Napok óta tavasz van a télben.
Különös napfény szagú illat lengi be a
mozdulatlan, lomha levegőt, ami ráfekszik az utca megszürkült kövére. A
tavalyról megmaradt gesztenyefa levelek sárgán tapadnak rá az ég kékjére,
mintha nappali csillagoknak akarnának látszani. Ez az andalító légkör mézgaként
ragasztja le a szemhéjamat. Üresen kalandoznak el a gondolataim. Széteresztem
őket. Lépkedek a városom meglapuló házfedelei alatt.
A szellőzésre nyitott ablakokból
függönyök lebbenek ki nekem integetve. Nagy, fekete legyek sütkéreznek a sárga
falak repedéseinek peremén. Kenyérszag úszik elő a pékség ajtaján. Amonnét
főzelék gőze érződik. Az összes illat megszokott, a fölszálló pára, akárha a
saját lélegzetem volna.
Része vagyok ennek a rendszernek. A
várost járva eggyé válok annak életével, érzelmeivel, az idegei, a napi
kérdései és a pletykái csapódnak le bennem. Odafönt a nap, mint valami darab
aranyrög bukik elő a fehérre szikkadt felhők közül.
Megszólal a Nagytemplom harangja is: új nótát ugyan nem tud kiverni, de a régi
bimm-bamm most is úgy hangzik, mintha biztatna. Taktust üt az emberi szívnek.
Padra telepszem. Kigombolom a kabátom, körösztbe vetem a lábamat, átkarolom a
pad karfáját. Otthonosan nyújtózom, otthon vagyok, egészen. Csukott szemem
mögött a napfény sárga karikákkal játszik. Előbb egy korai cinege, aztán egy
rigó hangját hallom. A nótája nem vásott. Nem olyan pazarló, mint más, színesebb
énekes madaraké. Nincs abban hencegés, csak gondtalan, vidor a dallama.
Idős hölgy kérdi tőlem szerbül,
leülhet-e mellém? Mondom, tessék csak, nyugodtan.
A néni nevét nem tudom, noha az arca és
a gesztusai mintha ismerősek lennének.
Kis kék kabátját eligazítja. Néz
valahová, messzire.
Tapintatlanság lenne, ha megszólítanám,
de megelőz.
Beszélni kezd hozzám.
A körösztnevemen szólít, hamar kiderül:
ismer, nem is kicsit. Részletesen kikérdez mi történt, mi történik velem. Figyelmesen
hallgat. Látszik, tényleg érdeklődik, nem a szokott szélbe elkiáltott,
udvariaskodó mondandóra kíváncsi. Míg beszélek, búzavirág szeme fényét a homlokomon érzem. Amint kifogyok a magam fújta mesémből, kis szünet áll be a
társalgásunkba. A rigófüttyös, idilli csöndöt végül ő töri meg.
- Tudja, amikor az ember egy törtnetet mond
el, akkor végső soron ugyanazt csinálja, mint az Isten. Kimondja az igét, aztán
még egyet, majd még sokat. Összefűzi azokat, és ezzel egy világ veszi kezdetét.
Ez is teremtés. Az idén, látja, korán jött a tavasz. Kétszer is virágozhatnának
a fák, ahogy mi, emberek kétszer, háromszor, esetleg többször is hozhatunk
virágot. Ha elég fény és elég meleg jár át bennünket, megtörténhet a csoda. Én már
elmúlattam azokat az eliramló szép éveket. Nem bánom. Ez a mostani, hosszú idők
óta még mindig az utolsó tavaszom, és nagyon boldog vagyok, amiért úgy tűnik,
immáron sosem fog elmúlni. Búcsúzott pedig, búcsúztatott, de aztán mindig
visszatért. Egy emlék nem hagyta elmenni. S míg arra a férfira emlékszem,
nemes, zajtalan körülöttem a világ, és végtelen lesz az élet.
Nem szólok közbe. Mosolyogva folytatja:
- Az a férfi elég régen az
udvarlóm volt. Kalapot, kinyúlt pulóvert és vállpántos kabátot hordott, aminek
fölfeslett zsebét eleinte félszegen takargatta a kezével. Virágot nem hozott
ugyan, de tisztelettudó volt, komoly és kissé tanácstalan. Megállt a lakásom
ajtajában, s én kitártam, hogy beléphessen hozzám. Másodjára, ahogy
becsöngetett, szelíd mosoly bujkált a szája szegletén, és szépen kérte, ha
lehet, ő ismét a vendégem szeretne lenni. Öröm volt látnom, megengedtem, hogy
mellettem legyen. Harmadízben már kopogott az ajtómon és közben a nevemen
szólított, úgy kért, tegezve, „kedves, nyiss ajtót nekem”. Amikor negyedszerre
is meghallottam ismerős lépteinek zaját és a kilincs zörrent, én nagyon halkan csak
annyit mondtam: „Itt vagyok”. A későbbiekben már ez sem kellett. Egy kulcsot
adtam neki. Ő aztán jött, minden szó nélkül.
A hölgy egy szerb mondást mondott a végén, amit nem teljesen értettem,
de nem akartam megsérteni, rákérdezni. Láttam rajta, máshol jár. Élvetegen,
puhán végigmért, szeme melegen pihent meg rajtam. Fölkelt, vállam megérintette,
intett és elsétált. Kék kabátjában a jelenvalóság hagyott ott. Személyében a
rejtelem tűnt tova, a városi patika sarkánál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése