A katolikus templom (Fotó: Petar Tomanović) |
A Kotori-öböl arculatának egy másik sajátságossága annak köszönhető, hogy az
uralkodó pravoszláv egyház mellett még mindig hangsúlyos a katolicizmus
jelenléte is. Az ortodox templomtól kőhajításnyira minden vasárnap délelőtt római
katolikus szentmise liturgikus éneke szűrődik ki a nem túl régi – száz,
százötven éves, jellegzetesen mediterrán harangtornyú – kisebb kőtemplom
kitárt, kétszárnyú ajtaján. Persze dalmát akcentussal, horvátul. Noha a magyar
fülemnek furán hangzik a kanizsai mise szlávosított verziója, a szertartás
szövege, a menete tisztán ugyanaz, mint idehaza a Nagytemplomban. Csak a pap
más. Évekig egy örökké szerény, mosolyra húzott szájú fiatal papocska
celebrálta a misét. Szépen elálló fülei voltak, dallamos hangon prédikált. Maga
volt a megtestesült jámborság. Herceg Noviból ingázott minden vasárnap.
Szerintem az idősebbje ráhagyta a pluszfeladatot: menjen a maga harminc évével Đenovićire. Nagyon nagy sikerélménye úgysem lesz. Akad
majd foghíj bőven a padok között. A gyéren maradt helyi hívő mellett annak a bátortalanul
beszállingózó tucatnyi katolikus turistának éppen meg fog felelni. Meg is
felelt. Hiba abban nem volt. Odafigyelt ránk, a fogyatkozó nyájra. Az évek során, ahogy a családi házikót
nyaranta látogattuk, már számon tartott. Ezt azért tudom, mert egy alkalommal,
az igaloi buszmegállóban várakoztam, amikor mellém lépett egy aktatáskás,
napszemüveges, szürke inget és fekete nadrágot viselő fiatal férfi. Nézett rám,
én meg vissza őrá, hogy mit akarhat. Egy darabig vigyorgott, aztán – látva,
hogy nem tudom személyét hová tenni – jóindulattal üdvözölt, de bemutatkoznia
már nem volt muszáj. Leesett a tantusz. Mentségemre legyen: ha valakit csak
misreuhában látunk, kehellyel a kézben, ájtatos úrfelmutatás közben, évente
két-három ízben, azt papi palást híján, „civilben“, egy városi buszmegálló
mérsékelten szakrális környezetében igen negéz első blikkre beazonosítani.
Amúgy is a kelleténél talán jobban szoktam
ragaszkodni a már bennem kialakult külső személyi jegyekhez. Erősebben rögzítem
a karaktert. Nekem egyszer a strandoló, csurom vizes, fürdőgatyás polgármester
látványa akkora sokkot okozott, hogy zavaromban köszönni is elfelejtettem. A
rosseb tudja. A nyakkendő miatt lehet.
Ha van kravátli, ösztönösen előre köszönök, lett légyen az illető pincér,
portás, halottkísérő, levélkézbesítő vagy régi eleganciával öltözött
vizsgabálozó kiskamasz.
Az első hökkeneten túlesve aztán szépen elbeszélgettünk
a papocskával, és mivel nem rohantam sehová, a közeli kiskocsmába beinvitáltam
egy kávéra. Köszönettel el is fogadta, s míg diskuráltunk, jóízűen megittuk a
két korsó sört. Mondtam neki, ahhoz képest, hogy a falu katolikus templomáról
van szó, igen-igen szerény a díszítettsége. Kívülről még csak-csak hozza a
leszegényített, adriai kőtemplomok középkori hangulatát. Ám odabent elkélne
néhány freskó, nagyobb szentkép, szobor, mert ebben a formájában inkább
megfelel egy kálvinista székely atyafi tarra meszelt, lecsupaszított ízlésének,
mintsem a barokkos cicomához szokott, az aranyozást, a pingált külcsínt kedvelő
kanizsaiaknak. Vonogatta a vállát. Nincs rá keret. Akkor és ott nagyvonalú
ígéretet tettem neki: majd én megoldom, hogy ne csak rosszul nyomtatott
reprodukciókon legyen a falon megörökítve Krisztus szenvedéstörténete. Majd mi
a honi festőkkel grátisz megalkotjuk a stációkat, ki-ki a maga stílusában, a
maga módján. A váratlan fölajánlásomon láthatóan fölbuzdult, mert nagyon
köszönte. Valószínűleg nem ismerte a Gilipter sógor mondását (aki egyébként
taligaművész is): „Olyan szegény még sose vótam, hogy ígérni ne tudtam vóna!“ Lehet,
azóta is várja szegény a stációkat. Bezzeg a pravoszláv templom! Úszik a ragyogó
csillárfényben. A gazdagon ékített ikonosztázok előtt gyertyákat gyújtanak a
sűrűn be-betérő orosz turisták, akik miközben végigcsókolgatják a képeket,
ezüstös keményen csörrenő eurókat hagynak a kikészített perselyben. Szép summa
jöhet össze. Megéri nyitvatartani. Korábban a szakállas pópa csak a misék előtt
tárta ki a templom kapuját. Egy ideje, amióta ezerszám özönlik a nyaralni vágyó
orosz testvér a faluba, gyakorlatilag non-stop jelleggel „üzemel“ a kis
pravoszláv templom. A pópa a kapu melletti kis asztalkán pálinkát tart kéznél.
Gyűszűnyitől nem nagyobb pohárkákkal koccintgat az oroszokkal, akik már
messziről a nevén szólítják, és kezet csókolnak neki. Mindeközben a pópa
asszonya a rózsatöveknél babrál, igazgatja a folyondárokkal teli kis kertet. Süt róla – dosztig elégedett
a mostani sorsával. Legyünk jóindulatúak: majdnem biztos - nem a bevétel számít. Persze hogy a betérők
lelki békéjéért kell meghozni az állandó vendéglátás áldozatát...
A hitbéli
külsőségekből és talán kicsit a helyzetből adódóan a bizantikus ortodox
szentély belseje jóllehet sokkal díszesebb, az udvara, a kertecskéje igényes,
karban tartott, ám a kisebbségi katolikusoknak sincs okuk a panaszra: a helyi vezetés
amikor csak teheti, őket is bevonja a közös ünnepek programtervébe, számolnak
velük, számítanak rájuk. Köszönhető mindez annak a sok száz éves történelmi
együttélésnek, ami által a Kotori-öböl lakossága minden koron össze tudott
fogni, ha közös ellenség mutatkozott: akár Velence vagy – mondjuk ki bátran! -
a mi magyar királyságunk, akár a török, akár egy másik, fölkapaszkodott hódító
városállam, netán a Napóleon vezette francia sereg vetett szemet az Adria
legmélyebb vizű, s talán legszebb, kacskaringós öbölrendszerére, és annak
katonai-gazdasági, természeti adottságaira. Mivel az öböllakók évezredek során
túl- és megéltek ezt-azt, híresen jó hajózó tudásukat csak a harciasságuk múlta
fölül. Kereskedelmi szezonon kívül előszeretettel kalózkodtak, járták a
tengereket, gyilkolásztak, harácsoltak ők is. Volt mit meggyónniuk a hazatérő
tengerészeknek.
Istenfélők lévén igyekeztek az égieknél kompenzálni a sok
gazemberséget. Így eshetett meg az, hogy például a közeli Perast városában vagy
kéttucatnyi – inkább nagyobb kápolnának tekinthető – katolikus templom van még
ma is. Másutt minden sarkon egy kocsma, ugye. Itt meg? Jóformán minden sikátor
sarkán harangoznak délben. Volt tehát elégséges bűnhalmaz, ami egymásra rakatta
a szent köveket… A város már a 16. századtól jelentős kikötőként működött,
híres hajóépítő műhelyekkel és tengerészeti iskolával(!). Megcsodálhatóak a barokk
palotái, a korabeli emeletes, spalettás lakóházak sora. A múzeumnak helyet adó
hajdani Bujović-palota 1693-ban épült. Itt látható például az orosz flotta zászlaja,
amit Nagy Péter cár személyesen ajándékozott Matija Zmajević kapitánynak, az
1714-es svédek elleni Gangutui csatában szerzett érdemeiért, ékesen igazolva a
tételt, miszerint a perasti tengerészek világhírnevéhez, szaktudásához és
bátorságához évszázadok óta nem férhet kétség. Peraston található a mai Crna
Gora legnagyobb katolikus építménye, a XV. században emelt Szent Miklós
templom, aminek negyvenvalahány méter magas tornyába (egy lélekvesztő és már
foghíjas kő csigalépcsőn négykézláb fölrettegve) volt szerencsém átélni a
Kotori-öböl szemkápráztató panorámájának a látványát. Csak lejönni ne kellett
volna.
A pravoszláv templom (Fotó: Jelena Janjetović) |
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése