NAPLÓ - 43.

„A Postakert sarkán aztán megálltam, és abban a besűrűsödött pillanatban kezemet kénytelen voltam a szívemre tenni. Nekidőltem a posta lépcsője melletti korlátnak. Míg mögöttem a csütörtöki piac felől vastagon bugyogott a zsivaj, és körülöttem ismerős és ismeretlen emberek járkáltak, zavaromat palástolva próbáltam megejtően mosolyogni. Tudom, kevés sikerrel. Egy szatyros asszony futó, édesded pillantása gyorsan észhez térített. Enyhén aggodalmas szeme villanásából látszott, mindjárt megkérdezi rosszul vagyok-e. A föltoluló részvéte miatti kínos hazudozást elkerülendő íziben odébb léptem. Pedig nem voltam jól. Megrémített a látvány. Egy csomó sejtelem vágott ott fejbe, belém hasított a kétely, a már egyszer megtapasztalt döbbenete, és ettől a velőt szakasztó villanástól, az ösztönökbe vetett hitem megingásától céltalanabb, semmibb, hitehagyottabb lettem a másodperc töredéke alatt. 

Előtte nem utalt rá jel. Előtte még nyomtam a pedált. A postára küldeményt vittem. Kikerültem a kocsisort, elóvatoskodtam az árusok között. Utána letámasztottam a biciklit. Aztán viszont, amint megfordultam abban a minutumban a sarkamig elzsibbasztott az az elmondhatatlan, félelemmel teli érzés. A lépcsőn egy kosaras, bajuszos bácsika indult lefelé, nadrágtartója feszült a hasán, átellenben az úton szürkés színű autó fékezett, csikorgott a gumija, az orromba vert a közeli konténerekbe dobált zöldség savanykás, erjedő bűze, sütött a nyári nap, és a járdán, a kerítés hűvösének mélykék sötét szalagjában ott volt az a gyerekkocsit toló kismama is, akit az összképpel együtt egyszer - egészen bizonyosan tudom, hogy - láttam. Pont itt. Pont így. Déja vu. Megéltem már.

Mert fölhígulóban az idő.  Mert ahogy haladunk errefelé, éveink egyre vizenyősebbek lesznek, meglágyulnak, fölpuhulnak, azaz a szó rossz értelmében elnőiesednek, mint azok az identitásukat vesztett, hímneműnek született emberi lények, akik hatalmas pénzekért átoperáltatják magukat kisasszonyokká, és ebbéli örömük kiteljesedéseként szerepüket túljátszva affektáltabbakká, hisztérikusabbá válnak a legszeszélyesebb, istenadta nőnek született nőtől is. Kész bűbáj az éveinket visszaidézni, hisz az alaktalan se hús, se hal, képlékeny tartalmukban nehéz fogódzót találni. Alig akad biztos pont, említésre méltó dolog, olyasmi, ami elütne a korábban már bejáródott, megszokott sémáktól. Politikai vetésforgó járja, mókuskerék-unalom. Egyazon témákon rágódik a közélet: van-e gazdája, netán bűnöse az éppen aktuálisan ellopott pénzeknek, minőségében kielégít-e bennünket a recept nélkül előírt napi öröm-dózisunk, meddig jár a korsó a kútra, mikor érik utol a sánta kutyát, mennyit visz el valakinek a háta bőre, hogy mert az a bátor ember templomban fingani,  ki fizeti a révészt meg a liberális riadóláncban rettegőket, és jár-e jobboldali publicistáknak ezüst fokozatú kitüntetés-köröszt, avagy sem? E tüzesen böködő, vékonyunkba eresztett kérdések elől-alól semmi nem mentesíthet bennünket. Esetleg ha kivonulunk a pusztába. Már Krisztus is emiatt őgyeleghetett ama híres negyven napon körösztül.  Megtisztulásból. Jó volt neki. Vajmi kevésszer adatik meg nekünk hasonló lehetőség. A hálózat csapdájában mindenhol utolér az információ. Hálóban a halak: tátogunk. Értelmes párbeszéd híján. Mennyit viselünk el belőle, és hogyan?

Pörög tehát a mozija sok déja vunak. Csoda-e? Nem is olyan régen ezt a jelenséget még paranormális mozzanatnak tartották a lélekbúvárok. Mivel mindig váratlanul villan át rajtunk, vizsgálati úton képtelenség bebizonyítani az okát. Az okozatáról, a hatásáról nem is beszélve. Márpedig a föl- és megvilágosodott, korszerű ember a dolgok racionális magyarázatában érdekelt: túlságosan régóta vagyunk rabjai a kézzel foghatónak. A kánon szerint gondolkodó többség lehülyézi a miszticizmusra fogékonyabb kisebbséget. Hiába. Akkor is emberi vonásunk marad, hogy többféle képen értelmezzük a világot. Régen is voltak, és most is akadnak, akik a spirituális válaszok hívei. A déja vu karrierje sem most kezdődött. Vizsgálják egy jó ideje. Nevezték „memóriahibának”, az érzelmekkel telített, lelkiekben kicsit gazdagabbak kiváltságának, amint emlékekkel csurig teli egyéniségükből, mintegy födőt-fakanalat emelgető fazékból időnként kiforrnia muszáj a már megélt élmények szuvenír-képeinek. Vagy a dekódolatlan agyi információk késleltetettségében vélik a magyarázatát. Az így okoskodók gondolatmenete mindig taszított. Rossz alapállásukból ugyanis az következik, hogy az ember nem egyéb, mint egy többnyire jól, de néha ügyetlenül működő sejthalmaz. Amannyi molekula bödöne. Csupa fehérje massza. Ilyetén hasonlatos például az osztrigához, csak attól valamivel nagyobb, meg két lábon jár, de nem annyira finom.

A neurológusok – régi szokásukhoz híven – biokémiai hókuszpókuszt láttak benne(bennünk), viszont nekik azóta nem hiszek, amióta tudományosan igazolta egyik ráérősebb kutató gittegyletük, hogy megtalálták a szerelem vegyi komponenseit. Gőgös állításuk szerint a legszentebb emberi érzés epruvettákban bármikor kizutyulható. Némi savak, ilyen-olyan enzimek koktélja kell hozzá, meg adott hőfokon elektromágneses inger, és már kész is a neurokémiai reakció. Nesze: egy egységnyi vegytiszta vonzalommal átitatott szenvedély… Rosszabbik esetben kilóra kimérhető lesz a hazaszeretet, a hála, a könyörületesség, meg jó sok minden, a biznisz határa a csillagos-sávos ég... Igen. Eszerint a tehetség sem egyéb: mindössze a nanométernyi sejthalmazok helyes arányát kell egymásba kotyvasztani. Lesz itt rögtön busznyi Da Vinci! Biztos végkiárusításra is futja majd belőlük. Haza lehet vinni.

A laborkörülmények között istenesdit játszó tudós koponyák felőlem tovább zsonglőrködhetnek a képleteikkel. Ezek után még makacsabbul hiszem róluk, hogy szerelmesek a büdös életben nem voltak soha. Legföljebb az anyjukba. Szerintem igenis vannak dolgok - és milyen jó, hogy vannak! – amik mögé betekinteni ugyanolyan gyalázatos, felelőtlen próbálkozás, mintha élő embert boncolnánk. Viviszekciónak nevezi a szakirodalom, s dacára, hogy állítólag nagyságrendekkel több esetben békák, patkányok a szenvedő alanyai, akad az emberiség múltjában elég véralvadás-sötét, borzalmas korszak, amikor eszközökben nem válogatva boncasztalra küldtük a másikat, és egymás hóhérai voltunk, ugyebár.

Finomabb módszerekkel, de ma is dívik az élve boncolás kísérlete. Emiatt egyszer a kelleténél kicsit erőteljesebben csuktam be magam mögött a gyóntatószék ajtaját, fölriasztván a padok között térdepelő ájtatoskodókat, s megfogadtam egy életre, hogy alapos körültekintés nélkül, ha előre le nem informált a fölszentelt személy, gyónni bizony többet nincs ínyemre. Égjek inkább a gyehenna tüzén. Minek srófoljam sugdosva mások beteges fantáziáját? Arra valók a szextelefon szolgáltatások. Ugyanilyen lendületes elhatározásom, hogy történjék bármi, messze elkerülöm a lélekbúvárok bőrdíványát. Bár Doktor Bubó mindörökre kedvencem marad, csak kényszergyógykezelés hatására, esetleg leszíjazva, begyógyszerezve lennék hajlandó együttműködni a tudatalattimban kotonyászókkal. Sarlatán banda, na. 
Némi reményt nyújt: bárhogy alakuljon is a jövő, ettől még az egyszer látott emlékképek foszlánya időnként beleng. Jelzi, valószínűsít egy mást. A más-milyenséget, a milyen meg nem lelt válaszával. A titok lehetőségével. A sunyi, modern pszichológia műfajától idegen, valós, nagyon is létező, öröktől fogva értékalapú minőség lehetőségével.

Ha mindez igaz, az a hózentrógeros bácsi nem utoljára jött le előttem a posta lépcsőjén”

Pk