 |
| Sikátor Pagon - rajzom |
A romantikus
odavágyódás a befelé záruló, szűkös, egymásnak préselődő falak közé valójában –
nálam legalábbis – a szellem fölszabadulása. Régtől így van ez. Pihentet, és
megnyugtat a gondolat, hogy a bácskai hűség köteléke, a ragaszkodás a tájhoz, a
belülre kódolt értékrend kényszere olykor elereszt. Ellökhetem magamat a
szülőföldtől. Kifelé tekintő életet lehet élni. Másmilyent. Sósabb levegőjűt,
páradúsabbat, nyersebb fényekkel és mélyebb árnyékokkal. Ehhez csupán oda kell
utazni, ahol inkább marcona, mint lágy vonalakkal szalad szét a szem elé
vetülő, kövekkel, sziklákkal tagolt szögletes vidék. Oda, ahol az illúziók
helyett a realisztikus tájkép is ugyanolyan mesebelien szagosnak, színesnek
hat, akárha valami kifestős gyerekkönyv lapjai elevenedtek volna meg. A dús
virágillatú éjszakákat nappal a penészfehér portölcsérek násztánca váltja,
délben grimaszba rándul a látóhatár, és a nap végén pedig az alkonyi szél a
zsizsegő kabócák ezreinek hangját hajtja be a zsalugáteres ablakokon. A kikötői
kőházak ilyenkor részeg vigyázzállásban dőlnek egymás vállára. Odakint selymet
szövöget a leereszkedő est, a dohos vakolatfoltok mélyebben kezdenek szuszogni,
törpe denevérek cikázva repülnek a homályba, gyertyát gyújt az asztalokon a
sarki vendéglő fizető pincére. Loccsan a víz. Csónakok táncikálnak az öböl
hullámain. Lassan följön a hold, és egy nő hajába szelíden belesimul a sarki
kandeláber sárga fényének pántlikája.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése