ZADARI KÉPESLAPOM

Zadar nem túl szép, legalábbis a központja nem az. Modern, túlnépesedett, mindenfelé lakótelepi a hangulat. Emeletes kockaházak között a történelmi emlékezetvesztés: alul üvegezett kirakatokban a konzumidiotizmus kellékei. Először 1989 nyarán jártam itt. Autóstoppal érkeztem. A piacon ettem burekot, ugyanott a kútnál csapvíz folyt. Teljesen másként él az emlékezetemben a zadari hangulat. Akkor kevésbé vert mellbe a tengerparti nagyváros személytelensége. Hátizsákosan mászkáltam, amerre a lábam vitt. Már nem tudom részleteiben fölidézni, mit is csináltam a Zadarban eltöltött egy-két nap alatt. Rémlik, a strand mellett egy közparkban aludtam, de a helyet bajosan határoznám meg. Több mint három évtized elmúlt azóta. Kihullott az időrostán az akkori nyár emlékezetének ocsúja. Most egyebütt sem tudtam volna magam jólérezni: a közeli kikötő padjára ültem le. Néztem a táncikáló csónakokat, s pont úgy kotyogott a víz a hasuk alatt, mint mikor Kanizsán a mólóhoz kötött ladikokkal játszanak a tiszai hullámok. Szimmetrikus a világ, kétségtelen. Csak a szagok mások. Zadarban sós a levegő, a Vízitelepen meg mindig iszapszagban úszik a part, meg a folyó fölszíne. Ösztönszerű mozdulattal megsimítom a pad karfáját, harmatos marad a kezem. Zadart még Béla király lovagjai is megvívták. A magyarok – Gárdonyi is írta – a velenceiek ellen vonultak föl. Lovasan... Az itáliaiak a gályáikon röhögve nézték a part mentén fölsorakozó, az utolsó szál emberig nyeregben ülő sereget. Csak akkor fagyott arcukra a derű, amikor a magyarok elunva a tétlenséget, a part közvetlen közelébe merészkedő itáliaiak hajóira kezdtek lovastul átugratni. Támadt nagy kavarodás, jézusmária, és hamar odalett a velenceiek magabiztossága. Furcsa egy csata lehetett, annyi szent. Akkoriban Zárának hívták a várost, de biztos vagyok benne, hogy a tenger kékje, a hullámok morajának ritmusa, a hegylánc mögül ébredő nap rőt derengése ugyanígy beköltözött a vértes lovagokba. Amit akkor láttak, amit most látok: együtt éljük át az összes élményünkkel.

Pk