SZÉP ÚJ VILÁG*

Falu széle - rajzom

A ránk köszönő napjaink egyik hozadéka, hogy többet olvashatunk.

Most azt is, amit eddig nem. Ez a visszavett élettempónk, a megtorpanásunk óhatatlanul fölvet egy kínos kérdést: eddig vajon mi gáncsolt bennünket, mi volt az a sok fontos dolog, ami nem engedett időt a hanyagolt remekművekre? Akárhogy töprengek, semmi lényeges, gátló körülmény nem jut eszembe. Egyfelől a Macska, másfelől meg a Róka súgná a fülembe – hazudj csak Pinocchio. De hát hazudni nem szabad. Önmagunknak meg nem is lehet.

Ebben az alaphelyzetben tehát maradnak nekünk a jó öreg könyvek, pihenés gyanánt filmekkel.

Ha már ebbe is beleuntunk, még mindig ott a közösségi tér. Körösztbe-hosszába szöszölhetünk a világháló bolyhain. Megélénkült a virtuális kapcsolattartás. Megy a szócséplés, ami néha kikergeti a vért az arcomból.

Irkálnak rám az ismerősök. Mindenki találgat, aggodalmaskodnak az egyszerűbb és a némileg összetettebb emberek is. Tőlük idegen jövőképtől tartanak. Attól, hogy minden meg fog változni. Rendre az a válaszom nekik, hogy semmi sem fog megváltozni, noha tudom, hogy ez csak részben igaz. Nem kell jámbor illúziókban ringatnunk magunkat. Nem fog az emberi agyunk egyből átállni valami teljesen másra. Az eddig bevált, megszokott, komforttal bélelt, gyarló üzemmódból nehéz lesz átállnunk. Aligha fog fölragyogni máról-holnapra a szent malaszttal áldott szellemünk. Ahhoz tizenkét csapás kéne, nem egy takonykór. Szodomát és Gomorát sem egy féltucatnyi kéménytűzzel számolták föl, hanem lángtengerrel. Nincsenek tehát vérmes várakozásaim: ahogy ez a járvány elmúlik, az emberiség nagy többsége megpróbál majd visszazökkenni az előbbi, kényelmes életmódjába. De a bőrünkön tapasztalhatóan megindult egy változás, és mindezen nyavalyák után jön valami új kihívás, jönni fognak egyéb katasztrófák. Bekövetkezik sorjában a többi, hasonlóan fájdalmas csapás is, amikre szép lassan minden megváltozik. Nagy ára lesz: kétség sem fér hozzá.

Ami biztos – harangoztak az eddigi létformánknak.

Befellegzett a szent tehénként imádott újsütetű liberális világrendnek. Mindeddig azt süvöltötték, hogy az egyén érdekei fölülírnak mindent, legtöbbször még a közösség érdekeit is.

Az élet ridegen rácáfolt erre az állításra. Ahogy az Élet szokta: komoly leckével, mert a Halál cimboráját tette meg rá igazolásul, tanúnak. Ma már csak néhány velejéig romlott TASZ-kupak mer nyögni valamit arról, miféle emberi, egyéni joga van például Budapesten, a fertőző osztály orvosaira rárontó irániaknak.

Az is napnál világosabb immáron, hogy a globalizáció alapértékeinek tekintett megannyi „áldás” nemhogy nem segített, egyenesen ártott a most eluralkodó világjárvány elterjedésekor. Számoljunk utána az ujjainkon, mennyiféle tiltó rendeletet hoztak úgy a bal- mint a jobboldali kormányok, s mind egy-egy eddig érinthetetlennek tűnő, a tegnapi napig tabuként tisztelt frázist húzott át véglegesen.

Nem szép, de a káröröm vackol be szőrös szívembe, valahányszor Brüsszel szerepe és a járvány okozta krízis kerül szóba. Tudom, még mindig akadnak, akik szerint az EU biztosan segít, hiszen szerintük Olaszországot is kihúzta az egészségügyi krízisből… Erre az a válaszom, 1944-ben is voltak, akik a németekben bíztak, aztán mi lett a vége. A pofon tehát most azok orcáján csattan(t), akik eddig elhitték, hogy az Európai Unió valaha majd képes lesz bárminemű produktív szerepet fölvállalni. Rossz vicc. Hisz ezek még próbálkozónak is amatőrök! Pedig már a Csillagok háborúja zöld mohos Yoda mestere is megmondta: “Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” (Úgy tűnik, Brüsszel szépen meg is fogadta a konya fülű Jedi tanácsát: már nem is próbálkozik.) 

Szintúgy kukába landolt az egyre kevesebb állami hatáskört vizionáló akta.

Ugyanis a baj az Európai Unió lovagterméből gálánsan vissza lett tolva a tagállami hatáskörökbe. Magyarul: szarnak-bajnak nincs gazdája alapon Brüsszel most rém gyakorlatiasan meghagyja a válságkezelés mikéntjeit Budapestnek, Prágának, Belgrádnak meg zusammen minden eddig nagy gőggel lenézett kormányzatnak. Számomra legszebb, hogy most hipergyorsan kiderült sokaknak: az a fajta demokrácia, amivel a tömegeket bódították a legrombolóbb létforma az életben.

Hovatovább már nem is erőlteti senki.

Ez a teljes impotencia beismerése. Lelki szemeink előtt most ott áll egy rakás letolt gatyájú, szomorkás képű európai bürokrata. Szemükben a szűkölő félelem. Agyukban meg a maradék pár tucat hónap apanázsának százezernyi euró végösszege, s azon tűnődnek, megérte-e ennyiért ennyit hazudozni? Nyitott határokról, befogadásról, humánum diktálta törvények felettiségről papolni, mikor meg emitt, ni, csukja minden épeszű magára a határokat, kattannak a kertajtók, épp miként a hívatlan jövevényeket is rögtön a nagykapuban komilfó lett visszalökdösni. Érdekes módon az elmúlt időszakban már sehol sem hallom, hogy a migráció kívánatos és támogatandó jelenség lenne. Ugyanilyen elánnal kussol minden eddigi hangadó a klímavészhelyzetről.

Kérdem én: mi történt, elvtársak?

Máma már nem tágul tovább az ózonlyuk? „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik” („Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.”)

Abcúg kicsi Gréta.

Mert más világ lesz. Ebben biztosak lehetünk. A járvány átírja majd az eddigi szokásjogot. Száz bölcsészt adunk majd egy kőművesért. Ötven éttermiségit egy jó kútásóért. Tíz poétát egy patkolókovácsért.

Öröm, megnyugvás, aki eddig is tudott, akart, mert, és épített, az túlél. Mindenesetre az is biztos: marad majd elég tücsök, aki inkább hegedülni óhajt eztán is, ami talán nem is olyan nagy baj. Csak ezt a sáskajárást kéne fölszámolni, gyorsan és véglegesen.

Ismét meg fog mutatkozni a régi igazság: felépíteni és felélni nem ugyanazt jelenti. A válságok összecsomósodása sarkalljon mindenkit a tevékeny jóra.

Mert háromféle ember lesz hamarosan: a fentiek, a lentiek, és akik lezuhantak.

A sors pedig akármilyen felemelt ököllel rontana is ránk, más egyebet nem tehetvén majd, mint annyiszor a múltban, szembe kell fordulunk vele, és illendően kell köszönnünk neki. A Talmud azt tanítja, „a legjobb bosszú, ha jól élsz”.

A sors meg – hadd kerülgessen…

Nem a vele szembeni bosszú, inkább a megelégedettség miatt közlöm: a tanyámon csütörtökön bent lesz az áram. Vele együtt 50 mandula- és 30 diófa is el lesz ültetve. Nem terveztem még az idén erdőt telepíteni, de most van rá alkalom, csinálom. 

Az, hogy szoros kapcsolatban állunk a szerencsétlenséggel, a gyakorlat által megmutatta: a szerencse is ugyanilyen közel áll hozzánk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy olykor az égre nézve is látjuk a tiszta kékséget, akár derűsen is tekinthetünk a holnapok elé. Mostanában ez is több a semminél.

                                              Pk

* Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.03.22-én.