EGY RÉGI ÉS EGY ÚJ DEMONSTRÁCIÓ

 

Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte
A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk

Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén 17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt demonstráltunk. Vonultunk Szabadka belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva. Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt” elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.

De az arcokra emlékszem, és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk, belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.

A résztvevők arcára emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.

De ahogy régebben, úgy napjainkban a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.

A 2015-ös migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk. Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra emlékszem.

De a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes. Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát, pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.

Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam, miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an (megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani. 

Elunva a hangzavart egy csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás, jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.

Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.

Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.

Proszit.

                                        Pk

AZ ÖRDÖG SZARA, ÉS MÁS NYALÁNKSÁGOK

Zürich nagyobbik folyója a Limmat

Ez a légyrajok marta jelenvaló, a modern idő szinte megköveteli tőlünk, hogy folyton örömmámorban ússzunk. 

A csodálatosnak mondott életérzésünknek elsősorban a fiskális boldogságban kéne megtestesülnie. Pénz, pénz, pénz – ez a hobbink, ezt hajkurásszuk, pedig már az Aranyszájú skolasztikus doktor is megmondta anno, hogy „a pénz az ördög szara”, amivel a pokol ura nem csak odalent, hanem idefönt, a földi világban is pokoli állapotokat kényszerít ránk. Közben vigyorog, mert tartós helyzetet teremtett. 

Ez a pregnáns, tűrhetetlen értékhalmozás – ami nem egyéb, mint inkább értékválság –, tömérdek kételyt, fájdalmat, szeretetlenséget és viszályt okozott már eddig is, holott még ha alaptermészetét illetően bizonyos korlátolt mohóság jellemzi is az egészséges tudatú embert: a többség pusztán túlélni szeretne. Minél kényelmesebben szuszogni, minél több javakat uralva létezni, amelyekért hajlandó áldozni a drága életidejéből, de ezen próbálkozásai közben marad annak, ami: nem egy csillivilli kincsesbarlangra áhítozik, hanem csak egy zökkenőmentes életre. Többre nem. Tisztes jólétre. Zömünk tudja, e megélt valóság úgysem fejleszthető a tökély szintjére. 

De legalább törekvésünk van. Iparkodunk. Jól-rosszul tesszük a dolgunkat. Néha célszerűen, a terveink beteljesülésén ámuldozva. Néha viszont sodródva az árral. Kicsit szorongva, kicsit gondterhelten, olykor bizony nagyon szerencsétlennek érezve magunkat.

Különösen elgondolkodtató a sorsok – köztük van az enyém – összevetése mások sorsával. Pláne, ha a világ egyik leggazdagabb országának legdrágább városának népe mellé teszem a mi bácskai magyar rögvalóságunkat.

Tudom, övön aluli, gonosz dolog, amit csinálok. 

A délvidéki közállapotok ismeretében Svájccal példázódni nem úriemberhez méltó dolog. Zentát vagy Magyarkanizsát odasorolni Zürich mellé: már-már pofátlanság. Bocsánatot kérek érte. Igyekszem tehát most úgy írni, hogy annak bántó éle ne legyen. Annál is inkább, mert nem venném a bátorságot, bárki elé tükröt tartsak anélkül, hogy mindenekelőtt a saját ábrázatomat meg ne vizsgálnám. Ezért inkább csak tényeket villázok össze. Ebből a kazalból meg ki-ki szállazza magának a neki tetszőt, nem tetszőt: esetleg a tanulságot.

Ha Európában hetven éve nem volt háború (a Balkánt leszámítva, persze), és már a második, harmadik olyan generáció váltja egymást, amelyik nem szagolt puskaport, nem látott vért, erőszakot, akkor vegyük mellé gyorsan azt, hogy Zürich belvárosában az 146o-as évektől datálhatók a falfirkák egy söröző, azaz vendégfogadó falán.  A lokál ilyetén több mint hatszáz éve háborítatlanul nyitva tart. Tán pofon sem csattant soha a falai között. 

Ezek a békés közállapotok amúgy az egész országra jellemzőek. Valószínűleg ez a nyugalmas lét immáron genetikailag is kódolva van náluk.

Soha ennyi udvarias autóst nem láttam. Elég a zebrára ránézni, már – nemhogy lassít – előzékenyen fékez, megáll. (Budapesten ugyanazon a gyalogátkelőhelyen a rekordom napi három olyan mozzanat volt, amikor kis híján a kerekek alá kerültem.) Nem csak a sofőrök, a konnektorok is mások. Meg a villanykapcsolók – nyomogatni kell őket, angolos fajtájúak. A sült gesztenye papírzacskója is olyan, hogy eleve még egy rekesz van rajta, a héjnak: el ne dobálhassa valaki. Mindenütt szelektíven gyűjtik a hulladékot, és bár egyfajta kedvesség jellemzi a svájciakat, azért ne legyenek illúzióink: gondolkodás nélkül följelentik a szomszédot is, ha a tisztaság, a közrend ellen a legkisebb kihágást észlelik. Ezek ilyen törvénykövető és betartató népek. Telis-tele vannak tizenkilencedik századi találmányokkal: biciklik állnak hegyekben az Operaház előtt, mindeközben a nyilvános vécéik krómozását hatféle módon illatosítják, és külön bedobó nyílások vannak a használt injekciós tűknek. (Ha már lövi, szúrja magát a hülye, legalább másokat ne fertőzzön meg a használt fecskendője. Egyébként a marihuánás cigaretta szívása legális. Csak terjeszteni törvénybe ütköző. A svájci törvényhozók logikája briliáns: szerintük biztos, aki ilyesmivel él, az nem veszi, mert ugye, nincs aki eladja neki, hisz az már bűncselekmény lenne, hoppácska! Ezért gyanítom, valamilyen misztikus dolog folytán bibliai manna módra a spanglit az égből kapta a sarki rasztás néger is…) 

Nincs koldus, nincsenek hajléktalanok. A legutolsó trógert is arra szorítják, hogy dolgozzon. Segély – csak a szép szemek, netán a származás okán – senkinek sem jár. Ma vasárnap van: MINDEN bezár. Kein pardon. Kenyeret esetleg a pályaudvarok környékén – ha kapni. A vasárnap Svájcban szent, noha az ország nem egy katolikus érzelmű oázis. Még sorolhatnám, de hagyom máskorra.
Minek kapkodjak?

Itt a történelmi dimenziók mintha elhomályosulnának. Csak a jelen van. De az nem az elkárhozottságról szól. Inkább a mindennapok dicséretét zengi.

  

 Pk