 |
| Rajzom |
Az ő kegyelméből van a napunk.
Odakint drótokon himbálózó
varjak. Év vége van lassan*.
Meghajtja akaratát az esztendő. Fölsőbb rendelés
szerint mégis enyhére sikerült az ősz. November utolsó fertályában a lebukó nap
még mályvarózsa vörösen világított. Majdhogynem érezni lehetett a melegét,
pedig már a sült gesztenyés kordék javában parázslottak, és a magasabb hegyek
bordái között kémények koromszagát vitte a szél. December fehérrel
érkezett. Úgy farolt be hozzánk a fagy, ahogy a hideg tekintetű menyét szokott
beosonni a tyúkólba.
Eddig viszont eleven színekkel
volt megrajzolva a táj, aminek görbülő hátán a letördelt kukoricásokon túl, a
kanyargó dűlőutak mentén folytatódott valahol a földgolyó. Jó volt nézni a
szemhatárt. Azóta is jó.
Abból merítek, amit láttam, és
nem abból, amit olvastam, vagy amit mások mondtak.
Kövérre hízott elmék
pusztítanak amúgy is, akik pusztán a könyvek, mások irományai, meg a közösségi
média révén szereznek tanulságot. (A népszerűség járdáján lehet gyalog járni.
Könnyű munka, begyűjteni „lájkokat”, vállveregetéseket. De látni ezek nem képesek.
Elő-elő másznak a kövek alól. Helyük van a nap alatt, rendben. Csak ne lennének
olyan hangosak!)
Ha rajtam állna (ó, persze,
nem rajtam áll), a dolgok természeténél fogva nem sok parancsom lenne. Én csak
egyetlen, szigorú esztétikai megkötést adnék minden kicsit is elmélkedő
embernek: ne hazudj. Magamra nézve még egy másikat is fölvállalnék, azt hogy
sose kelljen ölnöm. Sehogy.
Még így sem tudom, megúszom-e
sikerrel, mindvégig, békében.
Amúgy is viszontagság teljes a
vékony hétköznapok ügye-baja.
Abcúg, a szabadelvűségnek! A
nemzeti teendő többé nem az, hogy kirontunk rájuk, mint ahogy a jó Zrínyi
csinálta, aki egy szál szablyával veselkedett neki az abszolút túlerőnek. Nem.
Ettől okosabban muszáj csinálni. Mert most is létszámfölénnyel bírnak, feléjük
lejt a pálya és ők írnák elő a csaták menetrendjét is, efelől kétségünk se
legyen.
Bizonyos rafinéria kell
hozzájuk. Nem elég kicsavarni a bástyákat ostromlók kezéből a handzsárt. Pláne
nem elég derékon ragadni egyet-egyet közülük, és lerántani őket a várárokba,
mint valami újsütetű Dugovics Titusz, és aztán várni a zászlós dísztemetést.
Nem, ez így már nem járja, sajnos. A régi módinak leáldozott.
Most két eszközzel lehet
semlegesíteni őket.
Egyik, ha a saját
fegyvereikkel győzünk fölöttük. Mindazzal az eszköztárral, amire kizárólagos
jogot formáltak, és formálnak a mai napig is.
Például a humorral. A
szatírával, vagy egy jó adag cinizmussal: utóbbit szigorúan bölcseleti
értelemben véve, mert a leszúró magatartás, az ócsárolása bármiféle hagyományos
emberi értéknek, az ilyesféle eleve megvető szóhasználat maradjon meg inkább
nekik.
Ám egy kis gúnyolódásért mi
sem kell hogy okvetlenül a pokolra jussunk, és ilyesmiért kilincselni sem
szokásom. Mert korántsem hibátlanok. Csak azt hiszik magukról, ezzel kürtölik
tele a világot. Ne féljünk viccet faragni belőlük, kifigurázni őket.
Szokás a humort valami
ellenzéki hókuszpókusznak beállítani.
Ez mindössze annyiban igaz, hogy a más
kárára történő örömködés minden koron hitelesebbnek tűnt, ha az uralkodó réteget, a hatalmon lévőket célozta meg. Régen pusmogtak Mária-Terézia viselt szexuális ügyeiről. Azóta
kiderült, tőle erkölcsösebb királynőt lámpással sem lehetett volna találni...
Aztán kikezdték Tisza Istvánt, akiről Ady is csak azt írta, „vad geszti
bolond”, és ni – azóta róla is kitudódott, nemhogy „romba döntötte a történeti
Magyarországot”, „sírba taszította az egész nemzetet”, hanem inkább mártírja
lett 1918-ban a nemzetnek, hogy utána Károlyi meg a vörös hóhérai gúnydalokat
énekelhessenek felőle, amelyek a rendszerváltozásig, a marxista történetírás –
azt hittük – végéig generációk tudatát igyekezett fertőzni a baloldali eszmék
igazával, és a kommunista csőcselék hősiességének hazug mítoszával. Amely
mítosz mostanáig él, hála nékik, a szabadelvűséget, a nihilt hirdető kései
utódaiknak. Akik most éppen ideológiailag zöldebbeknek akarnak tűnni a mohánál,
rózsaszínűbbnek egy viselt tanga bugyinál, semlegesebbnek a neutron elemi
részecskénél.
Pedig a 21. századi
liberalizmusuk úgy simul a kommunizmushoz, ahogy az előbbi kozmopolitizmusa az
utóbbi internacionalizmusához. Mindkettő egy tőről fakad: nemzetellenesek. Kár
szépíteni, ez van.
Hogy a kultúra, a média, és az
oktatás térfelén napjainkig túlsúlyban vannak, tragédia, amiért mi is felelősek
vagyunk. Sokkal erőteljesebben kellett volna kezelni a helyzetet.
Elvesztegettünk idestova három évtizedet, csak azért mert idealisták voltunk.
Hittünk a jóban, a közös célokban, a nemzeti minimumban. De mivel ezek semmiben
nem hisznek – sem a jóban, sem közösködésben, mert kizárólagosak, a nemzeti
minimum gondolatától is irtóznak – kiröhögtek bennünket, és minden olyan
területre benyomultak, amit mi feladtunk, jó szándékkal átengedtünk.
Maradva a humornál.
Egy jó karikatúra pont, mint
mást, telibe találja a magabízó liberálist, ahogy a jó „mém”, bonmot, pamflet
is. És ez módfölött bosszantja őket. Hisz eddig a tévedhetetlenség látszatában
tetszelegtek, divatot diktáltak, kánonok szerkesztői voltak. S jaj volt annak,
aki kiesett a kegyeikből!
Azt egyetlen szabadelvű sem szereti, ha netán más
vélemény is akad. Mekkora paradoxon, hogy éppen azok tagadják meg a másfajta
elveket, rekesztik ki a másként vélekedőket, akik amúgy a szabad gondolatokról,
a gondolatok szabadságáról papolnak!
Azt meg kifejezetten rühellik,
ha jön, létezik alternatíva az ő világukon túl, más módszerekkel építkeznek,
más kerül hatalomra. Attól sikító frászt kapnak. Példa erre napjainkban bőven
akad. Ilyetén a viccet is csak addig képesek elviselni, amíg nem ők az alanyai.
Lévén, ezek nem is liberálisok, csak mondvacsinált szabadelvűek. Ezek nem
mások: a régi, „jó” elvtársak eszmetörténeti leszármazottai.
Adós vagyok a humor mellett az
ellenük alkalmazható másik fegyver magyarázatával. Ez különösen aktuális lesz,
most, az ünnep közeledtével.
Az irgalmassággal. Amit fegyelmezettséggel,
jósággal, belső békével kell ötvözni.
Ezzel sem tudnak mit kezdeni.
Egyszerűen nincs rá
ellenszerük.
Megnémulnak tőle. Aztán persze ordítani kezdenek, előjön belőlük
a semmit nem tisztelő lélektelenség, hisz a kor gyermekinek számítanak:
egyetemes hit és morál híján saját magukat rakták idézőjelbe.
Ezt személyesen
is megtapasztaltam, amikor a minap szép szóval próbáltam hatni egyik ádáz –
kvázi – szabadelvű ismerősömre. A bősz fölnőtt ember – valójában nagyra nőtt
gyerek – reakciója kimerült a becsmérlő, trágár, személyeskedő válaszban.
Sajnáltam, tényleg. Szomorú ember lehet az ilyen. Eldobott valamit magától, és
most oda-vissza hányódik. Nehéz céltalanul élni.
Egyszerűen jobbnak kell
lennünk. Jónak.
Ez – sokszor magunkra nézve is
komoly erőpróba. Mégis megéri jónak lenni. Mert ez is csípi a szemüket.
Hiába, drámai időket élünk. A
dráma pedig mindig egyet jelentett a jó és a rossz párharcával. Tudnunk kell a
helyünket, a mi oldalunk erényeit.
Az pedig ne zavarjon
bennünket, hogy az elvtársak átvedlettek kortárssá.
Pk
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.12.07-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése