„Ha nem lesz ember, harcol a
gép
Egymással szemben buta igék
Mire vársz, új Babylon épül
Gyere le, Isten, ideje már
Félek, ha késel, Babylon áll
Mire vársz, új Babylon épül”
(Omega)
(Omega)
 |
| Herceg Novi |
Ha kimondom a varázsigét, a
szót – Crna Gora –, egy másik képet hajt elém a képzeletem. A fantáziám fölűzi
a három évtizeddel ezelőtti emlékeimet. Amikor még a tenger és annak szegényes
partja mindenkié volt. Amikor még csak főtt, meg pattogatott kukoricát árultak
taligákon és öböl szerte alig valahol, már-már kuriózumként lehetett csak kapni
pizzát. Amikor még a strandoló apák kezében a boltból kihozott olcsó sörösüveg
csillogott, a kocsmákban a puccos koktélok helyett szilva- meg szőlőpálinkát
mértek, és a nők otthonról hozott tarka törülközőiken napoztak, mert sehol sem
lehetett látni napozóágyat. Egyik strand sem volt fizetős. Az egyetlen parti
zuhanyzóért több száz métert kellett ballagni, és akkor sem biztos, hogy folyt
belőle a víz. Általában vízhiány volt. Nemhogy a strandon, de a fürdőszobákban
sem volt édesvíz reggel héttől este nyolcig. A vécék mellett tengervízzel
töltött vödrök, palackok sorakoztak. Mennyi viccet szültek ezek a nyakatekert
helyzetek!
Ahogy lassan múltak a balkáni
háborús évek, a nyaralások jellege is más mederbe lépett.
Akkoriban kezdték tanulni a
helyiek a turizmus alapszabályait. Kitört a béke. Fölsóhajtottunk. Az évek
során változtak, finomodtak, az igényesebb világlátás irányába mozdították el a
szokásokat. A szerbiaiak mellett immáron a külföldi turisták is lemerészkedtek
a montenegrói partokra.
Lett mindenhol meleg víz és
légkondicionált apartman. Egymás után nyíltak az új, dizájnerezett bárok. A
kukoricás kordék helyére palacsintás, hamburgeres bódék kerültek, számos gyorséttermi
ellátmánnyal, és már a posta előtti telefonfülkéknél sem kellett órákig sort
várni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy idő után a fülkékre nem volt
szükség: a vonalas telefonok kora lejárt.
Mondanám, hogy az ottani
tengerpart is a fejlődés útjára lépett. Mondanám, de kicsit elfacsarodik a szív
ilyenkor. Úgy látom tudniillik, hogy a hely a romantikáját, a báját, a
személyességét és a szépségét pont a vadságának köszönhette. Volt abban valami
megkapó, visszacsinálhatatlan élmény, hogy ha a nyílt tengerre néző öbölrészbe
vitt bennünket egy bárka, akkor egész napra ivóvizet, élelmet kellett
cuccolnunk, mert helyben csak a tengert, meg a lapos, fehér kavicsos fövenyt
lehetett kapni. Ám az akkor egy életre szóló emlékként maradt meg bennünk.
Most?
Fölismerhetetlenül kiépült az
a strand is. Már nincs meg a nomád jellege. A fürdőhely fölötti erdőben, a
fenyőfák között betonozott, kandeláberes (!) sétány kanyarog, ami mellett
gombamód a legelegánsabb bárteraszok sorjáznak. Ahol 1992-ben a poshadt, langyos
víz is jólesett, 2019-ben jeges üdítőt szolgálnak fel pillenyakkendős,
keményítőtől ropogó kötényű pincérek, akik némi borravalóért a vízparti
napernyők alatt hűsölőknek is kiviszik a furcsa színű koktélokat, karikányi
citromokkal, szívószálakkal.
Mindenütt fölütötte fejét a
luxus. A fogyasztói társadalom összes rákfenéje rázúdult a crna gorai
tengerpartra is.
Nem kerülte el sorsát az én
kis falum se. Írtam már róla.
A hajdani tengerész kaszárnya
helyén, ahol egykoron bagóért hálózsákokat, matrózblúzokat, katonai
hátizsákokat, táskákat és nadrágszíjakat vettünk, a podgoricai vezetés eladta
Azerbajdzsán egyik legnagyobb cégének. Ők azzal indítottak, hogy ledózerolták a
területet, hullámtörő gátat húztak jó hosszan, a vízbe befelé nyúlón, és egy
jókora mesterséges öblöt hoztak létre.
Néhány éve szakadatlanul folyó
építkezés után immáron Portonovi néven fut a projekt: hétcsillagos (!)
jachtkikötő várja a milliomos utazókat, olyan exkluzív környezetben, amit
legközelebb csak Monte Carlo tud biztosítani, szintúgy az egyedi hét csillaggal
jelölten. Luxus-apartmanokat árulnak, több tízezer euró egy négyzetméter
bennük. A tetőkön medencék, függőkertek. Az újonnan fölépített város több ezer
vendéget fogadhat, elláthat.
Régebben csak a kerítés mögül
kukucskálva studíroztam, ugyan mire föl a nyüzsgés, az ipari daruk erdeje. Mára
be lehet sétálni, már működnek hotelok, szalonok, bárok, a kaszinók és a
butikok is, noha a kapacitásának még tizedét sem adja ez az emberi kényelem
szülte dísz-város. Az északnyugati fertálya még most is épül. De már a húsz
éves, gyökerestül újra ültetett pálmafákkal szegélyezett központi promenádon
lehet ámuldozni, mi mindent ki nem agyal ez a szinte korlátlanul, milliárdokat
emésztő gigaberuházás. Minden sarkon szökőkút, meglehetősen giccsesek.
Lépcsősorok, ültetett virágágyások, tengernyi locsolt gyöp és az igényesség
kellékei, amerre csak a szem ellát. Az emeletes apartmanok inkább lakóparkok:
kovácsolt vaskapuk mellett kaputelefonok, szerteszét folyamatosan cirkáló
egyenruhás biztonságiak. Bekamerázva a legelbújtabb szöglet is. Nincs
talpalatnyi föld, ami ne lenne dísz burkolva, méregdrága bazaltkő elemekkel,
olykor játékosabbra vett mozaik kockákkal. Márványozás, üveg, hatalmas
terrakotta kaspókban egzotikus bokrok virágoznak az év összes napján. A
kikötőben néhány úszó úri csoda: a kisebbek is akkorák, hogy öt-hatfős
személyzet szolgál rajtuk. Van pár nagyobb, az egyik tatján alig észrevehetően
egy összecsukott rotorú helikopter „parkol”.
Itt hamarosan arab sejkek és
unatkozó orosz milliárdosok, nagynevű színészek fognak találkát adni egymásnak,
ide jár majd a konzumidióta világunk elitje, jelentsen ez a szó bármit.
Montenegró kicsiben ott lesz Monte Carlo mellett emlegetve.
Nekünk meg? Marad, ami volt,
ami elmúlt.
Az otthonról hozott szalonnák,
kikavarós szörpök és olcsó fagylaltok emléke. A viseltes strandpapucsos időké,
amikor még három tucat fényképpel gazdálkodva kellett beosztani, mit mentünk át
magunknak, mára, az akkor történt csodákból. Amikből még most is élünk.
Pk
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon
jelent meg 2019.11.13-án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése