 |
| rajzom |
Három évtizeddel ezelőtt, a mai napon a
román-bolgár-jugoszláv hármashatár közvetlen közelében vártam a
karácsonyt.* Napokkal korábban
átvezényelték a századomat, annak mindhárom felderítő egységét – én az első
szakasz második raját boldogítottam – a teljesen jelentéktelen Negotin
városkától keletre, egy vlah falu mellé. Rég elfelejtettem, mi volt a település
neve. Azt tudom, mert a partján időztünk, hogy a Duna volt a határfolyó. (Ma is
az. Egyelőre… A Balkánon rendszerint homokkőbe, nem bazaltba szokás vésni a
határokat és az egyezségeket. Errefelé a történelem folyamán sosem dugták túl
mélyre a mezsgyekarókat…)
A csapatszállító terepjáróink ponyvája alatt
aludtunk, ötösével, rajonként egy-egy jármű platójára szorítva. Fejünk alatt a
teljes menetfelszerelés szolgált párnaként. Rohadt hideg és térdig érő hó volt.
Ez az élmény is megmaradt. Leheltük az ujjainkat, belefagyott a víz a kulacsba.
Pár nap után kezdtek csak meleg kosztot hozni a zaječari kaszárnya konyhájáról.
Valami balhé tombolt Romániában: ennyit tudtunk. Mondták, hogy kitört a
forradalom, a románok lövik egymást, de leginkább a magyarokat, s ahogy ezt
közölték velem, néztek rám, de nem sok mindent bírtam hozzátenni, mert
körülöttem csak a néhai Jugoszlávia nemzeteinek besorozott fiataljai szolgáltak.
Őket nem különösebben izgatta a dolog.
Épphogy befejeztem a gimnáziumot.
Addig nem érdekelt a politika, pedig azon a
nyáron még együtt hálózsákoztam valami budai füves udvarban, egy jószándékú pap
kertjében több száz keletnémettel. Én éjszakánként a Lewis 501-esem sliccét
gombolva a Rock Cafféba, vagy a Fekete Lyukba indultam bulizni, a németek meg
párás tekintettel, kétségek közt gyötrődve az osztrák határra, emigrálni.
Sorsfordító idők jártak – ezzel a fejjel nézve. Fütyültem rá. De a bohém,
vakációs nyár után jött a tél.
Akkor és ott, a bolgár-román-jugoszláv
hármashatáron, fegyveresen, egyenruhában szolgálva megrendített a tudat, hogy a
világtörténelem vagdalkozik fölöttem éppen, és mások híresztelése alapján
Temesváron, ahol addig sosem jártam, ezen az Egri csillagokból ismert helyen a
népemet ölik. Ebben a bizonytalanságban maradtam, míg le nem fújták a
riadókészültséget. Amint karácsony után visszakerültünk az állomáshelyünkre
Macedóniába, az esti híradóból – amennyire lehetséges volt – tájékozódtam.
Az akkori zavaros időkről ma már kezd
összeállni egy kép: jelenleg sem tökéletes.
Talán még egy emberöltőre lesz szükség, hogy
a történészek végképp a helyére tegyék a romániai rendszerváltozás összes
tanulságát. (Nyugalom: ugyanez a helyzet a Szerbiában, vagy az egész jugoszláv
térségben megtörtént dolgokkal is.) Tehát, nem kísérleteznék most magyarázatok
keresgélésével. Se tisztem, se kedvem hozzá. Hisz minden történelmi mozzanat
viszonylagos. Az egyén látószögén át válhat csak teljessé. A többi tudományoskodó,
száraz leirat.
Olyan dokumentum, amelyben – meglehet –
darabszámra szerepel az összes ellőt puskagolyó. Ám a dédtatusnak a nagy
debreceni csatában szétroncsolt fölsőkarját – amivel elém terítette azt a
parádés kontrás betlijét – nem írják majd bele. Ahogy hiányzik majd abból az
özvegyen maradtak könnye, meg a számolatlanul kettétört életek tragédiája is.
A gondviselés furcsa (vagy nagyon is tudatos)
szeszélye folytán azóta megismerkedtem Attilával. Székely-csángó író. A
barátom. Egyívásúak vagyunk. Ő a romániai oldalon volt sorkatona. A minap az
Előretolt helyőrség folyóirat közölte írását, ami az akkori időkről szól. Úgy
vélem, tanulságképpen érdemes a délvidéki olvasókkal is megismertetni, ezért
ide citálom a csíkszeredai György Attila visszaemlékezésének egy
részletét.
„Folyamatos készültségben voltunk, és
állandósult káoszban. A tisztjeink nem tudták, mit kell csinálni, mi még
kevésbé, teljes hírzárlat, én még ott tartottam, vajon sikerült-e Erdélyt
visszafoglalni. Aztán huszonegyedike délután ordítva jött egy katona: „elfutott
a tirannus”. A tisztekbe belefagyott a szar, ezt finomabban nem tudom mondani.
A titkosszolgálati tiszt azonnal elrohant, hadnagyunk bekapcsolta a recsegő,
fekete-fehér tévét, amin esténként Ceausescu beszédeit kellet megnézni.
(Persze, táblajátékot játszottunk közben.) Ott állt egy hiányos fogazatú ember,
a költő Mircea Dinescu, néhány további, később politikussá avanzsált puccsista,
és elmondták: az ország szabad, a diktátor elmenekült. Néztünk ki a fejünkből.
Örültünk, de senki nem tudta, mi lesz. Félóra múlva katonai teherautón kivittek
a bákói főtérre. Tömeg állt ott, énekelték az új himnuszt. Útközben valakik
ránk lőttek, ma sem tudom, kik-mik. Lefeküdtünk a padlóra, tizenkilenc évesen
ez nem olyan nagy dolog, még halálfélelmem sem volt, pedig lyukadt a vászon a
csapatszállítón. Megérkeztünk a főtérre. „A hadsereg velünk van!” skandálták az
emberek. Hadnagyunk, aki pár napja lefegyverezni akart, reszkető fejjel annyit
mondott: György és Veress katona velem. Leugrottunk a platótól. Dicsőségesnek
éppen nem nevezhető bevonulásunk volt, nekem ugrás után belegabalyodott a lábam
a fegyverszíjba, szabályszerű csukafejest vetettem a flaszterre, az emberek
felsegítettek, vállon veregettek, valaki egy palackot nyomott a kezembe, ittam
belőle. Aztán semmi. Néhány napig járőröztünk a városban, őrt álltunk, ahová
éppen vezényeltek. Totális káosz volt. Tisztjeink, teljes gyávaságuk és hozzá
nem értésük miatt minden tiszteletet elveszítettek részünkről. Túlélni akart
mindenki. Elszórtan voltak lövöldözések, valószínűleg mi, sorkatonák lőttünk
egymásra a szervezetlenség, illetve diverzió miatt, ez ma már nem is érdekel.”
Pont harminc évvel ezelőtt, 1989. december
25-én végezték ki Romániában a „népfelkelésnek” mondott politikai puccs által
megbuktatott kommunista diktátort, Nicolae Ceausescut és feleségét.
Megérdemelte sorsát. Az Olt megyei
szülőfaluját ledózeroltatta, paneltömbökkel pótolta a parasztházakat. Csak a
saját szülőházát kímélte meg, persze, múzeum lett belőle. Ifjú kommunistaként
Gheorghiu-Dej-jel volt bekasztlizva: ez alapozta meg a szerencséjét. A romániai
kommunizmus fő ideológusa fölfigyelt a szépreményű cipészinasra, kikupálta,
körülbelül ugyanúgy, ahogy Moša Pijade és Edvard Kardelj tették a hiányos
műveltségű géplakatos Josip Brozzal.
Ceausescu a csúcsra 1965-ben, Gheorghiu-Dej
halála után jutott fel: a párt első számú vezetője, 1967-ben az Államtanács
elnöke, 1969-ben a hadsereg főparancsnoka is ő lett. 1974-től már államfő: a
hivatalos fotók ezután jogarral a kezében ábrázolták. (!) A Conducator (Vezér),
a "Kárpátok géniuszának" alakja köré személyi kultusz fonódott,
versek, képek, filmek magasztalták. A hivatalos ikonográfia része lett
felesége, Elena is, aki idővel a formális hierarchiában is a második helyet
foglalta el férje után.
Kezdetben Ceausescut odahaza és többé-kevésbé
nyugaton is népszerűvé tette a többi szocialista országénál önállóbb, nacionalista
politikája. Igyekezett növelni Románia nemzetközi súlyát, látványosan
fejlesztette a kapcsolatokat a nyugati államokkal és Kínával, miközben azért
fél szemmel az alapvető szovjet érdekeket is figyelte. 1958-ban elérte a
szovjet csapatok kivonását Romániából, 1968-ban távol maradt a Varsói Szerződés
"prágai tavaszt" eltipró katonai intervenciójától. 1980-ban elítélte
Afganisztán szovjet megszállását, 1984-ben engedélyezte a román sportolók
részvételét a többi szocialista ország által bojkottált Los Angeles-i olimpián.
A Nyugat hosszú ideig táplált illúziókat iránta: 1969-ben Richard Nixon
amerikai elnök ellátogatott Bukarestbe, az Európai Közösségek a szocialista
tábor országai közül 1974-ben egyedül Romániával kötött kereskedelmi
megállapodást.
A lakosság azonban a hetvenes évekre
szopóágra került. Az újságokban emlegetett "aranykor" rémálommá
változott.
Noha a Ceausescu-korszak politikai és
kulturális enyhüléssel kezdődött, jelentősen nőtt az életszínvonal, de a
végletekig központosított hatalom hamarosan már az élet minden területét
ellenőrizte. Korlátozták a szólás- és sajtószabadságot, a rettegett Securitate
minden ellenállást csírájában igyekezett szétzúzni. A megalomániás Conducator
az 1960-70-es években idejétmúlt nagyipari beruházásokra tékozolta el az ország
erőforrásait, majd az 1980-as évek elején fejébe vette, hogy a hatalmas
hiteleket teljesen visszafizeti. A versenyképtelen gazdaság számára ez szinte
lehetetlen feladatnak bizonyult. Élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és
gyógyszerhiány alakult ki.
Románia elkezdett éhezni.
Erre jött még a feketeleves, nekünk
magyaroknak, azaz az ottani véreinknek: az 1970-es években megindított
homogenizálási program a nemzetiségek elrománosítását célozta meg. Ebbe
illeszkedett az 1988-ban meghirdetett "településrendezési" terv is,
amely több ezer falu – elsősorban a magyarok lakta települések felszámolását
tűzte ki célul. Az elnyomás, a nyomor, a nepotizmus – a nyolcvanas években a
Vezér 400 rokona töltött be magas párt- és állami tisztségeket – odahaza egyre
erősebb ellenállást, nemzetközi téren felháborodást váltott ki. A teljesen
elszigetelődött Ceausescu 1989-ben minden erővel igyekezett elejét venni a
szocialista országokban megindult erjedésnek. 1989. december 16-án azonban,
amikor a temesvári lakosság meg akarta akadályozni Tőkés László református
lelkész kilakoltatását parókiájáról, sortűz dördült: az összecsapásokban
száznál többen vesztették életüket. Az események lavina szerűen
megindultak.
Ceausescut és feleségét december 25-én egy
sebtében felállított rögtönítélő bíróság elé állították. Alig kétórás
tárgyaláson népirtásért, közjavak, városok és falvak tönkretételéért, a
nemzetgazdaságban okozott súlyos károkért, szökési kísérletért halálra ítélték.
Az ítéletet a helyi laktanya udvarán azonnal végrehajtották.
A perről és a szitává lőtt holttestekről
készült felvételeket másnap már mutogatták a televíziók. Mi is láttuk.
Hát, ilyen érdekes volt harminc évvel ezelőtt
a karácsony.
Romániában egy gazember csillaga leáldozott.
Máshol meg egy isteni csillag ismét
megszületett.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése