EGY RÉGI ÉS EGY ÚJ DEMONSTRÁCIÓ

 

Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte
A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk

Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén 17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt demonstráltunk. Vonultunk Szabadka belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva. Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt” elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.

De az arcokra emlékszem, és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk, belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.

A résztvevők arcára emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.

De ahogy régebben, úgy napjainkban a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.

A 2015-ös migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk. Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra emlékszem.

De a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes. Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát, pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.

Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam, miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an (megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani. 

Elunva a hangzavart egy csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás, jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.

Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.

Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.

Proszit.

                                        Pk

MOSTAN SZÍNES GRÉTÁKKAL ÁLMODOM*

„Minden krétai hazudik.”

(Epimenidész-paradoxon, i.e. 7. század)

  

„Ő egy nagyon boldog fiatal lánynak tűnik, 

aki egy szép és csodálatos jövő előtt áll. Olyan jó ezt látni!”

 (Donald Trump, amerikai elnök, 2019. szeptember 23.)

Eddig két Gretát ismertem.

Az egyik Garbo, aki Anna Kareninát alakította egy 1935-ös filmben. Számos kitüntetéssel ismerték el színészi nagyságát, és életmű-díja lett.

A másik egy sárga kanca volt. Talán mondanom sem kell: nem kapott semmiféle díjat. Az életműve pedig néhány megellett csikóból állt.

Hogy ez a harmadik Greta mire viszi, még nem tudni. 16 éves. Színészi díjat nem adnék neki, lévén amikor az ENSZ-ben „beszédet” tartott, két picsogás között bele-belesandított a szövegébe.

Garbo legalább fejből mondta a szerepét. Emez esetleg csak egy fonnyadt Arany Málnát érne. Ha szerencsénk lesz, szemben a névrokon lóval, Greta Thunberget nem veszik rá szaporodásra sem. Hogyisne! Az övéitől, az elvbarátaitól tudjuk: minden világra jött gyermek csak ront a klímahelyzeten. Pláne, ha fehér, európai polgárként szeretne megszületni. Az a legrosszabb!

(Mert bár faji, nemi meg kismillió egyenlőség van, de valahogy sem az ázsiai sárga/drapp, sem az afrikai fekete/barna bébik nem okoznak annyi gondot a Földnek, mint a világ fejlett részén fölsíró, fehér/rózsaszín bőrű csecsemők. Az, hogy Afrika és önmagában India egy évtizeden belül nagyjából egymilliárd emberrel „gazdagítja” majd a planétánkat, az ökobolsevista politikai szélhámosok szerint nem számít. És az sem mérvadó, hogy a tudomány már jó ideje igazolta: a fekete- meg a szubkontinens túlnépesedése az egyik első számú felelőse a klímaváltozásnak.)

Viszont ahhoz aligha férhet kétség: hamarosan akár Nobel-díjra is jelölni fogják a tini Greta Thunberget!

Csöppet sem lennék meglepve, ha majd megkapná. Megkapja. Amúgy se ér sokat a Svéd Akadémia kitüntető figyelme, hisz már a gitáros, dünnyögő Zimmermann is csak meresztgette a szemét, mikor 2017-ben a „költészete” miatt hozzá parittyázták a plecsnit. Szóval nem lenne bajom, ha ez a beteg kislány hazavinné a Nobel-díjat. 16 éves. Hol van ő Gorcsev Iván fizikai Nobel-díjához képest, amit a Rangoon teherhajó matrózaként alig 21 évesen abszolvált!

Engem tehát nem zavar ez az Adams-familyból szalajtott, copfos, gonosz szemmel néző, és láthatóan mentálisan zakkant leánygyermek. Nyilvánvalóan tesztüzemmódban tartják az őt fölépítők, akiket viszont szívesen rábíznék Dr. Kotász szakértelmére.

De a svéd gyermekvédelemhez is lenne egy-két szavam.

Azok már többször bizonyították szakmai elhivatottságukat. Emlékeznek még arra a magyar fogyatékos lányra, aki – dacára a budapesti hatóságok feltétlen anyagi támogatásának, és az összes szakmai szervezet könyörgésének – mégsem maradhatott az egyetlen életben maradt rokonánál, a Svédországban lakó nagynénjénél? Vagy mit hallottak azokról a svédországi lengyel szülőkről, akiktől a svéd gyámügy erőszakkal elvette a gyerekeiket, arra hivatkozva, hogy „keresztényi szellemben nevelik” őket és „még televíziójuk sincs”.

Ehhez képest ennek a Thunberg kislánynak, akinek a kiskutyája is azért depressziós, mert nincs a bolygónkon elég oxigén, a szülei megérdemelnének egy négyszemközti audienciát a Szemölcs sógornál, akitől jobb pszichológust legközelebb csak Guantánamón, vagy egy szigorított csecsen fegyházban lehetne találni.

Az, hogy a lány olyan amilyen, azért a szülők okolhatók.

Nem az Asperger-szindrómájáról van szó, hanem arról, amit a szüleinek nevezett csirkefogók művelnek vele.

Apu ripacs, anyu ripacs: elkötelezett bolsevikok. Annyira azonban nem kommunisták, hogy anyuci bankszámláját immáron 20 millió korona hizlalja, a futtatott lánygyermekéről írott könyve honoráriumának köszönhetően. Magyarán: megélhetési forrásként használja a kicsi Gretát. Szépítgethetjük, de ez csak egy paraszthajszálnyira esik a kizsákmányolástól. Gondolom Gretát vízibiciklivel tolják majd vissza az óceánon. Az a jótékony milliomos vitorlás-gazda, aki pedig New Yorkba szállította majd önkritikát gyakorol, elmegy a haverjaihoz, ahhoz a kéttucat családhoz, akik a világ termelésének hetven százalékát bitangolják, és együtt ülnek majd le mezítláb, kézen fogva a Central Park füvére, metánt szellenteni az ózonlyuk helyére.

Az összes hazai követője pedig – akik most ájuldoznak rajta – az újvidéki, zentai, szabadkai, kanizsai lakásukban menten lecserélik a légkondit, kihajítják (szelektíven) a laptopjaikat meg az okos telefonjaikat, és galambpostával fogják küldözgetni pompásan megírt cikkeiket az Autonómia portálra, meg a jóég tudja még milyen hibbant  libbant-balos oldalakra.

Ez a copfos svéd kiscsaj dühtől remegő szájszéllel durcult egyet New Yorkban. Cukiságfaktor kipipálva. A gyerek egy „érzékenyítő” projekt, puszta reklámfogás. A propaganda szeneslapátja. Most épp a világ vezetőit fenyegette. Nem tudom, kik lehetnek azok. Csak azt tudom, hogy ha a világ vezetőinek címezte a fenyegetést, ha a legnagyobb gazembereket akarta megleckéztetni, akkor elég lett volna hátra fordulnia, és megnéznie, kik az ő meg nem nevesített mecénásai, kik a szövegírói, honnét a lóvé, és miféle szervezetek kabalababája lett belőle.

A nevesítettek ugyanis sokszor ugyanolyan bábok, mint maga Greta Thunberg.

Őket lehet ezerrel osztani, szidni, holott csak a közelmúlt példája mutatja: például Donald Trump volt az egyetlen, aki a nyáron tomboló szibériai tajgatűz-katasztrófára azonnali segítséget ajánlott az oroszoknak. Mások, mindenki beszarva hallgatott és Brazíliára mutogatott. Hja! Az orosz természeti csapás nem ugyanaz, mint Brazíliáé. Ahogy az élet sok más területén, itt is a kettős mérce hipokrita lólába. 

Greta egy közösség, a zöld-ökotapló, neohippi-balliberális formációk szimbóluma lett. Hosszú távon pszichiátriai kérdés, ami vele fog történni. De most még a fentnevezett közösség háttéremberei jól profitálnak belőle.

Hírlik, a világhálón Greta Thunbergnek már több százmillió támogatója van. Ezen kicsit módosítanék.

Mert szerintem a hír úgy lehet igaz: a Greta Thunberget támogatóknak már több száz milliójuk van.

                                      Pk

*A fenti írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2019.09.26-án.

"GRŰN PÍSZÍ"

Írtam pár bejegyzéssel lejjebb a szerb katonai potenciálról, írtam a szomszéd népekről, meg rólunk. Most egy általánosabb témát futtatnék körbe. Csak úgy, nagy vonalakban fölvázolva. Gondolatébresztésként. Hátha ezen is valaki eltöpreng, összeráncolt homlokkal. Akkor már – meg is érte. A környezetvédelemről lenne szó. Időszerű. Parasztosan: aktuális. Hovatovább divatosat is írhatnék.

Őszinte leszek. Felemás érzéssel figyelem a zöld mozgalmak, különösen a Greenpeace tevékenységét. (Nekem csak „Grűn píszí”. Régóta így hívom őket. Most sem lesz másként.) Elsősorban az a baj ezekkel a befonott hajú, ápolatlan, agyontetovált, füves cigitől kerge csöves hippikkel, hogy egytől-egyig kommunista zsoldosok.

Még ha nincsenek is tisztában vele.

A nyugat-európai "környezetvédő" mozgalmakat, a nagy zöld revolúciót – a „Grűn píszível” az élen –, ma már tudható, hogy 1967 után a Szovjetunió politikai akarata kreálta és pénzelte, majd lázította. Taktikából, hogy a nyugati ipari fejlődést fékezze. Ezért ezek a "zöldek", azaz ezek az anarchista, szabadelvűn ostoba, de erőszakos hippik, a 68'-as újbalos, maoista, párizsi diáklázadásos aranyifjak azt hitték, övék a világ. Ma meg a brüsszeli Európa Uniós palotában a kék székeken terpeszkednek a hajdani szörnyszülöttek, akik vagy ötven éve, akkoriban mindenhol megjelentek.

Verték a palávert, ahol technológiai fejlesztés, vízi- és atomerőmű, repülőtér, modern elektronikai üzem, kutató-fejlesztő központ, vegyipari létesítmény, meg sok egyéb, a modern gazdaságot előrébb noszogató intézmény létesült. Mint annyi mindenben, a Hortobágyon termesztett gumipitypangtól a Zaporozsecig, a kommunista ostobaság ebben esetben is fordítva sült el. Moszkvából csak azt tudták elérni, hogy a nyugati technológiai színvonal megnőtt. Így születhetett meg, mondhatni kényszerből az energiatakarékos gépkocsi, például. Pár évtized alatt környezetkímélő – mi több – gazdaságos technológiák jöttek létre. Joggal állapítható meg: az ipari fejlődést nemhogy gátolta volna az elvtársak apanázsából, a szovjet vörös pártkasszából finanszírozott „haladó, liberális elit” zöld tombolása, hanem inkább fokozta a környezettudatos újszerű, még modernebb technológiák megjelenését. Lett napenergia, szélerőmű, tengerbiológiai kutatás. Emitt meg lett Csernobil, kiszáradt Aral tó, a homokba dőlt rozsdásodó tankhajókkal, meg egy rakás máig nem gyógyuló radioaktív sebhely, szerte a tajgán és Szibériában. Be is döglött a kommunizmus, Istennek legyen hála! Viszont ezek a hippimozgalmak azóta is engedelmes eszközök a hatalmas konzorciumok, ipari lobbik, és az őket hajtószáron, kantáron tartó hajdani kommunista, ma balos-liberális politikai-gazdasági elit kezében. Arról ismerszenek meg, ott bukkannak föl, és akkor a legaktívabbak, ha kárt kell okozni. Studírozzuk kicsit, hol tüntet a „Grűn píszí”, és máris kifigyelhető, hogy melyek azok a beruházások, amelyek iparilag, gazdaságilag, ökológiailag, technológiailag vagy – horribile dictu – kulturálisan, előbbre viszik, vinnék az adott társadalmakat.

Magyarországon Paksnál be van jelentve: demonstrálni fognak az erőmű előtt. Miért? Azért mert energetikai önállóságot és viszonylagos biztonságban, hosszú távon tiszta energiát szavatol. Hogy Németország bezárja az atomerőműveit? Majd ha fagy!

Itt egy lista az európai erőművek számáról: Németország (12), Anglia (19), Svédország (3), Belgium (2), Finnország (2), Spanyolország (6), Svájc (4).

Ehhez képest nem tudok róla, hogy például a hótiszta Svájcban valakik a „Grűn píszí” trikójában, molinókba csavarva hemperegnének vagy hancúroznának a négy darab svájci atomerőmű valamelyikének a nagykapuja előtt.

Bezzeg Pakson! Bezzeg Kelet-Európában! Ott: fognak. Megígérték.

Ahogy a Tubesre tervezett lokátornál is tüntettek, mert jelentősen megnövelte a magyar honvédelmi képességet. A budapesti Városligetben is ott tanyázik, sátorozik hónapok óta egy intravénásan belőtt, zavaros tekintetű, bárgyú kompánia, akik politikai alapon ellenzik a Fidesz kormány városrendezéssel kapcsolatos terveit. Hisztériáznak.

Viszont ezek, és a nyugatról szalajtott, külföldi eszmetársaik soha, de soha nem fognak odaállni a nyugatról importált szemétbálák alá, vagy elé. Soha nem fognak elektromos vasúti modernizációt követelni például a kamionok ellen, vagy nem fognak tenni semmit az amerikai géntechnológiai szemét Európába szállítása ellen, ahogy éppen az ellen sem, hogy ugyanide milliós nagyságrendben civilizálatlan, kőkorszaki körülményeket, és csak az erőszak nyelvét értő tömegeket uszítsanak. Gondolom, kitalálták, miért? Ezek a zöldek ugyanis nem jótét lelkek. Ezek zsoldosok.

Fizetett ügynökök.

Pk

CSUPA ZÖLDSÉG ÍRÁS, avagy KÖRNYEZETTUDATOS VAGYOK-E?

A legalkalmasabb időpont egy fa ültetésére húsz évvel ezelőtt volt.

A második legalkalmasabb időpont most van.

(közmondás)

 

Szerintem nem.

Mármint a szó klasszikus értelmébe vetetten – biztosan nem. Ugyanis én a tudatosságnak mindez idáig híján voltam. Csak amióta elszaporodtak a környezetünk megóvását célzó felhívások, rendezvények, oktató kisfilmek, egyre-másra veszem észre magamon, hogy gyakrabban vetek számot azzal, miként élek. Minőségileg.

Á!

Nem úgy, ahogy egyesek a környezettudatos életmódot elképzelik! A manapság divatos komposztálás szent megszállottjain jóízűen nevetek. Látnák a hátsó udvari trágyadombunkat! Az oszt’ biza’ – komposzt, a javából! Nem csak egy kosárnyi fonnyadt falevél, összekapirgált füvecske. A vegetáriánusokat – na, jó! – valahol még eltűröm. De a rántott sajt helyett szívesebben eszek karajt, orjalevessel. Szépen kérem, ne kövezzenek meg érte! Televíziózni is szeretek, bár néhány ismerősöm tüntetőleg mindig megjegyzi, hogy ők hány éve, vagy hónapja nem nézik a tévét. (Fura, de ezek az érett gondolatiságú ismerőseim néha elszólják magukat, az esti film, vagy a legújabb híradó kapcsán...) Környezet-tudatosságom fokmérője csöppet sem evilági találmány. Vagyunk így ezzel sokan, akik itt, Magyarkanizsán morzsoljuk mindennapjainkat.   

Magam is jószágokat tartok, kemencébe fűtök – kívülről, igaz -, bár klasszikus kemence, de belevezettettük a központi fűtés rendszert, úgyhogy ilyetén az egész házat melegítem vele. Ennyi modernkedést hadd engedjek meg magamnak. Venyigével, fával, csutkával tüzelek. A méregdrága gázon legföljebb az ebédet, meg a kávét főzzük. Hovatovább alig van odahaza  szemetünk, mert a szerves, növényi hulladék megy a kecskének, a konyhai maradék a kutyáknak, ami meg már a disznónak sem kell, azt a ganédombunk szépen elnyeli, elemészti. Rendszeres időközönként, nagy nyögések közepette, lovaskocsira villázzuk, kivisszük a földre, szétszórjuk. Belőlünk nem gazdagszik a műtrágya gyár.

A többi eléghetőt meg - eltüzelem. Ritkán finnyáskodok. Egyedül a nejlonnal nem tudok mit kezdeni, sajnálom vele kormozni a tűzteret. De igyekszem zacskókból a legkevesebbet a házba tudni. Kosárral járok piacra, vászonszatyorral a boltba, a pékhez, ahol már megtanulták, hogy nekem nem szabad "nejlonkeszába" rakni semmit, mert olyankor nagyon dühös tudok lenni... Nézek rájuk merően, és nyomban látják, hogy hibbanttal van dolguk, nem kell ingerelni, úgyis fizet, majd megy a maga dolgára...
(Rá kell szoktatni ezeket az eladókat, hogy ne nyomjanak minden vackot rögtön abba a nyomorult, semmire sem való zacskóba.)

A házunk sem sziporex meg a manapság divatos habkönnyű sztiropollal szigetelt 25-ös blokkfal, hanem jó 60-70 cm-es tömött, döngölt földből való "verett fal", merthogy a kulipintyó, aminek 110 négyzetméterén élünk öten, jó százéves parasztház. Már a régi katonai térképen is szerepelt, be volt jelölve a budzsáki dűlőúton - elsőként az utcánkból.
Habár van benti illemhely a fürdőszobában – a finnyásabbja számolja ki egyszer, hány liter ivóvizet zúdítanak le csak egy nap, az angol wc-jükön? -  de a hátsó udvarban van egy kinti reterát is, az istálló mellett. Pottyantós, klasszikus. Nem kell folyton rángatni a vizet a lehúzásához. Én meg - férfiasan bevallom - jobban szeretek a trágyadombnál kis ideig szétterpesztve állni, és meglengetni a lompost, mint odabent szerencsétlenkedni a wc-ülőkével.

Szóval, így is spórolok, spórolunk a drága ivóvízzel. Amikor apokalipszisről beszélünk, nem a benzinhiány lesz a legégetőbb, hanem az emberi torkok szárazsága, az iható édesvíz eltűnése okán. Fogalmunk sincs, mennyi kincset pazarolunk el, nap mint nap.

Klímaberendezést, mikrohullámú sütőt, kávéfőzőgépet, szagelszívót, és kismillió más fölöslegességet, áramfogyasztó gépezeteket nem látott a házunk. Nem is fog. Alapszinten vagyunk ellátva.Talán környezettudatosnak lehet nevezni, ahogy élünk.

Szerintem nem az, hanem csak egyszerűen a normális kereteket betartva igyekszünk kerülni azt a  sok haszontalanságot, amik mostanában mint “nélkülözhetetlen kellékek” az emberi boldogságot, az evilági örömöket lennének hivatottak betölteni.

Majd elfelejtettem! Egy pár éve karácsonyi fenyőt sem veszünk. Az udvar hűsében sikeresen gyökeret vert az a kis luc, ami díszítve lesz, ha eljön az ideje. Ahogy elnézem, lassan az is ideér. A szeretet ünnepével, ami kicsit a gondoskodásról, az egymásra való figyelésről szól. És emellett az sem árt, ha nem csak másokat szeretünk, másokról gondoskodunk, de a jövőnket, a gyerekeink jövőjét is szeretettel, gondos gazda módjára vigyázzuk. Élhető világot hagyva utánunk.

Pósa Károly