EGY RÉGI ÉS EGY ÚJ DEMONSTRÁCIÓ

 

Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte
A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk

Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén 17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt demonstráltunk. Vonultunk Szabadka belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva. Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt” elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.

De az arcokra emlékszem, és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk, belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.

A résztvevők arcára emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.

De ahogy régebben, úgy napjainkban a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.

A 2015-ös migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk. Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra emlékszem.

De a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes. Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát, pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.

Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam, miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an (megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani. 

Elunva a hangzavart egy csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás, jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.

Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.

Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.

Proszit.

                                        Pk

MOSTAN SZÍNES GRÉTÁKKAL ÁLMODOM*

„Minden krétai hazudik.”

(Epimenidész-paradoxon, i.e. 7. század)

  

„Ő egy nagyon boldog fiatal lánynak tűnik, 

aki egy szép és csodálatos jövő előtt áll. Olyan jó ezt látni!”

 (Donald Trump, amerikai elnök, 2019. szeptember 23.)

Eddig két Gretát ismertem.

Az egyik Garbo, aki Anna Kareninát alakította egy 1935-ös filmben. Számos kitüntetéssel ismerték el színészi nagyságát, és életmű-díja lett.

A másik egy sárga kanca volt. Talán mondanom sem kell: nem kapott semmiféle díjat. Az életműve pedig néhány megellett csikóból állt.

Hogy ez a harmadik Greta mire viszi, még nem tudni. 16 éves. Színészi díjat nem adnék neki, lévén amikor az ENSZ-ben „beszédet” tartott, két picsogás között bele-belesandított a szövegébe.

Garbo legalább fejből mondta a szerepét. Emez esetleg csak egy fonnyadt Arany Málnát érne. Ha szerencsénk lesz, szemben a névrokon lóval, Greta Thunberget nem veszik rá szaporodásra sem. Hogyisne! Az övéitől, az elvbarátaitól tudjuk: minden világra jött gyermek csak ront a klímahelyzeten. Pláne, ha fehér, európai polgárként szeretne megszületni. Az a legrosszabb!

(Mert bár faji, nemi meg kismillió egyenlőség van, de valahogy sem az ázsiai sárga/drapp, sem az afrikai fekete/barna bébik nem okoznak annyi gondot a Földnek, mint a világ fejlett részén fölsíró, fehér/rózsaszín bőrű csecsemők. Az, hogy Afrika és önmagában India egy évtizeden belül nagyjából egymilliárd emberrel „gazdagítja” majd a planétánkat, az ökobolsevista politikai szélhámosok szerint nem számít. És az sem mérvadó, hogy a tudomány már jó ideje igazolta: a fekete- meg a szubkontinens túlnépesedése az egyik első számú felelőse a klímaváltozásnak.)

Viszont ahhoz aligha férhet kétség: hamarosan akár Nobel-díjra is jelölni fogják a tini Greta Thunberget!

Csöppet sem lennék meglepve, ha majd megkapná. Megkapja. Amúgy se ér sokat a Svéd Akadémia kitüntető figyelme, hisz már a gitáros, dünnyögő Zimmermann is csak meresztgette a szemét, mikor 2017-ben a „költészete” miatt hozzá parittyázták a plecsnit. Szóval nem lenne bajom, ha ez a beteg kislány hazavinné a Nobel-díjat. 16 éves. Hol van ő Gorcsev Iván fizikai Nobel-díjához képest, amit a Rangoon teherhajó matrózaként alig 21 évesen abszolvált!

Engem tehát nem zavar ez az Adams-familyból szalajtott, copfos, gonosz szemmel néző, és láthatóan mentálisan zakkant leánygyermek. Nyilvánvalóan tesztüzemmódban tartják az őt fölépítők, akiket viszont szívesen rábíznék Dr. Kotász szakértelmére.

De a svéd gyermekvédelemhez is lenne egy-két szavam.

Azok már többször bizonyították szakmai elhivatottságukat. Emlékeznek még arra a magyar fogyatékos lányra, aki – dacára a budapesti hatóságok feltétlen anyagi támogatásának, és az összes szakmai szervezet könyörgésének – mégsem maradhatott az egyetlen életben maradt rokonánál, a Svédországban lakó nagynénjénél? Vagy mit hallottak azokról a svédországi lengyel szülőkről, akiktől a svéd gyámügy erőszakkal elvette a gyerekeiket, arra hivatkozva, hogy „keresztényi szellemben nevelik” őket és „még televíziójuk sincs”.

Ehhez képest ennek a Thunberg kislánynak, akinek a kiskutyája is azért depressziós, mert nincs a bolygónkon elég oxigén, a szülei megérdemelnének egy négyszemközti audienciát a Szemölcs sógornál, akitől jobb pszichológust legközelebb csak Guantánamón, vagy egy szigorított csecsen fegyházban lehetne találni.

Az, hogy a lány olyan amilyen, azért a szülők okolhatók.

Nem az Asperger-szindrómájáról van szó, hanem arról, amit a szüleinek nevezett csirkefogók művelnek vele.

Apu ripacs, anyu ripacs: elkötelezett bolsevikok. Annyira azonban nem kommunisták, hogy anyuci bankszámláját immáron 20 millió korona hizlalja, a futtatott lánygyermekéről írott könyve honoráriumának köszönhetően. Magyarán: megélhetési forrásként használja a kicsi Gretát. Szépítgethetjük, de ez csak egy paraszthajszálnyira esik a kizsákmányolástól. Gondolom Gretát vízibiciklivel tolják majd vissza az óceánon. Az a jótékony milliomos vitorlás-gazda, aki pedig New Yorkba szállította majd önkritikát gyakorol, elmegy a haverjaihoz, ahhoz a kéttucat családhoz, akik a világ termelésének hetven százalékát bitangolják, és együtt ülnek majd le mezítláb, kézen fogva a Central Park füvére, metánt szellenteni az ózonlyuk helyére.

Az összes hazai követője pedig – akik most ájuldoznak rajta – az újvidéki, zentai, szabadkai, kanizsai lakásukban menten lecserélik a légkondit, kihajítják (szelektíven) a laptopjaikat meg az okos telefonjaikat, és galambpostával fogják küldözgetni pompásan megírt cikkeiket az Autonómia portálra, meg a jóég tudja még milyen hibbant  libbant-balos oldalakra.

Ez a copfos svéd kiscsaj dühtől remegő szájszéllel durcult egyet New Yorkban. Cukiságfaktor kipipálva. A gyerek egy „érzékenyítő” projekt, puszta reklámfogás. A propaganda szeneslapátja. Most épp a világ vezetőit fenyegette. Nem tudom, kik lehetnek azok. Csak azt tudom, hogy ha a világ vezetőinek címezte a fenyegetést, ha a legnagyobb gazembereket akarta megleckéztetni, akkor elég lett volna hátra fordulnia, és megnéznie, kik az ő meg nem nevesített mecénásai, kik a szövegírói, honnét a lóvé, és miféle szervezetek kabalababája lett belőle.

A nevesítettek ugyanis sokszor ugyanolyan bábok, mint maga Greta Thunberg.

Őket lehet ezerrel osztani, szidni, holott csak a közelmúlt példája mutatja: például Donald Trump volt az egyetlen, aki a nyáron tomboló szibériai tajgatűz-katasztrófára azonnali segítséget ajánlott az oroszoknak. Mások, mindenki beszarva hallgatott és Brazíliára mutogatott. Hja! Az orosz természeti csapás nem ugyanaz, mint Brazíliáé. Ahogy az élet sok más területén, itt is a kettős mérce hipokrita lólába. 

Greta egy közösség, a zöld-ökotapló, neohippi-balliberális formációk szimbóluma lett. Hosszú távon pszichiátriai kérdés, ami vele fog történni. De most még a fentnevezett közösség háttéremberei jól profitálnak belőle.

Hírlik, a világhálón Greta Thunbergnek már több százmillió támogatója van. Ezen kicsit módosítanék.

Mert szerintem a hír úgy lehet igaz: a Greta Thunberget támogatóknak már több száz milliójuk van.

                                      Pk

*A fenti írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2019.09.26-án.

"GRŰN PÍSZÍ"

Írtam pár bejegyzéssel lejjebb a szerb katonai potenciálról, írtam a szomszéd népekről, meg rólunk. Most egy általánosabb témát futtatnék körbe. Csak úgy, nagy vonalakban fölvázolva. Gondolatébresztésként. Hátha ezen is valaki eltöpreng, összeráncolt homlokkal. Akkor már – meg is érte. A környezetvédelemről lenne szó. Időszerű. Parasztosan: aktuális. Hovatovább divatosat is írhatnék.

Őszinte leszek. Felemás érzéssel figyelem a zöld mozgalmak, különösen a Greenpeace tevékenységét. (Nekem csak „Grűn píszí”. Régóta így hívom őket. Most sem lesz másként.) Elsősorban az a baj ezekkel a befonott hajú, ápolatlan, agyontetovált, füves cigitől kerge csöves hippikkel, hogy egytől-egyig kommunista zsoldosok.

Még ha nincsenek is tisztában vele.

A nyugat-európai "környezetvédő" mozgalmakat, a nagy zöld revolúciót – a „Grűn píszível” az élen –, ma már tudható, hogy 1967 után a Szovjetunió politikai akarata kreálta és pénzelte, majd lázította. Taktikából, hogy a nyugati ipari fejlődést fékezze. Ezért ezek a "zöldek", azaz ezek az anarchista, szabadelvűn ostoba, de erőszakos hippik, a 68'-as újbalos, maoista, párizsi diáklázadásos aranyifjak azt hitték, övék a világ. Ma meg a brüsszeli Európa Uniós palotában a kék székeken terpeszkednek a hajdani szörnyszülöttek, akik vagy ötven éve, akkoriban mindenhol megjelentek.

Verték a palávert, ahol technológiai fejlesztés, vízi- és atomerőmű, repülőtér, modern elektronikai üzem, kutató-fejlesztő központ, vegyipari létesítmény, meg sok egyéb, a modern gazdaságot előrébb noszogató intézmény létesült. Mint annyi mindenben, a Hortobágyon termesztett gumipitypangtól a Zaporozsecig, a kommunista ostobaság ebben esetben is fordítva sült el. Moszkvából csak azt tudták elérni, hogy a nyugati technológiai színvonal megnőtt. Így születhetett meg, mondhatni kényszerből az energiatakarékos gépkocsi, például. Pár évtized alatt környezetkímélő – mi több – gazdaságos technológiák jöttek létre. Joggal állapítható meg: az ipari fejlődést nemhogy gátolta volna az elvtársak apanázsából, a szovjet vörös pártkasszából finanszírozott „haladó, liberális elit” zöld tombolása, hanem inkább fokozta a környezettudatos újszerű, még modernebb technológiák megjelenését. Lett napenergia, szélerőmű, tengerbiológiai kutatás. Emitt meg lett Csernobil, kiszáradt Aral tó, a homokba dőlt rozsdásodó tankhajókkal, meg egy rakás máig nem gyógyuló radioaktív sebhely, szerte a tajgán és Szibériában. Be is döglött a kommunizmus, Istennek legyen hála! Viszont ezek a hippimozgalmak azóta is engedelmes eszközök a hatalmas konzorciumok, ipari lobbik, és az őket hajtószáron, kantáron tartó hajdani kommunista, ma balos-liberális politikai-gazdasági elit kezében. Arról ismerszenek meg, ott bukkannak föl, és akkor a legaktívabbak, ha kárt kell okozni. Studírozzuk kicsit, hol tüntet a „Grűn píszí”, és máris kifigyelhető, hogy melyek azok a beruházások, amelyek iparilag, gazdaságilag, ökológiailag, technológiailag vagy – horribile dictu – kulturálisan, előbbre viszik, vinnék az adott társadalmakat.

Magyarországon Paksnál be van jelentve: demonstrálni fognak az erőmű előtt. Miért? Azért mert energetikai önállóságot és viszonylagos biztonságban, hosszú távon tiszta energiát szavatol. Hogy Németország bezárja az atomerőműveit? Majd ha fagy!

Itt egy lista az európai erőművek számáról: Németország (12), Anglia (19), Svédország (3), Belgium (2), Finnország (2), Spanyolország (6), Svájc (4).

Ehhez képest nem tudok róla, hogy például a hótiszta Svájcban valakik a „Grűn píszí” trikójában, molinókba csavarva hemperegnének vagy hancúroznának a négy darab svájci atomerőmű valamelyikének a nagykapuja előtt.

Bezzeg Pakson! Bezzeg Kelet-Európában! Ott: fognak. Megígérték.

Ahogy a Tubesre tervezett lokátornál is tüntettek, mert jelentősen megnövelte a magyar honvédelmi képességet. A budapesti Városligetben is ott tanyázik, sátorozik hónapok óta egy intravénásan belőtt, zavaros tekintetű, bárgyú kompánia, akik politikai alapon ellenzik a Fidesz kormány városrendezéssel kapcsolatos terveit. Hisztériáznak.

Viszont ezek, és a nyugatról szalajtott, külföldi eszmetársaik soha, de soha nem fognak odaállni a nyugatról importált szemétbálák alá, vagy elé. Soha nem fognak elektromos vasúti modernizációt követelni például a kamionok ellen, vagy nem fognak tenni semmit az amerikai géntechnológiai szemét Európába szállítása ellen, ahogy éppen az ellen sem, hogy ugyanide milliós nagyságrendben civilizálatlan, kőkorszaki körülményeket, és csak az erőszak nyelvét értő tömegeket uszítsanak. Gondolom, kitalálták, miért? Ezek a zöldek ugyanis nem jótét lelkek. Ezek zsoldosok.

Fizetett ügynökök.

Pk

Detonácik

Alcím: Mauritániában január elsejétől betiltották a nejlonzacskókat

Aki mégis nejlonszatyrot gyárt, hord, vagy importál, akár egy év börtönbüntetésre is számíthat. A környezetvédelmi minisztérium, több civil szervezet és az ENSZ Fejlesztési programja már évek óta a biológiailag lebontható anyagból készült táskákat népszerűsíti, de nem ért el átütő eredményt, ezért szigorúbb rendelkezésre volt szükség.

Magyarkanizsaiként Mauritániáról szabad legyen megjegyezni, hogy a mórokról kapta a nevét, javarészt a Szaharán terül el. Szerbiától tucatszor nagyobb. Nyugat-afrikai állam. Beszédes adat, hogy míg ott az ország 0,2 %-a számít megművelt termőföldnek, addig nálunk ez az arány azért imponálóbb. Önbecsülésünk végett fontos, hogy azt a másfél ezer kilométernyi aszfaltutat - amivel Mauritánia rendelkezik -, Észak-Bácska néhány települése, közutaink és utcáink leméregetése révén - simán überelhetnénk. Tehát: ott és itt is vannak parasztok, viszont mi lényegesen jobb úthálózattal bírunk, aminek csak a minőségével nem szabad dicsekednünk.

Ám mégis akad dolog, ami arra késztet, hogy a világ szegénye mórok előtt fejet hajtsak. 

Betiltották a nejlonzacskót.

A hümmögő, vállat vonogató kórusnak meg üzenem: a példa nem egyedi, Ruandában már évekkel korábban fölszámolták a nejlonzacskózást. De a ruandai fejlettségről most nincs értelme beszélni, mert nem lehet mérce nekünk az a közeg, ahol néhány éve bozótvágó késekkel gyilkolásztak meg egymillió embert. (Persze, a balkáni vérzivatarban sem kispályáztak a hóhérok, csak az eszközök voltak kifinomultabbak, modernebbek, fehér emberhez méltóbbak...)

Haza is ért a témám.

Most, hogy vége az (egyik) újévvárásnak, illő dolog lenne megbeszélni a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Belefér-e a magyarkanizsai, lokálpatrióta, városias gondolkodásba az, ha az év legvidámabb éjszakáját néhány tucatnyi idióta hangos durrogással teszi tönkre? Európai magatartásnak tekinthető-e vadidegen ünneplők közé hajigálni robbanószereket? 2013. Szilveszterén hogy engedjem majd a központi népünnepély résztvevői közé a gyerekeimet? Hisz az utcákon idén is tombolt a féktelenség. Fenyőfák tetejére, ablakpárkányokra dobáltak pirotechnikai eszközöket. A nagyobb hangahatás érdekében a patronokat esőcsatornákba, meg gázkonvektorok (!) szellőzőnyílásába helyezve robbantották föl. Békésen szunyókáló kisgyerekek, öregek, pihenni vágyó beteg emberek ablaka alatt ment a kéretlen cirkusz. Rakéták, robbanótöltetek, fülsüketítő petárdák, kisujjnyitól az elefántvadászatra elegendő méretűig landoltak a földön, mások lába alá gurítva, nem ritkán kabát kapucnijába dugva. Az aljasság nem ismer mértéket.

Nincs itt szegénység, míg ilyen úri huncutságokra költ a jónép! Hány kenyér ára pukkant, hány liter tej ára fröcskölt szét szikrát a csillagos decemberi égbolton?

Akik végig élték a közelmúlt balkáni háborúit, a behívózást, frontszolgálatot, a bombázásokat, nem biztos, hogy csatazajra emlékeztető detonációtól lesznek jókedvűek. Tovább fűzve: tudomásul kéne vennünk, hogy nem az számít civilizált magatartásnak, ha embertársainkat hagyjuk kedvükre garázdálkodni, hanem inkább az, amikor a hülyeségnek és az ártó szándéknak gátat szabunk. Törvénnyel, vasszigorral, he kell.

Halkan teszem hozzá, nincsenek vérmes reményeim a szabályok betartatását illetően. Különösen igaz ez akkor, ha a hamarosan bekövetkező szerb karácsony meg újév kapcsán – a régi tradíciót követve – újfent hallani majd a szolgálati pisztolyokból leadott üdvlövéseket meg a levegőbe lődöző vadász-, meg ki tudja még miféle fegyvereket. Mit várunk el a pattanásos suhancoktól, ha a városi rendeletek betartatói is áthágják az előírásokat? 

Pedig mindezt egy tollvonással lehetne szabályozni. Lett légyen szó környezet- vagy zajszennyezésről. 

A négerek már megoldották.

Az ottani parasztnak esze ágában sincs nejlonzacskóval rútítania környezetét, robbantgatva ünnepelni.

Az itteninek még igen.

Pósa Károly

Detonáció a lószarraktárban - II. rész

Az elherdált kincs

"A fehér ember, úgy látszik, észre sem veszi a levegőt, melyet belélegez. Mint a sok napja haldokló, érzéketlen a bűzre. De ha eladjuk a Földet, emlékezned kell, hogy a levegő kincs nekünk, a levegő szelleme egy minden élővel, melyet fenntart. A szél, amely nagyapánknak az első lélegzetvételt adta, az utolsó sóhaját is befogadja."

Fehér ember magányos ebédje - Deszka barátom emlékére

Seattle nagyfőnök, a duvamis indiánok vezetőjének szavai ezek. Népét éppen ekkor kezdték meg kiirtani a telepesek, fájdalmas szavaival egy pusztuló világot láttatott. 

Mára írmagja sincs ennek a hajdanvolt természeti népnek. Látnok volt, a sokat tapasztalt öreg harcos, aki már az XIX. század hajnalán megjósolta a mára beteljesedni látszó civilizációs borzalmakat. 

 

Nemzetének agóniáját látva, kétségbeesetten igyekezett szóvá tenni a világot fenyegető katasztrófa beteljesedését. Akkor egy nemzet léte forgott kockán, mára, az egész emberiségre vetül a globális káosz árnyéka.

Szokás a XX. századot a siker és a dinamikus fejlődés nagy korszakaként aposztrofálni. Az ipari fejlődés soha nem látott iramban megnőtt, a homo sapiens bejárta, fölfedezte, meghódította, és mára belakta az egész földgolyót, sőt az ember kijutott a világűrbe!

A közlekedés szédítő sebességgel, az információs forradalom pedig az azonnali közlési - és megismerési vágy élményével kényeztet bennünket. Hatmilliárd ember nyüzsög a planétán, percemberek lettünk, a hírek, reklámok, státusszimbólumok rabigáját nyögjük, mert azt hisszük, hogy a mindennapok boldogságát mobiltelefonok, drága illatszerek, párducmintás bőrfotelek és tömött pénztárcák jelentik. Divat lett a hedonizmus, az élet örömeinek a habzsolása. A ma embere gyorsan, könnyedén és mértéktelen módon szeretne meggazdagodni, mert balga módon hisszük, hogy a talmi csillogás kielégít bennünket, életünk célját és értelmét a két végén égetett gyertya, a kitűnni vágyás kényszere illetve az örökös elsőség adja.

Rövidlátók lettünk. 

Nekünk talán még nem késő: meglévő értékünk a Járás, amit védenünk kell!

 

A szemünk láttára haladunk a lejtőn, a bizonytalanság felé. 

Legyintünk, ha globális fölmelegedésről, környezetszennyezésről, az ökoszisztéma és a földi élet válságáról hallunk. Szemet hunyunk a fölött, hogy ma, a közvetlen kapcsolattartás adta lehetőségek izgalmas korszakában pont az emberek összetartozása, a kézfogás fájdalmas hiánya mutatkozik. 

Hány tönkrement család, elvált nő, apa nélküli kisgyerek, elfeledten élő idős nagyszülő, vagy jó szóra áhítozó ember él a közvetlen környezetünkben? 

Mikor adjuk már egyszer példáját a baráti gesztusnak?

Ingyen, bérmentve, pusztán emberségességből meg tudunk-e tenni valamit, vagy a szagos papírpénz válik fokmérőnkké, majd a színes cetliken sorakozó nullák fogják megmutatni, ki mennyit ér, hol a helye és a kivívott rangja-méltósága a közösségben, ahol veszi a levegőt?

Mi van a meg nem született gyermekek millióival, a magzatgyilkosságokkal?

Hogyan tudunk a jövő generációinak a szemébe nézni, ha hagyjuk, hogy a reánk meredő fontos kérdések elől sunyin kitérjünk?

A XVIII. század filozófusai egy tollvonással kiiktatták Istent és mindazon értékeket, amit a hit nyújthat az emberiségnek. A XIX. század fölszámolta a nemzethez tartozás biztonságát. A föntebb emlegetett XX. század két világégés és a megszámlálhatatlan háború, véráldozat mellett szétverni igyekezett a legősibb és legösszetartóbb emberi kisközösséget, a család szent intézményét.

Ma divat a „szingliség”, a szexuális szabadság adta gyönyörhajhászás. Nem tanulunk a már megtörtént dolgokból. A hanyatló Római Impérium ugyanezeket a tüneteket produkálta mielőtt végképp a történelem süllyesztőjébe került volna. A válság pedig a nyakunkon.

A most kezdődött éra már az egyént akarja megsemmisíteni, a gondolkodó embert akarja uralni. Mert ma nem eszünk, hanem „táplálékot viszünk a szervezetünkbe”, ipari hulladékkal etetnek bennünket, és boldogan isszuk a kilúgozott, cukros löttyöket, mert azt hisszük, hogy a nagyapáink szalonnája, meg a vasárnapokon gőzölgő húsleves ósdi szokás, hogy a hamburgernak nevezett turbózott döghúst meg az agyongénkezelt szalmakrumplit ne is említsem…

A globalizáció mókuskerekében lihegünk.

Az előre haladás helyett egy helyben toporgunk, képek villannak fel nekünk, a tévé által sugallt valóságot teljes biztonsággal igaznak véljük, pedig a tények ott nem azok, hanem egyfajta szemszögből bemutatott manipulált epizódok. A szobánkba nyomul a villogó doboz által sugárzott mocsok, erőszak és áligazság. Hisz a tévé is csak vízió, egy rossz álom közvetítő eszköze.

Nem babra megy a játék, valakik, akik már most is a világ irányítóinak képzelik magukat a lelkünket akarják megkaparintani.

Olyanokról beszélek, akik birodalmi méretű óriáscégek, konzorciumok igazgatói székében terpeszkednek, akiknek egyetlen döntése emberek millióinak - milliárdnyi életnek okoz fájdalmat vagy halált.

Olyanok, akik Istent játszva a saját képükre szeretnék formázni az emberiséget, hogy rabigájukban nyögve a hasznot kisajtolják belőlünk. Esőerdőt irtanak, fegyvert nyomnak afrikai kisfiúk kezébe, atomtemetővé silányítják az északi, még tiszta vizű tengereket, valamilyen hagymázas szent cél érdekében havi rendszerességgel robbantanak ki háborúkat. Mert a káosz nagyon megfelel ennek a hatalmaskodó söpredéknek, a zavart világ nem tud egységesen föllépni és nemet mondani rájuk.

Ha valakik, vagy ezer évente egy ember megálljt tud parancsolni nekik, akkor azokból vagy abból a szerencsétlenből bolondot csinálnak, vagy megölik. Ha valaki azt hiszi, hogy ezek a hatalmasságok ismeretlenek előttünk, nagyon téved. Elég, ha fölkapcsolja a televíziót, fölmegy a világhálóra, vagy kinyitja az újságot. Zsíros képük ott vigyorog mindenütt, a csapból is ők folynak. Nem biztos, hogy személyesen, hanem a dróton tartott médiahiénáik által.

Vegyél, vegyél, vegyél! Szajkózza a platinaszőke díva, életbiztosíts, készpénzkölcsönnel hagyd magad kifosztani, bankok uzsorakamatait fizetgesd, cseréld le a kocsid, a hajlékodat, a feleségedet, mert csak ilyen viselkedéssel vagy igazi világpolgár. Felejtsd el a nemzeti múltadat, dédapád sírhantját, József Attila verseit, gyönyörű magyar anyanyelvedet és „békönnek”makogd a szalonnát.

A gyerekedet lökd hajnaltól estig bölcsődébe, állami nyelvű oskolába menjen a büdös kölke, mert akkor tud majd valamit kezdeni az életben, a szüleidet aggok házának nevezett siralomházba dugd, a barátságok romhalmazain is csak törtess, mert az érvényesülésed, a karrier pótolja a humánum értékét.

Valahol nagyon félresiklott ez a rendszer.

Kurgán a Járáson

A mi feladatunk lenne helyre tenni a dolgokat, olyan világot teremteni, ahol a fenti és a lenti, a jobb meg a bal, a fehér és a fekete újból az lesz, ami volt. Bátorság és erő kell végigküzdeni ezt a harcot, de megéri. Megéri, mert számunkra öregecskedő fiatalok számára az a legfontosabb, hogy hitünk legyen, higgyünk abban hogy amit teszünk az helyes és jó, mert  a jobbító szándékunk és a kitartásunk gyümölcse egy szép napon be kell, hogy érjen. Szép és nemes feladat a világ arculatát élhetővé varázsolni.

Esetleg azzal, hogy önmagunkon, rossz szokásainkon tudunk és merünk változtatni.

Esetleg akképpen, hogy méltányosan viselkedünk másokkal szemben, hogy legbelsőbb emberi értékeinket a közösségünknek át tudjuk adni. Hogy tudásunk és szorgalmunk példát mutathat a nyomunkba lépő új generációknak. Hogy az embertelenségben is csak az emberségünk által tudunk élni.

Csak ekkor és ekképpen sikerülhet megőrizni mindazon értéket, kincset érő tudást és világlátást, amit őseinktől örökségként megkaptunk. Ha így tudunk élni, más minőséget adhatunk a környezetünknek, és bátran nézhetünk az utódok szemébe.

Aztán meg majd megítélik, meglatolják, mennyit ért az elődök bőre, annak idején.

Pósa Károly

A magyarkanizsai szemetek világáról

Tisza-menti falusi turizmus, 2011.

Pósa Károly

A környezetem szennyezése

Nap nap után hallani különféle szakemberektől, hogy elszennyeződik a környezetünk.

Nejlonzacskókat fúj a szél, és a Tiszán már több a műanyag palack, mint a hal.

Verni a nemlétező huppot - lehet, csak annyit ér mint papírzsákon a lakat. Hibáztathatjuk az ukránokat, románokat, odaáti magyariakat: ha egyszer mi sem vagyunk különbek a Deákné vászonkombinéjánál!

Menjen végig valaki őshonos a kanizsai Csorda-úton, vagy szédelegjen egyszer a nevezetes Cigánylejárón túl, esetleg biciklizzen, lovagoljon ki a Járásra, Kispiac alá, hökkent látleletet fog kapni gyalázatos önnönmagunkról.

Sporhet, matrac, rezsdás lavór, hordók szép számmal, gumik, befőttesüvegek, lomtalanított cucc, ház-bontott hulladék, betonkölöncök, mi szem-szájnak fájó ingere...

És a műanyag palackok!

Adja a az Öreg Isten, hogy egyszer, ebben a földúcolt létben, egy fertályórára diktátor lehessek! Legelső rendeletemben farbarúgás terhe mellett tiltanám be a joghurtos kupától kezdve a plasztik ásványvizekig az egész szemét technológiát.

Az eleddig műanyaggal operáló kisiparosokat pedig vájároknak, szövőnőknek, vagy legrosszabb esetben irodalomkritikusnak képeztetném át, hogy legyen egyszer vége ennek a fröccsöntött vircsaftnak!

A nyolcvan éves mamák egykoron úgy becsülték a «nejlonkeszát», hogy a paraszt-tyúkok tojásait még mindig a régi, gondosan elmosott kék tejes-zacskóba csomagolják. Viszont a piacon, a boltban, az önkiszolgálóban, a péknél kérés és kérdezés nélkül fásult erőszakkal nyomkodják a kezünkbe a semmire se használható tucatnejlon zacskókat. És nyúlik az ábrázatuk, amikor dacosan visszavágjuk elébük.

Olvasom a minapi hírek között, hogy Vranjeban (!) a városi tanács rendeletben hozott határozatot arról, hogy a településen azonnali hatállyal kivonják a forgalomból az egyszer használatos nejlonzacskókat, árusításukat és használatukat pénzbírság terhe mellett megtiltják.

Első lépésként több ezer vászonszatyrot osztogatott szét ingyenesen a derék városvezetés, hogy ezzel is a jó példára, a környezettudatos szemléletre neveljék a lakosságot. Nem mellékesen megjegyezve: a vászon táskákat helyi vállalkozók által foglalkoztatott munkanélküli varrónőkkel készíttették el!

Most már csak azt nem értem, hogy ha egy tőlünk bottal vertebb vidéken, néha bizony – rátartiságunknál fogva - lesajnált régióban ilyen szemléletváltó gondolatok szökkenhetnek szárba, akkor a jó példa alapján miért nem kezdeményezünk hasonló értelmes és előremutató húzásokat mi – kanizsaiak is?

A turizmust éltető önképünkbe szépen beleilleszkedne az ökologikus hozzáállás.

Az a szerencsénk, hogy '70 óta viszonylagos biztonságban vagyunk, nem öntött el bennünket a tiszai ár. Mert ha egyszer nyakunkba szakadna a szotyé, és elmosná saját szemetünket, a zentai, adai honjaink öklüket rázva gyaláznának bennünket még haló porunkban is.