SZENT PÉTER EJTŐERNYŐJE

AZ IFJÚ PÁPA

(filmsorozat-kritika)

 

„Olvasva a filmsorozat előzetesét kétség sem fér hozzá, hogy Hollywood megint egy jóízű, gyalázkodó, minden tradicionális értékrenddel szembemenő "produkciót" dob a piacra, amiben hangsúlyos szerepe lesz a szabadelvű vallásfölfogásnak, a devianciának, az összes Vatikánt mocskoló vádak igazságként való ábrázolásának, nem utolsó sorban pedig a még megmaradt keresztényi ethosz porba tiprásának. Úgy látszik Amerika csak azzal viccel, azzal bánik kénye-kedvére, akinek nincs megfelelő hadserege, hogy visszalőjön. A közismerten bonviván életmódot folytató Jude Law-ra bízni a pápai főszerepet már önmagában barátságtalan, kaján utalás: nagyon is áthallásos a szándék. Olyan pökhendiek, nagy a pofájuk, hogy már takargatni sem tartják szükségesnek mekkora cinizmus, mekkora gazemberség indukálja az akaratukat. Ez a pimaszságba oltott aljasság a gyengéjük, egyébként. Túl sokan veszik már észre, túl kiismerhetőek. Egyszer – nem is sokára – szimultán majd nagyon sokan tesznek ellene, ellenük. Akkor majd fájni fognak a poénok. Szó szerint. Az lesz majd a vesztük.”
A fentebb idézett szöveget bátran citálhatom, hisz a saját szellemi termékem. Már ha az internetes cikkek kommentálása annak tekinthető. Egy október 26-án – tehát bő két héttel ezelőtt – keltezett írás-tudósítás alatti véleményrovatba, a fölvetett téma kapcsán jegyeztem be mondandómat. De mivel látatlanba se malacot, se zabot nem szokás venni, valami ismeretlenről elhamarkodottan ítélkezni meg végképp szabálytalan, ráadásul nem is túl elegáns dolog, ezért ezt a korai, pimaszul keménynek tűnő, sommás kritikámat inkább eltettem, kotlottam rajta egy sort, és hagytam ülepedni az álnévtelenség homályában. Hátha tévedek. Ötven felé az ember elkezdi a hideg levest is megfújni. Ámbár – itt legbelül, a szívem mélyén, sőt, az eszem is azt súgta – sejtettem, tudtam, hogy legtöbb tétele e zordra sikerült prognózisomnak előbb-utóbb beigazolódik.
Érintettségem okán hajtott hát a kíváncsiság. A kellemes csalódást éppen úgy áhítottam, mint az önigazolást. Vajon az előbbi, vagy az utóbbi fog rám köszönni? Immáron, a tudatosan idézett kezdő sorok újraközlése után aligha kell bizonygatnom, magyaráznom, az én olvasatomban melyik opció lett a befutó. Nyilvánvalóan a sötétebb, ridegebb tények mentén kell az HBO filmcsatorna új sorozatról tovább szőni a gondolataimat. Ahhoz éppen elégszer csalódtam már az amerikai filmiparban, hogy ez komolyabb lelki megrázkódtatást okozzon. A kutyából szalonna és a karón varjút esete tökéletesen ráillik az ottani filmgyártókhoz való viszonyomra.
Bizonyára lesznek, akik szerint az eddig leírt mondataim nyomokban sem tartalmazzák a filmes kritika ismérveit, hogy sokkal inkább világnézeti állásfoglalás, kvázi politikai manifesztum, mintsem szakmai szempontok szerint kimunkált értekező ítélet. Nekik üzenem, pont ez a célom, lévén a film megrendelői készítői sem az alkotás művi értékei mentén óhajtották megcélozni a nézőközönséget, hanem sokkal inkább az Anyaszentegyházat lejárató botrányfilmre lett kihegyezve az akarat. Régtől fogva tudott, tapasztalt gyakorlat ugyanis, hogy a kereszténységgel, több mint egymilliárd ember legbensőségesebb erkölcsi, szellemi, lelki rendszerével bárki szabadon gyalázkodhat, ellentmondhat, mi több: gyűlölködhet. Mert mi a másik orcánkat is odatartjuk pofonra, és hovatovább már nem is kenyérrel, hanem mások elvárásai alapján kaláccsal lesz muszáj visszadobálóznunk. Ezért lehet gátlások nélkül fiktív, amerikai pápáról, légből kapott vatikáni intrikákról szövevényes, szórakoztató, szépen megkomponált propagandafilmet csinálni. Gondoljunk bele, mi lenne, ha ugyanezen narratíva mentén forgatnának sorozatot a történelmi Mohamed prófétáról, vagy némileg futurisztikusabb mozit az utolsó amerikai rabbiról? Hamarjában eldönthetetlen, melyik lenne a bátrabb cselekedet… Az is csak költői kérdés, akadna-e olyan nagy életbiztosító cég, ami merne szerződést kötni, kezességet vállalni a filmes stáb, illetve a film forgalmazóinak testi épségéért? Ugye-ugye.
És most akkor néhány keresetlen szót hadd ejtsek magáról a sorozatról, a szikár nyersanyagról.
Kezdeném azzal, hogy a csehszlovák Kórház a város szélén óta filmszériát én nem néztem. Nem vagyok oda a lassan kibontott cselekményszálért, a hétről-hétre bonyolított karakter-ábrázolásért. Ebbéli megfontolásból ódzkodok a többkötetes családregényektől is.
De mint már említettem, Az ifjú pápa megbirizgálta a fantáziámat. Tegnap este abszolváltam a negyedik epizódot. Ennyit sikerült lelopnom online. Eddig minden részt Paolo Sorrentino rendezett, akit korábbi munkái után agyonszeretett a szakma, dédelgetve becézték a kritikusok. Baj nincs vele. Tud. Viszont hogy éppen ő – a közismert szélsőbalos, liberális eszmeiségét hangoztató – készít egy Vatikánról szóló sorozatot, legalább olyan bizarr, mintha Fidel Castrot kérték volna föl a Tőzsdecápák szigorúan objektív, dokumentarista verziójára. Sorrentino kétségkívül alaposan megpatkolt filmes róka, Fellinis allűrökkel, a hunyt mester lába nyomát kutatva erős érzelmi többlettel komponált képi látásmódja egyedivé teszi, és a mai világban már ez sem lebecsülendő teljesítmény. Filmes ars poeticája, de főleg az operatőr Luca Bigazzi bámulatra méltó vizuális teremtő ereje – elvonatkoztatva a tartalmi kifogásaimtól – mégis arra sarkall, hogy meglessem a következő epizódot. A szinte teljes egészében belső légkörökben, a vatikáni palota termeiben forgatott jelentek, a kamera-beállítások, a lassan, már-már vontatottan úszó képek, a legmeghökkentőbb látószögből fölvett snittek ízléses ritmusa miatt ez a bezártságérzés, a klisészerű újrázás, a négy fal között játszódó történetmesélés sokszor megkerülhetetlen velejárója – a beragadt monotónia – egyáltalán nem érhető tetten. Sőt! A díszlettervezők jóvoltából teljesen hihető klasszicizálóan puritán berendezésű csarnokok, kupolák, magas falak között kedvtelve el-elmászkál a tekintetem. Ugyanakkor a méltóságot és a kortalanságot sugalló palota dizájnja révén szellősen könnyed és mégis komoly súlyú minden részlet, legyen az a bíborosok ülésterme, a folyosó oszlopcsarnoka, a lakosztályok intim szögletei, vagy éppen a pápai rezidencia, ahol szinte légüres térben gunnyaszt a keresztény világ legelső emberének parányi ágya. Jó a szereplő gárda is. Mifelénk kevésbé ismert olasz sztárszínészek tucatja játszik másodhegedűsként is zseniálisan a nagyobb hírnevű amerikai kollégák keze alá. Némi keserűséggel mondom, hogy a főszerepet alakító Jude Low-ra se lehet panasz. Hiába. Úgy látszik, van az az ügy, amire akad pénz, paripa, fegyver, amivel megfizethetővé válnak a legnagyobb csillagok, a mai mozi titánjai. A sorozat nézőinek a mesterien adagolt ideológiai mákony pedig megteszi a hatását. A hanyatló világ már csak ilyen. Ejtőernyő nélkül löki a semmibe Szent Péter utódját.

Rendező: Paolo Sorrentino
Forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino, Umberto Contarello, Tony Grisoni, Stefano Rulli
Operatőr: Luca Bigazzi
Zene: Lele Marchitelli
Vágó: Cristiano Travaglioli
Szereplők: Jude Low, Diane Keaton, Silvio Orlando, Scott Shepherd, Cécile De France

        Pósa Károly

KÉPESLAP HELYETT – VII.

A katolikus templom (Fotó: Petar Tomanović)

A Kotori-öböl arculatának egy másik sajátságossága annak köszönhető, hogy az uralkodó pravoszláv egyház mellett még mindig hangsúlyos a katolicizmus jelenléte is. Az ortodox templomtól kőhajításnyira minden vasárnap délelőtt római katolikus szentmise liturgikus éneke szűrődik ki a nem túl régi – száz, százötven éves, jellegzetesen mediterrán harangtornyú – kisebb kőtemplom kitárt, kétszárnyú ajtaján. Persze dalmát akcentussal, horvátul. Noha a magyar fülemnek furán hangzik a kanizsai mise szlávosított verziója, a szertartás szövege, a menete tisztán ugyanaz, mint idehaza a Nagytemplomban. Csak a pap más. Évekig egy örökké szerény, mosolyra húzott szájú fiatal papocska celebrálta a misét. Szépen elálló fülei voltak, dallamos hangon prédikált. Maga volt a megtestesült jámborság. Herceg Noviból ingázott minden vasárnap. Szerintem az idősebbje ráhagyta a pluszfeladatot: menjen a maga harminc évével Đenovićire. Nagyon nagy sikerélménye úgysem lesz. Akad majd foghíj bőven a padok között. A gyéren maradt helyi hívő mellett annak a bátortalanul beszállingózó tucatnyi katolikus turistának éppen meg fog felelni. Meg is felelt. Hiba abban nem volt. Odafigyelt ránk, a fogyatkozó nyájra.  Az évek során, ahogy a családi házikót nyaranta látogattuk, már számon tartott. Ezt azért tudom, mert egy alkalommal, az igaloi buszmegállóban várakoztam, amikor mellém lépett egy aktatáskás, napszemüveges, szürke inget és fekete nadrágot viselő fiatal férfi. Nézett rám, én meg vissza őrá, hogy mit akarhat. Egy darabig vigyorgott, aztán – látva, hogy nem tudom személyét hová tenni – jóindulattal üdvözölt, de bemutatkoznia már nem volt muszáj. Leesett a tantusz. Mentségemre legyen: ha valakit csak misreuhában látunk, kehellyel a kézben, ájtatos úrfelmutatás közben, évente két-három ízben, azt papi palást híján, „civilben“, egy városi buszmegálló mérsékelten szakrális környezetében igen negéz első blikkre beazonosítani. Amúgy is a  kelleténél talán jobban szoktam ragaszkodni a már bennem kialakult külső személyi jegyekhez. Erősebben rögzítem a karaktert. Nekem egyszer a strandoló, csurom vizes, fürdőgatyás polgármester látványa akkora sokkot okozott, hogy zavaromban köszönni is elfelejtettem. A rosseb tudja. A nyakkendő miatt  lehet. Ha van kravátli, ösztönösen előre köszönök, lett légyen az illető pincér, portás, halottkísérő, levélkézbesítő vagy régi eleganciával öltözött vizsgabálozó kiskamasz. 

Az első hökkeneten túlesve aztán szépen elbeszélgettünk a papocskával, és mivel nem rohantam sehová, a közeli kiskocsmába beinvitáltam egy kávéra. Köszönettel el is fogadta, s míg diskuráltunk, jóízűen megittuk a két korsó sört. Mondtam neki, ahhoz képest, hogy a falu katolikus templomáról van szó, igen-igen szerény a díszítettsége. Kívülről még csak-csak hozza a leszegényített, adriai kőtemplomok középkori hangulatát. Ám odabent elkélne néhány freskó, nagyobb szentkép, szobor, mert ebben a formájában inkább megfelel egy kálvinista székely atyafi tarra meszelt, lecsupaszított ízlésének, mintsem a barokkos cicomához szokott, az aranyozást, a pingált külcsínt kedvelő kanizsaiaknak. Vonogatta a vállát. Nincs rá keret. Akkor és ott nagyvonalú ígéretet tettem neki: majd én megoldom, hogy ne csak rosszul nyomtatott reprodukciókon legyen a falon megörökítve Krisztus szenvedéstörténete. Majd mi a honi festőkkel grátisz megalkotjuk a stációkat, ki-ki a maga stílusában, a maga módján. A váratlan fölajánlásomon láthatóan fölbuzdult, mert nagyon köszönte. Valószínűleg nem ismerte a Gilipter sógor mondását (aki egyébként taligaművész is): „Olyan szegény még sose vótam, hogy ígérni ne tudtam vóna!“ Lehet, azóta is várja szegény a stációkat. Bezzeg a pravoszláv templom! Úszik a ragyogó csillárfényben. A gazdagon ékített ikonosztázok előtt gyertyákat gyújtanak a sűrűn be-betérő orosz turisták, akik miközben végigcsókolgatják a képeket, ezüstös keményen csörrenő eurókat hagynak a kikészített perselyben. Szép summa jöhet össze. Megéri nyitvatartani. Korábban a szakállas pópa csak a misék előtt tárta ki a templom kapuját. Egy ideje, amióta ezerszám özönlik a nyaralni vágyó orosz testvér a faluba, gyakorlatilag non-stop jelleggel „üzemel“ a kis pravoszláv templom. A pópa a kapu melletti kis asztalkán pálinkát tart kéznél. Gyűszűnyitől nem nagyobb pohárkákkal koccintgat az oroszokkal, akik már messziről a nevén szólítják, és kezet csókolnak neki. Mindeközben a pópa asszonya a rózsatöveknél babrál, igazgatja a folyondárokkal teli kis kertet. Süt róla – dosztig elégedett a mostani sorsával. Legyünk jóindulatúak: majdnem biztos - nem a bevétel számít. Persze hogy a betérők lelki békéjéért kell meghozni az állandó vendéglátás áldozatát... 

A hitbéli külsőségekből és talán kicsit a helyzetből adódóan a bizantikus ortodox szentély belseje jóllehet sokkal díszesebb, az udvara, a kertecskéje igényes, karban tartott, ám a kisebbségi katolikusoknak sincs okuk a panaszra: a helyi vezetés amikor csak teheti, őket is bevonja a közös ünnepek programtervébe, számolnak velük, számítanak rájuk. Köszönhető mindez annak a sok száz éves történelmi együttélésnek, ami által a Kotori-öböl lakossága minden koron össze tudott fogni, ha közös ellenség mutatkozott: akár Velence vagy – mondjuk ki bátran! - a mi magyar királyságunk, akár a török, akár egy másik, fölkapaszkodott hódító városállam, netán a Napóleon vezette francia sereg vetett szemet az Adria legmélyebb vizű, s talán legszebb, kacskaringós öbölrendszerére, és annak katonai-gazdasági, természeti adottságaira. Mivel az öböllakók évezredek során túl- és megéltek ezt-azt, híresen jó hajózó tudásukat csak a harciasságuk múlta fölül. Kereskedelmi szezonon kívül előszeretettel kalózkodtak, járták a tengereket, gyilkolásztak, harácsoltak ők is. Volt mit meggyónniuk a hazatérő tengerészeknek. 

Istenfélők lévén igyekeztek az égieknél kompenzálni a sok gazemberséget. Így eshetett meg az, hogy például a közeli Perast városában vagy kéttucatnyi – inkább nagyobb kápolnának tekinthető – katolikus templom van még ma is. Másutt minden sarkon egy kocsma, ugye. Itt meg? Jóformán minden sikátor sarkán harangoznak délben. Volt tehát elégséges bűnhalmaz, ami egymásra rakatta a szent köveket… A város már a 16. századtól jelentős kikötőként működött, híres hajóépítő műhelyekkel és tengerészeti iskolával(!). Megcsodálhatóak a barokk palotái, a korabeli emeletes, spalettás lakóházak sora. A múzeumnak helyet adó hajdani Bujović-palota 1693-ban épült. Itt látható például az orosz flotta zászlaja, amit Nagy Péter cár személyesen ajándékozott Matija Zmajević kapitánynak, az 1714-es svédek elleni Gangutui csatában szerzett érdemeiért, ékesen igazolva a tételt, miszerint a perasti tengerészek világhírnevéhez, szaktudásához és bátorságához évszázadok óta nem férhet kétség. Peraston található a mai Crna Gora legnagyobb katolikus építménye, a XV. században emelt Szent Miklós templom, aminek negyvenvalahány méter magas tornyába (egy lélekvesztő és már foghíjas kő csigalépcsőn négykézláb fölrettegve) volt szerencsém átélni a Kotori-öböl szemkápráztató panorámájának a látványát. Csak lejönni ne kellett volna.

A pravoszláv templom (Fotó: Jelena Janjetović)

Pk

AZONKÉPPEN ITT A FÖLDÖN IS...

A kanizsai hívőkről - általában

Régebbi kép a pravoszláv templomról

Vége a munka ünnepének.

Most vallási okokból is pihentünk még pár napot.

Hosszúra nyúlt ez az idei majális, nem is biztos, hogy a látható közeljövőben lesz ehhez fogható egyhetes ünneplés.

Ritka a melóst megörvendeztető hasonló tünemény, akár a Halley-üstökös. Egy emberöltőn jobbára csak egyszer ilyen bőkezű az állam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt is érdek nélkül engedte volna. Szerbiában annyi a munkanélküli, hogy kissé bizarr a munka ünnepét ekkora eleganciával megülni.
Ha valaki most mondaná, hogy „igen ám, de a pravoszláv húsvét miatt…”, akkor annak meg fölhívnám szíves figyelmét a következő tényre:

Szerbia, vagyis a szerb társadalom egyáltalán nem tekinthető vallásos közösségnek. A szerbség többsége bizony a mai napig közömbös a pravoszláv vallás gyakorlása iránt.

Nem mondom, tradícióból, meg mert enni-inni jó dolog, és szeretjük a bulikat: megülik a szlávákat, a családi védőszent ünnepét.

De az is inkább csak egy kiadós vacsora, haverok, rokonok kedélyes iszogatása, semmint rituális összejövetel. Az áhítat itt rögtön véget is ér.

Nem a statisztika tudományos igényével írom, elég, ha vasárnaponként megnézzük a kanizsai szerb templom környékét, mennyien igyekeznek ortodox misére. Karácsonykor, jelesebb napokon össze-össze gyűlik egy maroknyi hívő, de hol van ez a szám a környékünkön élő szerb ajkú polgártársaink arányához képest!

Ugyanez igaz az oroszokra, ukránokra, bolgárokra is.

A Szent Őrangyalok plébániatemplom Kanizsán

Szégyellni ezen nincs mit.

Ugyanis mi, magyarok sem vagyunk ettől sokkal jobb helyzetben.

A vallásos magyarok száma elenyésző a templomban keresztelt, megbérmált magyarjainkhoz képest. Akárki utána nézhet! Az egyházi nyilvántartás vaskos anyakönyvével embert lehetne agyonütni, viszont a misére rendszeresen járók névjegyzéke néha egy bevásárló cédulára is ráférne…

Ritka az a honfitársunk, aki a katolikus vallás értékrendjét maradéktalanul betartva mélyen hívőnek vallja magát! Kár, hogy az idei kanizsai bérmálkozáson nem volt videokamera, ami fölvette volna a Kistemplomból kiszorult tömeg közel két óra hosszas várakozását. Míg odabent a kórus zengett, a templomkertben ácsorgók cigarettáztak, bandáztak, hangosan nevetgéltek a népek. Időnként az órára néztek, megszívták a fogukat és nem szép dolgokat mondtak a püspök úrról, aki majd óra hosszáig elhúzódó – amúgy szerteágazó, ötlettelen és meglehetősen hétköznapi – prédikációjával kikezdte mind a bentiek, mind a kint rekedtek türelmét. A tamáskodókat meggyőzendő: ugyan mennyien és kik vesznek részt a kanizsaiak közül a körmenetekben, stáció-szenteléseken vagy a zarándoklatokon?

Azokon az ünnepeken, amiken még öregapáink tiszta inget húztak és Bibliával a kézben mentek a családok.

Sokszor eszembe jut: miért hagytuk elkallódni a templombúcsúnkat?

A Szent Őrangyalok Plébániatemplom – a gyöngébbek kedvéért: Nagytemplom - előtt árválkodó egy-két takonycukros, plasztikjáték-árus látványa nem arcpirító? Dehogynem.
Látlelet rólunk, a hitünk erejéről.

Jelen állás szerint két olyan nép van Európában, akiknél kiemelkedően magas a vallásosság megélése. Az egyik Lengyelország, a másik – milyen meglepő! – Horvátország. A magyarázat elég egyszerű: a lengyeleknél a katolikus hit mindig egyet jelentett a nemzeti ellenállással, a függetlenséggel. A hitüket is szláv lelkesedéssel, fanatizmussal őrizték az orosszal meg a némettel, svéddel szemben. A szomszédaink is hasonló módon védelmezték független nemzeti mivoltukat, és most, hogy a fiatal horvát állam önmagát megtalálja, még erősebb szálakkal köti magát ősei hitéhez.

Helyhiány miatt nem taglalnám a muszlim vallásúak adatait. A lényeg, hogy bár erősödik a Korán tanítása a Balkánon, de a lakosság zöme Boszniában, Koszovón, Albániában és máshol is jobbára csöndös, „alvó” hívő. Persze, a szélsőségektől harsog a televízió, de ezt nem muszáj megennünk. Amíg a karsztos hegyek között miniszoknyát viselhetnek az ottani lányok, addig nincs komolyabb baj. Törökország pedig egészen más. Ott a török nacionalizmus éledt föl, és csak ennek másodlagos, jobbára politikai eszköze az iszlám.

Visszatérve hozzánk.
Szép ez a május.
Kár, hogy a korai húsvétunkat kissé megszomorította a zord, télies időjárás.

Sok kanizsait nem a föltámadás, hanem inkább a hosszúra nyúló tél áldatlan helyzete érdekelt.
Lesz-e tűzrevaló elég? Meddig kell fűteni? Mikor jön a tavasz? A tavasz megérkezett, jókora késéssel.
És mikor megjött, eltartott vagy három napig, mert nyomában rögtön megjött a nyár, kánikulával, perzselő napsütéssel.

Ennek tudható be, hogy 2016-ban volt minden, ami a régi május elsejéket idézte: szép idő, rostélyozás a szabadban, leterített pokrócon szunyókálás, behűtött sör a kosárban, baráti társaság. A kempingben egy vidám galeri birkát pörgetett, és a pecsenyeszag úgy úszott a levegőben, hogy már a strandlejárónál összefutott a nyál az ember szájában. Leparkolt gépkocsi nyitott ajtaján körösztül bömbölt az autórádió, lakodalmas diszkóval, ahogy sajnos mostanság járja.
Igaz, még mindig jobb, mintha munkásmozgalmi nótákat kellene hallgatni.

A világi ünnep egybemosódott a vallásival.
És bár ki ne szeretné a dologtalan szabad napokat, amondó vagyok, hogy azért nem ártana megtanulnunk végre igazán ünnepelni.

Úgy, mint régen.

Hogy erre a jövőben lesz-e okunk, nem tudom...

Pk