A NEGYEDIK FŐBŰN

Sokáig tartott az eszmélésem, de aztán végül mégiscsak rájöttem: szerencsés embernek mondhatom magamat. Jó darabig azt hittem, amit az őseim, amit a földijeim zöme manapság is vall, hogy sok minden más mellett azért mégiscsak a vagyon a mérce.

A Van. Az a valami.

Tétova, filozofikus óráimban még ma is úgy gondolom, tulajdonképpen igazuk lehet azoknak, akik a VAN szerint ítélnek hasznos és haszontalan embereket. Csakhogy a VAN nem feltétlen pénzt jelent, amit Szent Ágoston úgy utált, hogy „az ördög szarának” nevezte. Van, vagy lehet ház, ingóság, juss, földek, anyagiakat hozó sikeres vállalkozás, jobb gépkocsi, márkás karóra, ékszer, arany, ezüst étkészlet: ezek mind-mind az ember zsebét gyarapítják. Ám abban egyetérthetünk, hogy sem az ezüst eszcajgot, sem az Audi nyolcast, sem a sokadik társasházi lakást nem temetik el velünk. Azaz, amikor a föntiek megküldik a prekommandót, legvégül mégiscsak csupasz tenyérrel latolnak meg valamennyinket. És lehet tartani attól, hogy a rózsaszín ujjbegyűek, a puha bőrűek kedvezőtlenebb besorolást nyernek majd, mint azok, akiknek a fekete rámás körmű, bütykös kezüket ráncosra marta az életen át tartó kíméletlen dolog: a kaparás. A létfenntartás kényszere. 

Mindenesetre a VAN-nak az anyagi vetületen túl akad riválisa. És akinek nincs sok mindene, az hozzám hasonlóan nagyon jól teszi, ha ezt mihamarabb észreveszi. Nem tudom pontosan mikor következett be, csak azt tudom, hogy előbb-utóbb a magamfajta ebrúdon lévő is ráébred arra, hogy a neki szánt csapáson tulajdonképpen teli puttonnyal halad a célja felé. Miből ez a fölismerés? Abból, hogy vannak irigyei.

Megvetem az irigy embereket. A kicsinyeseket, az önzőket, a gyávákat is, mert lélektelenségüknek pont az a bizonyítéka, hogy ilyenekké váltak. Nem véletlenül a hét kardinális bűn – gőg, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság – közül majdhogynem dobogós vétek az irigységben szenvedés. (Nem a tízparancsolatban leírtak az élet igazi irányadói. Azok inkább ajánlások, és a benne foglaltak csak következményei a hét főbűnnek. Szerintem. Nem vagyok teológus – én így gondolom.)

Egy másik emberre irigykedni egyben vallomás önnön magunk sikertelenségéről, a saját keserűségünk látlelete. Ezt leplezendő a legegyszerűbb ítélkezni mások felett. Hisz azt szólják meg leggyakrabban, arról beszélnek, írnak utálkozva, akire titkon, a lélek mélyén irigykednek. Ilyen egyszerű ez.

Az anyagiakon túllépve, de azokat nem megtagadva van egy másik gazdagság is, ami legyőzhetetlen fegyver az irigyekkel szemben és nem mellesleg sokkal időtállóbb mindenféle ingóságtól. Nevezzük adottságnak. Mindenféle adottságnak: kézügyességnek, gyors felfogóképességnek, egészségre való hajlamnak, tiszta életszemléletnek, természetes szorgalomnak, fogékonyságnak a jó kedélyre, helyes ítélőképességnek, örökölt tehetségnek a létezés bármely területén, a legszimplább iparos munkától a világ bámulatát kiváltó művészet tökélyéig – végteleníthető a sorolás. Ebből valamelyik mindenkinek megadatott. Kérdés, miként sáfárkodik vele, vagy mint jeleztem, egyáltalán tudatában van-e a gazdagságának? És ha igen, él-e vele, vagy elszórja? Használja-e okosan, vagy elfojtja, mert megijed a lehetőségeitől, azaz önmaga nagyszerűségétől? Itt settenkednek mögöttünk ugyanezek a ránk vonatkozó kérdések minden nap. Jómagamnak is sűrűn fel-felteszem némelyiket. És a választól sűrűn leszek libabőrös.

Mit kell látnom? A becsvágy munkál. Az meg unokatestvére az irigységnek. Bizony. Ebbe némi öngúnnyal bele kell nyugodnom. Utána meg kézzel-lábbal kaparok a sikerért, amit viszont csak vézna vonalakkal tudok meghatározni. Mert mi számít sikernek? A bejegyzésem elején felsorolt, pénzben kifejezhető vagyontárgyak birtoklása? Aligha. Egyszerűbb azt hinnem, az a siker, amikor eltökéltségünk nyomán megvalósulnak a terveink. Amikor a vágyaink beteljesülnek. Ha így nézem, rögvest elégedettségre lenne okom. Lenne, de nincs. Egy csomó plánumom félkész. A hacienda, a templom, a lakás, a regény, a nyári tárlat anyaga, a filmterv, a vizsga… Rengeteg dolog. Menekülni előlük nem tudok, mert nincs az a passzus, amivel ezektől a magamnak tett vállalásaimtól dezertálhatnék. A helyzetemet nem akarom összehasonlítani senkiével, így nem sarkantyúznak bizonyos kényszerek. De az elkezdetteket szeretném megcsinálni, látni, élvezni. Mindezekkel – vigyázva, hogy a lustaság főbűnét el ne kövessem – csak egyvalakinek tartozok. Költői a kérdés, kinek.

        Pk            

                

 

       

 

BŰN ÉS BOLDOGSÁG

 

Vannak sokan, akik elnézőek. Bocsánatos bűn, mondják és legyintenek. Hogy van ilyen. Bűn, de bocsánatos. Megítélésem szerint ez téves álláspont. Ilyen nincs. Valamit, ami rossz – nem szabad, nem helyes eltűrni. Hibás minta a bűn relativizálása, mert tapasztalni lehet és kiviláglik, hogy a bűn sosem tehet boldoggá. A pénz, a vagyon sem. Gazdaggá tehet, ha valaki ügyes, rámenős, jól csinálja és megvan hozzá az esze. De a nagy többségnek – mint nekem is – nincs annyi eszünk. És akkor még a szerencsét nem is emlegettem, mert hát nem szeretem fölhozni. Szerencsés ember, mert pénze van? Ugyan… A pénzt nem lehet megenni, és a koporsóba is hiába raknák. Ami igazán értékes és fontos az életben, azt nem lehet pénzért megvenni.

Szerelmet nem lehet venni, csak prostituáltat, például. Barátot sem lehet kapni, csak cimborát, esetleg talpnyalót. A személyes biztonság érzése sem kifizethető: egy csomó pénzzel pusztán testőrök fogadhatók. Aki pedig tudást akarna venni a vagyonáért, csak egy diplomát fizethet ki, egy darab pecsétes papírt, valós szellemi teljesítmény nélküli igazolást a semmiről. A múló éveket sem lehet kiváltani, az ifjúság nem hozható vissza, maximum egy plasztikai sebészi beavatkozás fizethető ki, ami mégsem a fiatalság, inkább kétes értékű, szánalmas és meddő kísérlet az idő kerekének a visszaforgatására. Egészséget lehet venni? Nem. Csupán méregdrága magánklinikára befeküdvén enyhíteni lehet a szenvedést. Hát örömöt, boldogságot mennyiért, milyen valutáért porcióznak? Életvidámságot sem lehet venni, legföljebb drogokat.

Nem. A bűn nem tesz boldoggá.

A bűn zsoldpénze a halál. A bűnös ember, a bűnbe belemerülvén soha nem találja majd a boldogságot, haláláig keresgélheti, várhatja. Az életnek célt, értéket és örömöt csupán az adhat, ami maga az út az igazság felé. Az élet és az igazság egy tőről fakadnak. Kiegészítik egymást. Ha megborul ez a kettősség, akkor bekövetkezik a legrosszabb: a céltalanság. Amikor már Isten sem létezik. Mostanában sokan mondják. Hogy nincs Isten. Amennyire emberi ésszel föl tudom fogni, szerintem rengeteg olyan dolog utal arra, hogy egy fölsőbb transzcendencia igenis létezik.

A világ rendjét leginkább három szervezési szinten szokás emlegetni. Az első a kozmológiai szint, vagyis a világegyetem: a három-, illetve négydimenziós univerzum létrejötte, kialakulása, aminek a struktúráját és mozgását alapvető fizikai törvények és állandók uralják.

Ezen a mátrixon belül a második a csillagok energiatermelésének, a csillagrendszerek létrejöttének és fejlődésének, az élethordozó bolygók létezésének, a geológiának, a hidrológiának, az ökológiának, az anyagrendszertannak, a lemeztektonikának az alkalmazott fizika és kémia törvényszerűségeinek szintje.

A harmadik szint ezen belül pedig maga az élet tudománya, annak a sejtbiológiai, biokémiai működésének szintje.

És ha odafigyelünk, ha valóban tágra nyílt szemmel nézünk, van hallásunk, tapintásunk, és minden érzékszervünket összpontosítjuk, akkor nagyon hamar meghallani, nyilvánvalóvá válik, hogy mindhárom szint minden egyes dirib-darabjában, atomjában, porcikájában azt ordítja, hogy szervezett, tervezett, kiegyensúlyozott, önszabályzó, fejlődőképes, önfenntartó, megismételhetetlenül egyedi és célzott vagyok. Meg mindenki.

Aki netán nem hiszi Istent és az eleve elrendeltetettséget, annak egy kis gondolkodási időt hagynék. Képzeljünk el egy jókora hegyet. De akkorát, hogy azon lehessen minden: föld, szikla, ércek, ásványok, víz, jég, növények, erdők, napfény és hőforrások, barlangok, állatok meg emberek a hegyen lévő településen, teljes ökoszisztéma füvekkel, fákkal, de nincs rajta az, ami nem kell az emberi létezéshez, például kommunista, náci, meg okoskodó liberális, buggyant progresszív és egyéb kártékony elem. Mert ezek nélkül is forog a világ, ami sokkal jobb hely lenne, ha végre megszűnnének.

Szóval, ha az Istent tagadó vagy, ülj le ezzel a heggyel szemben. És kezd várni, hogy ennek a hegynek a rendszeréből egy villanással ki fog pattanni egy kalapács. Nem egy sugárhajtású repülőgép, vagy napraforgó kombájn, hanem egy közönséges kalapács, aminek fa nyele és fém feje van, kis feszítő ékkel a végében: három darabból álló kéziszerszám.

Vajon meddig ülnél ott, mire a semmiből előpottyanna az a kalapács? Ítéletnapig.

Aki kicsit mer gondolkodni, az hamar rádöbben arra, hogy miért nem lehetséges ennek a véletlenszerű előállása. Leginkább azért, mert energetikailag nem gazdaságos, mivel a lebontó folyamatok ennek létrejöttével ellenkező irányba dolgoznak. Bonyolult szervezettségi szintű eszköz csak nagy energiabefektetéssel hozható létre. Az entrópia csökkentése, a rendezettség létrejötte energiabefektetést igényel, aminek célirányos alkalmazása viszont erre alkalmas összetett struktúrát igényel, és ennek létrejötte szintén azt. Tehát az ősok nem lehet a rendszeren belüli összetett struktúra, mert az nem lehet ott. Ami ezt kiválthatja, az csakis a rendszeren kívüli összetett struktúra lehet. Nos, ez utóbbit hívhatni tündérvarázslatnak, boszorkányságnak, koboldok huncutságának is: én Teremtőatyámnak hívom, mert egyrészt teremt, másrészt meg atya.

VIRRASZTÁS

                                                                                                                          A.

Fotóm a Farkasréti temetőben

Ha ügyelek arra, hogy gondolataim vadhajtásait elhagyjam, akkor a nyers évszám 1980 lehet. Forró tavasz volt. Azért jött az április, hogy virágport fújjon az arcunkba. Annak a kerek esztendőnek, annak a tavasznak a végzete mintha csak tegnap lett volna. Régebben nem láttam be, de ma már tudom: nem a nagy dolgoknak van a legfájdalmasabb haláluk. Hanem a kisebbek az igazi tragédiák. A sokévnyi ügyek sajgása az idejük kifutásával együtt csitul. Mire befejeződnének – elhalnak együtt. Ám az egyszeri, megismételhetetlen percek, órák, a megismételhetetlen napok, vagy akár a megismételhetetlen hetek elveszejtése, azoknak a lezárása már egy másfajta irgalom függvénye. A belátásé. A lobogó bizonyosságé. Nehéz mindezt megélni. Nekem magamtól legalábbis nem megy. Sosem ment. Majdnem lehetetlen föladat. Némelyikre még ma is fölriadok. Álmodok, aztán eszmélek. Az ágyon ülök, fölhúzott térdekkel. Mellkasomat markolom, hallom a nyaki ütőeremben a vér csörgedezését, mert megint április van: tíz éves lennék, egy vasárnapi vásárban bámészkodok. A Kistemplomtól a Fruzsa sarkáig sátrak sorjáznak a járda mellett. A kirakodóvásár a napos oldalon zajlik. Oda szorul az ájult meleg a fölpikkelyezett beton járda meg a vakolt házfalak közé. Nyári a hőség, csorog a hátamon a víz. Nyújtogatom a nyakamat az embertömegben, ami rendszertelenül hömpölyög a pultok előtt. A svéd ABBA zenéjétől lüktet a levegő. Buffog a körhinta szekrényszerű hangszórója. Cukormázba vonják a pulzáló slágert az édességes sátrak ponyvái alól áradó egzotikus illatok. Törökméz meg barna karamellák, vattacukor, zselés kígyók, frufruk, spirálos színkavalkád, epret vagy málnát utánzó bonbonok kupacokban, és az ostyahalmokat elborítja a csokoládé máza. A sokadalom egy bazári sátor elé sodor. Vegyes képet mutat a portéka, olyan akárha egy kalandor a csempész holmiját pakolta volna ki. Bizsuk, láncok, karkötők, tarka kendők, műselyem és nejlon sálak, aranynak tűnő sárgaréz gyűrűk, foglalatukban a legolcsóbb üveggyöngy, kis ládikók, hamis kagylókkal kirakott ékszeres dobozka, zenélő balerina pattan elő belőle. Mellette zsebtükör, piros szív és meztelen nő a hátulján. Plasztik fésűk, kefék, illetlen képekkel ellátott kártyapaklik összevisszaságban, játék trombita és olaszoktól hozott szájharmonika. Nézem a bibircsókos eladó asszonyt, épp egy seregnyi vevőt szolgál. Az én vállam pedig közben megrándul – ma sem tudom pontosan mitől – lassan, sunyin elkezdem nyújtani a kezem egy öklömnyi Szűz Mária szobrocska felé, s ahogy tenyerembe simulva megérzem a gipsz öntvény tompa hűsét, ordas sietséggel teszem is zsebre, majd lépek hátra, elfulladó torokkal furakszom az embermasszába. Aztán hazáig futok. A Petőfi utca árnyékos részén a falnak vetem a hátam. Zihálok. Sípolva szedem a levegőt. Majdnem tíz éves lennék. Már tisztában vagyok a bűn fogalmával. Elő-előveszem a zsebből, nézegetem a szobrot. Éppenséggel nem érzek semmit. Nincs kielégülés, és a lelkiismeret sem szólal meg bennem. A vacak kegytárggyal nem tudok mit kezdeni: becsúsztatom alulra a szomszéd ház bádog ereszcsatornájába. Múlik a napom, el is feledkezem róla. Este mégis eszembe jut. Kiosonok a házból. Csukom az utcai kaput. Pár lépés után földbe gyökerező lábbal percekig állok az utcán. A szomszéd csatornája alul zöldessárgán világít. Fény hasít a koromsötét éjszakában. Beragyogja a teret.  Nagyon megijedek tőle, noha a fölismerés hamar átcikázik rajtam. Foszforeszkál a szobor. Tanultuk. Megtanultam én azt az iskolai leckét.
Ma már nem tudnám felmondani. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban foszforeszkáló anyagból volt az a kicsiny Szűz Mária. Nincs, nem létezik negyven valahány évig égő tündöklő fényfesték. Mégis ég bennem. Azóta is világít. Könnyfakadásig bántja a szemem.

ÉVSZAKOK, BŰNÖK

Pósa Károly

ÉVSZAKOK, BŰNÖK

Egyedül menni,

Zord, szűk estében.

Megüzenni

Tölgybe írni a rovást,

Szánkra véve,

A sokszor megbánt,

Aztán titkon meggyónt

Vad káromolást.

Nádas tövén lefeküdni

Csóvát dobni a kunyhókra,

Selyemszoknyát fogni,

Részegen hemperegni a hóba.
Egyedül menni,

A fehér estében:
Olyan bűn, mint

Tolvajnak lenni,

Egy üres

Sekrestyében.

Leszegényedni.

Gazdag emberként
Esni, kelni,

Dűlők kanyarján, púpján,

Viseltté vált,

Néha elfeslett

Cipősarok-létünk

Száz körösztútján.

Vetetlen ágyban álmodni.

Öltözni vörösbe, zöldbe.

Baldachin ravatalon,

Tavaszon temetni magunk a földbe.

Gazdag emberként,

Fogni madarat:
Olyan bűn, mint

Papírra vetni,

Az összes,

Rossz vonalamat.

Láncot viselni,

S még a tiszta ingből

Is kikelni.
Ülni száraz prés mellett:

Augusztus végére

Úgysem kell ékezet.

Rút évet is siratsz...

Meztelent. Vétkeset.

Vén pásztor, gamós botján

A félelem adóssága -

Elhintett keserűség:

Szűken mért a Teremtő jósága.

Láncot viselni

Talmi - aranyat

Olyan bűn, mint

Megélni,
A hajdan volt
Szőke nyarakat.

Mert

Jó, ha tudod:

Se őszöd nincs már,

Se teled immár -

Se tavasz.