MEDITERRÁN KÉPESLAP

Nem biztos, hogy meg fogok bánni bármit. Ahhoz már túl sok minden történt. Nem győzném. Immáron aligha tudok máról-holnapra változni, az egyik reggelen úgy ébredni, hogy száznyolcvan fokos fordulattal mást kezdek hinni, mint tegnap. Helyette kitanultam, engedni muszáj. Mindent. Ha szélnek eresztem egy csomó vágyamat – mert előbb-utóbb, óhatatlanul erre kényszerülünk mindannyian –, még akkor is marad illúzió. Nem sok ugyan… Egyre kevesebb, ez biztos. De mély meggyőződéssel vallom, ebben reménykedek, hogy az utolsó pillanatig marad még illúzió, ami valamiféle szenvedélyben, vagy egy teljesen ismeretlen dologban fog értelmet nyerni. 

Nem bánom meg az útjaimat. Egyiket sem. Az összes közül a tengerhez vezetők a legemlékezetesebbek. Biztos fölróható nekem, hogy bácskai, síksági és magyar létemre nem átallom jólérezni magam egy életritmusában, atmoszférájában, lelkiségében teljesen másmilyen közegben. Hogy nekem jó a karsztos hegyoldalban kanyargó kecskeösvény, és le tudok ülni egy mészkőből rakott ortodox templomocska harangtornya alá is, anélkül, hogy a mediterrán táj a szívembe odafurakodva elhalványítaná bennem akár a Járás, akár a Tisza, vagy a szülőföldem iránt érzett ragaszkodást. Sokat töprengtem rajta, honnét ez az igényem erre a furcsa kettősségre? Aztán arra vetettem: nem vagyunk-e mindannyian és mindig valamilyen kettőzött állapotban? Ki így, ki úgy, mégiscsak többrétegűn éli az életét. Apa és férj. Munkatárs és barát. Fiúgyerek és testvér. Szomszéd és ellenség. Mind-mind egy-egy kapcsolati réteg, vagy párhuzam. 

Ha a kapcsolatrendszeren belül is ennyiféle kivetülése van a személyiségnek, ugyanezen az elven miért lenne lehetetlen földrajzilag egymásnak ellentmondó szellemiségű régiókban egyformán meglelni a nyugalmat? Valahogy így szeretek az öbölben lenni. A napot kilesni, várni a Lovćen taréja mögül. Nézni a kopott piros-fehér bóják táncát a hullámokon, és mikor a kabócák zsizsegését hallgatom, akárha az augusztusi puszta tücsökzenekara muzsikálna. Száraz, fehér kövek hevernek a fűcsomók között, míg ennek hasonlata gyanánt Bácskában a hóka szik rakja a vakfoltokat a Járás képére. 

Az árnyékok mindenütt egyformák: odahaza a Szent János utca lakatlan házának redőnyös ablakai éppolyan feketén bámulnak a világra, mint Prčanj rogyott kis kőházain a zsalugáteres szemek. Fény és árnyék. Egyik helyen sem lehet megmaradni üres lélekkel.

                                        Pk