NAGYMAGYAR-KANIZSA?

A kanizsai Csonka Feszület
Fotó: Nagy József

Általában elmondható, hogy a magyar anyanyelvünk páratlan jelenség. Nem csak itt, szűkebb Közép-Európában, a szláv és a germán nyelvtengertől ölelten, hanem világviszonylatban is egyedi, akár szókincsét, akár nyelvi szerkezetét vagy éppen a képi erejű, logikus, láttató fölépítését vizsgáljuk. Nemzetközileg nagyra tartott nyelvészek, tudósok már sokszor nyilatkoztak erről a nem mindennapi kincsünkről, meghaladná szerény kereteimet, ha most ezeket akarnám – akárcsak címszavakban – sorolni.

Mindazonáltal aki beszél magyarul és érti a nyelvi struktúra finom összefüggéseit, az igazi élvezetet lelhet abban, hogy mennyi játékos szóösszetétel, nyelvi lelemény és nem utolsó sorban tartalom mögötti mondandó rejtőzhet egy-egy magyar nyelvű szövegben. 

Minden fölösleges magyarázkodás helyett elég, ha Weöres Sándor vagy Örkény írásait levesszük a polcról. De aki már végigröhögött egy Rejtő-regényt, az is lándzsát törne a föntebbi sorok igaza mellett.

Kedves Olvasó!

Játékra hívom. Tegyünk közösen egy próbát! A számítógép előtt ülve indítsuk el a „hótt-eccerű” microsoft world programot. Ha megjelenik az üres oldalunk, lapunk, akkor kezdjünk begépelni magyar nyelvű szöveget. Nagyon fontos, hogy be legyen kapcsolva a helyesírás-ellenőrző rendszerünk! Abból, hogy az általam imént leírt „hótteccerű” szót aláhúzta a gépi cenzorom, látom, hogy nem alszik a rezsim, nálam figyel a masina, helyesírásilag mérlegeli az összes szavamat.

Most jön a java!

Kezdjünk szöveget írni, értelmes magyar mondatokat gépelni, amelyekben szerepel a nagymagyar, nagyhorvát, nagyangol netán a nagynorvég szóösszetétel. Vagy bármely más náció előtt a „nagy” szócskát szerepeltessük.

Ha eleget írtunk, hat-hét helyen beiktattuk a kért, tetszés szerint választható szóösszetételeket, akkor pillantsunk a képernyőre és nézzük meg az eredményt!

Milyen érdekes!

Csak a „nagymagyar” nincs aláhúzva, a többit nem tudja értelmezni a gép. Jelzi is, piros hullámos csíkkal, hogy valami nem stimmel. Hogy miért van ez így – nem tudom. Csak találgatok, csöndben. Lennének ugyan tippjeim, de a politikai korrektség azonnal lakatot rak a számra. Hát megtartom a véleményemet. Széllel szemben sosem volt nyerő fröcskölni.

Mert ha ennek a  nem tisztelt, de már dőlni látszó, ezért nálam dőlt betűs rendszernek a logikáját követjük, akkor a világban csak mi ֪– magyarok – vagyunk telhetetlenek. Azt sugallja mindez, hogy olyan éhes hódítók, kaparcsi, másokon átnéző, revansizmust lihegő nációt képviselünk, akiknek a pökhendiségüktől csak a gátlástalanságuk nagyobb. Annál az egyszerű oknál fogva, mert a „nagymagyar” címkézés – tegyük kezünket a szívünkre – csöppet sem hízelgő, inkább lekezelő minősítés. Ezt a megjelölést a kifejezett rosszindulat kreálta. Tudjuk honnan, és milyen szél fújja a címkéket mostanában. Miként válhatott a hazafiság, az erős identitás vállalása szitokszóvá. Ellenük hiába bizonygatjuk: ha a sajátomhoz ragaszkodom, attól még a másét nem nézem le. Sőt. 

Igaz, szeretnem sem kell. De eltűröm, és tiszteletben tartom a másik nyelvét, érzéseit, kultúráját. Ha már egyszer a magaméban biztos vagyok, és nincsen fertőzött, előre gyártott koncepcióim, az ösztöneim épek, akkor a másé nem szabad hogy zavarjon. Persze, a szabad, demokrata szövetség szellemű riadóláncban fasizmustól rettegőket ez a napnál világosabb tény nem tántorítja el fixa ideájuktól. Lételemük ontológiai pillére az irtózat fenntartása mindennel szemben, ami nemzeti. Közben arra akarnak kényszeríteni, hogy szeressem a mást, jobban mint az enyémet, és törekedjek arra, hogy a tövemben is megjelenjen az egzotikus tarkabarka egyvelege, mert az a kívánatos, az a szép, mi több: még szebb is a megszokottól. A magyartól pláne. Erre a válaszom: bár szeretem az egzotikusságot, abban is találok szépet, de úgy vagyok vele, hogyha olykor-olykor majd egzotikusságra vágyom, akkor oda fogok utazni és megnézem. A kertszomszédom ne legyen se lándzsát rázó indián, se kannibál, se putris berber. Gondolom, nekem se örülnének a szaúd-arábiai utcabeliek, ha körösztöt raknék a napsugaras oromzatú házam közepébe, Szűz Mária-szobrot a vakablakba, vasárnaponként tömjénfüstös körmenetet tartanék, és évente kétszer disznót vágnék odahaza Rijád központjában, miután ellentmondást nem tűrő kedvességgel erőltetném a hurka-kolbászos kóstolómat  minden mellettem lakóra. És ha ódzkodnának tőle, törvényért kiáltanék, fenyegetőzve, hivatkozva az emberi jogaimra. Ugye-ugye kedves jogvédők, fölkent humanisták? Fonákjáról nézve mennyire szembeötlő a kettős mérce...

Itt érkezünk el a lényeghez. Az öntudatos, erényeivel, hibáival szembesülni képes embernek egészséges a világszemlélete. (Is.) Aki pedig saját magát sem tudja definiálni, szétmaszatolt az értékrendszere, az önképe ingatag: hajlamos a bűnbakkeresésre. Nincsenek illúzióim. Köztünk, magyarok között is vannak ilyen szélsőségekre hajlamos figurák. Csak úgy mint másoknál, a hülyeség nem nemzetfüggő, és nem általános ártalom.

De azt kikérem magamnak, hogy folyton csak az én nemzetemmel, az én véreimmel lehessen padlót mosatni, nekünk kelljen magyarázkodni és hamut szórni a fejünkre olyan dolgokért, amiket mások következmények nélkül megtehettek! (Rosszabbik esetben: még ma is büntetlenül művelik.) Csínján kéne bánni az általánosítgatással! A föntebb leírtakhoz igazodva engedjenek meg egy kiragadott példát. (Még mennyit lehetne sorolni!..)

Az olaszokról senkinek nem jutna eszébe, hogy „nagyolasz” módra politizálnának. (Aláhúzva pirossal a nagyolasz…Köszi szépen korrektúra!)

Pedig jó, ha tudja a nyájas olvasó, hogy nekik külön kifejezésük van a lokálpatrióta öntudatukra is. 

Ez a campanilismo. 

A campanile a szülőfalut szimbolizáló harangtorony. Vagyis az átlag olasz nagy ívben tojik a világ dolgaira, számára fontosabb az, ami szűkebb környezetében újdonság, ami befolyásolja mindennapjait. Hol van olcsóbb és finomabb bor, melyik szomszédját ütötte meg a guta, kit prédikált ki a pap vasárnap és ki kivel hol itta le magát utoljára. Amerika, Afrika, a messzi kelet vagy Európa ködösebbik fele meg csak húzza meg magát a sarokban, sámlira ültetve.

Emellett az olasz politika nem szívbajos. Nem is olyan régen a zömmel bűnözésből, koldulásból, prostitúcióból élő román cigányok ezreit rakták föl vonatra, retúrjegy nélkül. És a cigányt nevén nevezték, a bűnözőket meg nem embervédő szervezetek, hanem fegyveres csendőrök vették gondozásba. Mégse óbégatott senki „nagyolasz” hozzáállásról.
Bezzeg nálunk!

Elképzelem mi lenne ha…

Van egy tanácsom. Fogadjuk meg az olasz példát. Tegyünk rendet legalább azon a részen, amit a Nagytemplom tornyából belátunk.
És ne hívjuk campanilismónak, pláne nagymagyar észjárásnak.

Legyen a célja városunk élhetővé tétele, a neve meg Magyarkanizsa toronymagas szeretete.

Ilyen egyszerű lenne.

Pk