konyhaszekrénynyi fickó tőlünk reméli az oltalmat. Aztán ahogy egyenesbe jött a gép, a felhők fölötti napsütésben megnyugodott.

Visszabillent a kedélye, paroláztunk. Akkor mesélt egy kicsit bővebben magáról, és a hivatásáról. Valahol Szerbia fölött címet is cseréltünk. Políszmen – mondta vigyorogva és magára bökött. A biztonságom garantálva – tette hozzá. Mehetek Szkadarba, biankó meghívót kaptam tőle. Ennek kifejezetten örültem, hisz ott még úgysem jártam. A tónál igen, de az albániai rész eddig kimaradt. Be is írtam 2020 célállomásai közé. Izgalmas túra lesz.

Montenegró viszont különösebb izgalmak nélkül december végén is úgy fogadott, mint régen.*

Kimérten, nagy-nagy nyugalommal. Minden a helyén volt. A kőházak, a pálmafás allék, a kicsiny hegyi kolostorok, az olajfa ligetek és a késő reneszánsz harangtorony Perast óvárosában a mediterrán tetőkkel együtt éppen annyira ismerősként üdvözöltek, mint az öböl vizén katonás sorban ringatózó élénk színű bóják, amelyek alatt jókora méretű osztrigatelepek tenyésznek.

Kotorban csurig áztam ugyan, de lefotóztam életem első kancsal szemű kismacskáját. Összeakadt tekintete a főtér egyik éttermének asztalain mászott, s bár idegenkedem a macskáktól, nem álltam meg, adtam neki a rántott halamból kóstolót.

A dóm előtti tér minden szegletét egy-egy vendéglő terasza foglalta el. Különféle napernyők, asztalok és terítők között néhány tucat dagadtra hízott macska strázsált: állandó jelleggel várták a potyát. Elhűlve tapasztaltam, hogy jártában-keltében a kötényes pincér rendre elnézést kér egy lába alatt kotnyeleskedő cirmostól. (Én már rég arrébb stürmöltem volna.)

Később tudtam meg, nem véletlen ez az indokolatlan udvariaskodás. 1572-ben pestis sújtotta a várost.

A hajókkal a kikötőbe érkező patkányok terjesztették el a kórt. A halálos járvány megfékezésében – mármint a patkányirtásban – tevékenyen és hatékonyan részt vevő macskákat azóta megbecsülés övezi, olyannyira, hogy Kotort egyenesen a „macskák városának” titulálják. Egy élelmes helybéli macskamúzeumot is nyitott. (Európában eddig csak Amszterdamnak jutott eszébe hasonló biznisz!) A városra naponta rázúduló több ezer turistát elnézve, a macskamúzeum valós igényeket elégíthet ki.

Ottjártamkor a Costa Victoria fedélzetéről csődült be az óváros kapuin a fél világ bámész serege. (Az említett sétahajó – utánanéztem az interneten – potom 12 emeletes. Amolyan úszó dióhéj. Két és fél focipálya egybe kalapálva, összehegesztve, bársonnyal burkolva, krómmal polírozva. A kikötő belsejéig nyomakodott, ahol irdatlan vastag kötelekkel rögzítették. A fedélzetén 5 étterem, 10 bár és társalgó, diszkó, 625 férőhelyes színház, internetkávézó, könyvtár, fénykép- és művészeti galéria, kártyaszoba, vámmentes boltok, kaszinó, fitneszstúdió, többfunkciós sportpálya, futópálya, 4 masszázsmedence, 3 úszómedence meg amannyi szauna található. A kapacitását tekintve Kispiac és Martonos összes lakosának jutna rajta fekvőhely. (Lenne is nagy tolongás a bárban meg a rulettasztal környékén!)

A helybéliekkel társalogva egyértelművé vált, hogy az öböl három nagy városa Kotor, Tivat és Herceg Novi lakossága sem ment az önös érdekektől. Évszázadok óta ellenérzéssel viseltetnek a másik iránt, s ha jól sül el valami dolguk, az biztos a szomszéd rovására történt. Megy a rivalizálás köztük, nem kell szépíteni. „Külön világok” – fogalmazott a beszélgetőtársam. Bizonyára igaza lehet.

A politikai megosztottság Crna Gorában sem ismeretlen fogalom.

Az öböllakók egy része, főleg az idősebb korosztály a néhai Jugoszlávia nosztalgiájából él. S bár mostanság erősödőben van a közelmúltban kikiáltott függetlenséget éltetők politikája, én a helyükben egy csöppet sem becsülném le az ellentábort, akik ezer szállal kötődnének Belgrádhoz. Magyarán – inkább tengerparti szerbnek vallják magukat, mintsem Milo Đukanović önállóságpárti törekvéseit támogatnák. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Kotori-öböl amúgy is vegyes lakosságú. A többség ortodox, de jelentős a katolikusok aránya is. Emellett a fejlettnek számító tengerparti részek és a kontinentális Crna Gora között ordító a különbség.

Dragaljban vagy Grahovon még földutakon bóklásznak a szénával rakott társzekerek, szemben például Budvával, ahol a pazarul kikövezett márványos promenádon ugyanazok a márkás butikok sorjáznak, mint Budapesten a Váci utcán, vagy Ibiza buli negyedében. Olaj a tűzre a pravoszláv egyház jogállásával kapcsolatos vita, meg a NATO-hoz történt csatlakozás is. A törésvonalak a társadalmon belül meglátszanak. És akkor még nem beszéltem a foci és vízilabda klubok fanatikusairól, a menni készülő fiataloknak és a gyökerükhöz ragaszkodó idősebbeknek a vitáiról.

Ami – lássuk be – mifelénk is fölvet egy pár kitárgyalatlan kérdést.

December 19-én Sveti Nikola ünnepén fölbolydult a kis falum.

Két barátomhoz is hivatalos voltam vacsorára, azaz slavára. A festőnél gyerekzsivaj fogadott: komák, körösztapák koccintgattak a rogyásig rakott asztal fölött. A nők beszélgettek és fújták a füstöt. Ez a nap böjtös, ezért csakis halakat meg tengeri herkentyűket esznek, mindenféle körettel. Inni bogárfekete bort isznak hozzá. A másik ismerősömnél is egymásnak adták a kilincset a vendégek. Djuro népszerű fickó. Valaha, mint minden odavaló épkézláb ember, ő is matróz volt. Immáron nyugdíjas, ám ebbéli minőségében is a régió motorosainak a vezetője. Szakállas, köpcös kisöreg, tömpe, borvirágos orral. Csukott szemmel is könnyű lerajzolni. Kérdezte, milyen rizst akarok a polip mellé, fehéret vagy feketét? Pillanatnyi habozás után az utóbbit választottam, elvégre olyat még nem ettem, a félsztől pedig nagyobb volt a kíváncsiságom. (Mert a bátor ember templomban is mer fingani, ugye.) Nagyot lódult velem a világ, mikor a tintahal bűzös, fekete levében úszó rizskupacot a tányéromra cuppantották. Karácsonyi pofát vágtam hozzá, ne nézzenek puhány jöttmentnek: viharsebesen belapátoltam, fogyjon el mihamarabb.

De utána arra az estére befejezettnek tekintettem a vacsorát.

Leszámítva az esős napot, az időjárás kifejezetten kellemesnek volt mondható. A kora délutáni órákban tizennyolc fok körüli volt a hőmérséklet, a tengert tizennégy fokosnak mondták. Megtapasztaltam. Úszni kell benne rendesen és akkor – ha nem is mondható kellemesnek – simán kibírható, mi több, üdítő.

Úgyhogy a februárban megnyitott fürdőszezonomat december 20-án lezártam.

                                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelnt meg 2020.01.11-én.

SZEZONZÁRÓ - Crna Gora 3.rész*

„Ha nem lesz ember, harcol a gép

Egymással szemben buta igék

Mire vársz, új Babylon épül

Gyere le, Isten, ideje már

Félek, ha késel, Babylon áll

Mire vársz, új Babylon épül”
(Omega)

Herceg Novi

Ha kimondom a varázsigét, a szót – Crna Gora –, egy másik képet hajt elém a képzeletem. A fantáziám fölűzi a három évtizeddel ezelőtti emlékeimet. Amikor még a tenger és annak szegényes partja mindenkié volt. Amikor még csak főtt, meg pattogatott kukoricát árultak taligákon és öböl szerte alig valahol, már-már kuriózumként lehetett csak kapni pizzát. Amikor még a strandoló apák kezében a boltból kihozott olcsó sörösüveg csillogott, a kocsmákban a puccos koktélok helyett szilva- meg szőlőpálinkát mértek, és a nők otthonról hozott tarka törülközőiken napoztak, mert sehol sem lehetett látni napozóágyat. Egyik strand sem volt fizetős. Az egyetlen parti zuhanyzóért több száz métert kellett ballagni, és akkor sem biztos, hogy folyt belőle a víz. Általában vízhiány volt. Nemhogy a strandon, de a fürdőszobákban sem volt édesvíz reggel héttől este nyolcig. A vécék mellett tengervízzel töltött vödrök, palackok sorakoztak. Mennyi viccet szültek ezek a nyakatekert helyzetek! 

Ahogy lassan múltak a balkáni háborús évek, a nyaralások jellege is más mederbe lépett.

Akkoriban kezdték tanulni a helyiek a turizmus alapszabályait. Kitört a béke. Fölsóhajtottunk. Az évek során változtak, finomodtak, az igényesebb világlátás irányába mozdították el a szokásokat. A szerbiaiak mellett immáron a külföldi turisták is lemerészkedtek a montenegrói partokra. 

Lett mindenhol meleg víz és légkondicionált apartman. Egymás után nyíltak az új, dizájnerezett bárok. A kukoricás kordék helyére palacsintás, hamburgeres bódék kerültek, számos gyorséttermi ellátmánnyal, és már a posta előtti telefonfülkéknél sem kellett órákig sort várni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy idő után a fülkékre nem volt szükség: a vonalas telefonok kora lejárt.

Mondanám, hogy az ottani tengerpart is a fejlődés útjára lépett. Mondanám, de kicsit elfacsarodik a szív ilyenkor. Úgy látom tudniillik, hogy a hely a romantikáját, a báját, a személyességét és a szépségét pont a vadságának köszönhette. Volt abban valami megkapó, visszacsinálhatatlan élmény, hogy ha a nyílt tengerre néző öbölrészbe vitt bennünket egy bárka, akkor egész napra ivóvizet, élelmet kellett cuccolnunk, mert helyben csak a tengert, meg a lapos, fehér kavicsos fövenyt lehetett kapni. Ám az akkor egy életre szóló emlékként maradt meg bennünk. 

Most? 

Fölismerhetetlenül kiépült az a strand is. Már nincs meg a nomád jellege. A fürdőhely fölötti erdőben, a fenyőfák között betonozott, kandeláberes (!) sétány kanyarog, ami mellett gombamód a legelegánsabb bárteraszok sorjáznak. Ahol 1992-ben a poshadt, langyos víz is jólesett, 2019-ben jeges üdítőt szolgálnak fel pillenyakkendős, keményítőtől ropogó kötényű pincérek, akik némi borravalóért a vízparti napernyők alatt hűsölőknek is kiviszik a furcsa színű koktélokat, karikányi citromokkal, szívószálakkal.

Mindenütt fölütötte fejét a luxus. A fogyasztói társadalom összes rákfenéje rázúdult a crna gorai tengerpartra is. 

Nem kerülte el sorsát az én kis falum se. Írtam már róla.

A hajdani tengerész kaszárnya helyén, ahol egykoron bagóért hálózsákokat, matrózblúzokat, katonai hátizsákokat, táskákat és nadrágszíjakat vettünk, a podgoricai vezetés eladta Azerbajdzsán egyik legnagyobb cégének. Ők azzal indítottak, hogy ledózerolták a területet, hullámtörő gátat húztak jó hosszan, a vízbe befelé nyúlón, és egy jókora mesterséges öblöt hoztak létre.

Néhány éve szakadatlanul folyó építkezés után immáron Portonovi néven fut a projekt: hétcsillagos (!) jachtkikötő várja a milliomos utazókat, olyan exkluzív környezetben, amit legközelebb csak Monte Carlo tud biztosítani, szintúgy az egyedi hét csillaggal jelölten. Luxus-apartmanokat árulnak, több tízezer euró egy négyzetméter bennük. A tetőkön medencék, függőkertek. Az újonnan fölépített város több ezer vendéget fogadhat, elláthat.

Régebben csak a kerítés mögül kukucskálva studíroztam, ugyan mire föl a nyüzsgés, az ipari daruk erdeje. Mára be lehet sétálni, már működnek hotelok, szalonok, bárok, a kaszinók és a butikok is, noha a kapacitásának még tizedét sem adja ez az emberi kényelem szülte dísz-város. Az északnyugati fertálya még most is épül. De már a húsz éves, gyökerestül újra ültetett pálmafákkal szegélyezett központi promenádon lehet ámuldozni, mi mindent ki nem agyal ez a szinte korlátlanul, milliárdokat emésztő gigaberuházás. Minden sarkon szökőkút, meglehetősen giccsesek. Lépcsősorok, ültetett virágágyások, tengernyi locsolt gyöp és az igényesség kellékei, amerre csak a szem ellát. Az emeletes apartmanok inkább lakóparkok: kovácsolt vaskapuk mellett kaputelefonok, szerteszét folyamatosan cirkáló egyenruhás biztonságiak. Bekamerázva a legelbújtabb szöglet is. Nincs talpalatnyi föld, ami ne lenne dísz burkolva, méregdrága bazaltkő elemekkel, olykor játékosabbra vett mozaik kockákkal. Márványozás, üveg, hatalmas terrakotta kaspókban egzotikus bokrok virágoznak az év összes napján. A kikötőben néhány úszó úri csoda: a kisebbek is akkorák, hogy öt-hatfős személyzet szolgál rajtuk. Van pár nagyobb, az egyik tatján alig észrevehetően egy összecsukott rotorú helikopter „parkol”.

Itt hamarosan arab sejkek és unatkozó orosz milliárdosok, nagynevű színészek fognak találkát adni egymásnak, ide jár majd a konzumidióta világunk elitje, jelentsen ez a szó bármit. Montenegró kicsiben ott lesz Monte Carlo mellett emlegetve. 

Nekünk meg? Marad, ami volt, ami elmúlt. 

Az otthonról hozott szalonnák, kikavarós szörpök és olcsó fagylaltok emléke. A viseltes strandpapucsos időké, amikor még három tucat fényképpel gazdálkodva kellett beosztani, mit mentünk át magunknak, mára, az akkor történt csodákból. Amikből még most is élünk.  

                                               Pk    

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.11.13-án.

SZEZONZÁRÓ - Crna Gora 2. rész*

Kotor

Zsibvásár. 

Megérkezni a crna gorai falumba mindig különleges, megható. Egy kisebbfajta ünnep. Nekem mindenképpen, de úgy tűnik, az ottaniak is kitörő örömmel fogadnak. Ehhez tercel a kirívóan jó idő: noha október a végét járja, mégis harminc fok van árnyékban. Nyárias a meleg, fuldoklani a napfényben, a tenger vize még most is 23 fokos. Épp csak ledobom a hátizsákot, már túrom is le magamról a nadrágot, lódulok az ezerszer megjárt öblöcske fövenyén, aztán hosszú karcsapásokkal úszok, boldogan, fölszabadultan, és egy kis időre elfeledtetik velem a sós hullámok a köznapok bajait. Mintha kicseréltek volna. Már ezért megérte a buszozás.

A helyiektől megtudom, idén kitolódik a szezon. Gyakorlatilag véget sem fog érni. Kisebb mértékben a szokatlanul melegnek számító időjárás az oka, de inkább a faluban tartózkodók tömegei miatt.

Egy részük turista, hozzám hasonlóan megkésve érkező vendégek, akiket valami isteni kegyelem folytán augusztushoz hasonló vakációs hangulat fogadott, és akiknek e nem várt fordulat révén még elő lehetett kotorni a fürdőruháikat.

Ám a többség munkás. Olyan melósok, akik az öböl nagyberuházásain dolgoznak, s az őket foglalkoztató építő cégek a kiürült panziókat, apartmanokat, szobákat lefoglalják. Aligha kell ecsetelnem, mit jelent ez a helyi gazdaságnak, a vállalkozásoknak. Több ezer fogyasztó vendég maradt a faluban, és annak környékén. Mind férfi. Esznek, isznak, ruházkodnak, költik a pénzüket, például fölkeresik a helyi fodrászatot. Azaz: csak szeretnék. Ez utóbbit most már nem tehetik: első kézből, vagyis a tulajdonosnőtől tudom. Ugyanis a falucskámban vendégmunkásként dolgozók zöme anatóliai török fickó. Valahonnét az azeri-iráni határvidékről érkeztek. Nekem, aki öt évvel ezelőtt Magyarkanizsa központjában ezrével látott hasonszőrű agysebészeket, meg a saját szemetükben hempergő programozó mérnököket csöppet sem volt meglepő Jelena fodrásznő kifakadása: „Nikad više!” (Többé soha!) A vendégmunkások hamar eljátszották a bizalmat. Kiderült, nem tudnak viselkedni. Legalábbis az a fajta mentalitás, amit ők képviselnek köszönőviszonyban sincs az európai értékrenddel. Még az amúgy megengedőbb, laza balkáni fölfogással sem összeegyeztethető. Pláne, ami a nőket illeti. Amint Jelena munkatársnője sírva volt kénytelen időnap előtt bezárni, a döntés megszületett.

Az önkiszolgálóban viszont az van, ami. Rendben: a kosarat nem ismerik a jövevények. Szól nekik a kasszírnő angolul, szól németül, végül már délszlávul szidja őket. Semmi. Az üzletben nekilátnak a sörnek, táplálkoznak, csoportban nevetgélnek. Úgy kell kituszkolni mindet. Nem tudom, megéri-e az ottlétük. Biztos igen, rövidtávon. Míg nem érkeznek meg a valódi turisták tömegei. De ha maradnak a jövő nyári szezonra is, már most látszik: el fogják riasztani az idelátogatókat. Ezt megint nem én mondom, helyiek osztották meg velem aggályaikat. Az vigasztalja őket, a közeli építkezés hamarosan, tán már áprilisban befejeződik, s olyan ígéret érkezett a beruházóktól, hogy csak minimális létszámú különítmény marad az utómunkálatok kisegítésére, lévén például burkoló lapozást, villanyszerelést, festést-mázolást, sem más képzettséget igénylő dolgot nem lehet rájuk bízni. Egyébként nem csak anatóliai török culágerek melóznak százszámra. Akad szép számmal koszovói és albániai albán, de boszniai vendégmunkás is. Ez utóbbiak túlnyomó többsége vissza-visszatérő munkavállaló, a tengerparti éttermek pincéreinek, konyhaszemélyzetének jelentős része bosnyák állampolgár.

Amúgy az öböl éli normális életét. Október végére egy-két kivétellel bezárnak a vendéglők. A part mentén sorakozó sátras üzletek is eltűnnek. Egy rövidnadrágért korábban elég volt a sétány túloldalán tarkálló bazársort megvizitálni. Most: majdnem Zelenikáig kell menni, hogy egy menőbb butikban ugyanazt a török klottgatyát dupla pénzért meg lehessen venni. Röviden, az őszi tengerparti kínálat nem igazán fogyasztóbarát. Amolyan téli üzemmódban működik minden, takaréklángra kapcsolt a gazdaság, a kereskedelem. Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt. Ám a beszélgetésekből kiszüremlik, az öböl béli kompánia nagyon is tudatosan már a 2020-as évadra készül. „Beszerző” körutakra indulnak a cégtulajdonosok. Az albán-koszovói-montenegrói kis balkáni arany háromszögben most is burjánzik a biznisz. Nincs ami nincs. A ruha- és a fehérnemű java török portéka, ami albán viszonteladók révén jut el a montenegrói polcokra. Az enni- és innivaló felesben horvát és szerb gyárak terméke, amit csak tarkítanak az olasz behozatalból származó áruk. Ez utóbbiak a mosóportól kezdve az olívaolajon át a tésztákig, a fagyasztott ételekig széles skálán mozognak. A vajdasági magyar szemnek mindenesetre érdekesek, újdonságként hatnak. Az árak sem borzalmasak: alkalmazkodnak a crna gorai fizetésekhez, amelyek ugyan meghaladják a szerb színvonalat, de nem nagyságrendekkel. Beszédes tény, hogy a helyi megszólalók egyike némi sóvárgással a hangjában nyilatkozott a szomszédos horvát gazdaságról, sóhajtva emlegetve az ottani béreket. A többiek talán büszkeségből nem idézik Zágráb teljesítményét, de akkor is érezhető: némiképp „bezzegország” számba veszik Horvátországot. Ettől még persze teli szájjal szidják a Dubrovnik előtti határátkelő horvát egyenruhásait, akik nagyjából ugyanolyan pökhendi módon és lekezelőn bánnak a szegényebb déli szomszédjaikkal, ahogy azt mi már Röszkénél régtől megszokhattuk.

S bár a helyiek orrolnak Zágrábra, mégis átrándulnak Dalmáciába. A kényszer nagy úr. A Dubrovnik melletti repülőtér pedig kisegíti a crna-gorai Tivat kínálatát. Utóbbi jobbára most csak norvég, orosz, azeri meg egyéb charter járatokat fogad, szemben a horvát Ćilipi reptérrel, amelynek jóval bőségesebb a kínálata, nemzetközileg is jelentősebb a forgalma. Mivel a crna-gorai útlevél ma már megállja helyét a világban, főleg a fiatalok előszeretettel utaznak.

Miloš, egy huszonéves mesélte: a barátnőjével másfél hónapon belül fapados járattal megjárták az itáliai Bolognát és a svéd Malmöt is. Nem minden montenegrói indul kirándulni a nagyvilágba. Hökkentem vettem tudomásul: az ifjúság egy része itt is útilaput köt, máshol próbál szerencsét.

Az elvándorlás Crna Gorában sem ismeretlen probléma.

(folytatjuk)

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.11.10-én.