NENIKÉKAMEN!

„Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire

sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”

 (Lk 12,48)

Mit jelent mindez? Minek a szimbóluma a maratonista egyedülléte? Talán a boldogságé, a fölszabadult örömé, a hamarjában megtalált életnek az értelméé, amint lerántva a leplet testünk végletes képességeiről, kissé erőszakos magyarázat gyanánt az örökös és hiú humán küzdelmet ábrázolja? Régi emberi vágyunk ujjongó emberi beteljesülése: elindulni egy cél felé. Akár egy eszméért. Vívni önmagunkkal önmagunk ellen. Esetleg valamelyik kései, tökéletlen Szép Heléna kegyelmét elnyerni hivatott a cselekedet. Az üdvösséget kéri számon a szerelemben, mert utat szeretne nyesni a szenvedélyek burjánzó, titkokkal zárt sűrű erdejében? Parlagibb helyzetben fogadás tétje, eskü alatt vállalt kötelezettség, hetykén magunkra vett penzum, netán penitencia? Ha így-, ha úgy lenne: a maraton akkor is mindig egy le nem jegyzett monodráma. Egyszereplős. Csakhogy ez a modern aiszkhüloszi Prométheusz nincs leláncolva, hanem nagyon is oldott a köteléke. Egyetlen béklyója a magány. De az egyben – a tragédiája is. A maraton ugyan olyan szubjektív tud lenni, mint a humor. Van, akinek feloldozást, katarzist hoz – viszont szakadatlanul lesznek olyanok, akik sosem fogják megérteni. Ahogy a vicc poénja iránt közömbös a magatartásuk, úgy fölfoghatatlan marad számukra mi végre érdemes az izomsorvasztó, lázas következmények tudatában betegítő játékot űznie valakinek. Nem biztos, hogy nekik el tudom magyarázni. Az sem valószínű, hogy érdemes. Minden esetre egy próbát azért megér.

A VÍZ

Az egyben az álom. Bugyog a fülben. Fölkúszik a hallójáratokon, az orrnyereg mélyére tolul. Hűsét egyaránt érezni a homlok közepén, meg a nyúltagy tövénél. Hideg, passzív ez a közeg, ám valamiért mégis otthon érezni benne magunkat. Atavisztikus a megtapasztalás. Valaha egyek voltunk a halakkal, a vízi lényekkel, a medúzákkal, a csápos kalmárokkal, és mindenféle – azóta kihalt, mésszé szenesedett – tengeri vagy folyami herkentyűvel. Mivel mi már jó ideje tüdővel lélegzünk, ez a valaha történt nagy kaland csak a tudatalattink legsötétebb bugyrában él. Csírájában mégis ott van, és hallható tisztán a hang: ide (is) tartozunk. „Ím, megleltem hazámat.” Legalján a Pannon-tenger kiszikkadt teknőjének, a megkövesedett kagylókat, a millió éves porcos halak fosszíliáit és a mamutcsontokat az iszapban mosó Tisza vizében. Lélegzésem minden egyes mozzanata a létem alapja. Kifújás, belégzés, kifújás, belégzés. Ritmikus összhang vezérli a testet. Ritka, nagyon ritka ez a jótékony illeszkedés, amikor rendszerré nemesül az izmok, az idegek, a testnedvek és az agysejtek között a bizonyság: mégiscsak vagyok. A szervezetem molekuláris szinten szellemi minőséget produkál. Mintha egy sikeres biológiai kutató-laboratórium tudósai napi rendszerességgel szentmisére járnának. Lenyűgöző a harmónia. A külvilág létezése megszűnik. Az agy kikapcsol, átváltozik a valóság víz alatti és vízfölszín közeli realitássá. Pontosabban: szürrealitássá. Mennyien lennének, akik ezért a tudatállapotért könyörögnének! Míg mellúszásból levegővételre föl-fölbukkanok, a part homályos kontúrja éppen csak annyira látszik, akárha kezdő akvarellfestő buzgalmában szétmosott tájképe lenne. Ölel a folyó, és én bármily erővel szorítanám vissza magamhoz, kitér előlem, mert a víz regulája, fegyelme sokkal ősibb a miénktől. Zsarnokian egyszerű, rajongás helyett okossággal szerkesztett, folyékony állag. Ugyanakkor anyaméh melege, biztonsága, fájó iránytalanságunknak, tétovaságunknak, túlzott szabadságunknak formát adó öble. Fölülírja az érzelmeket. Teljesen fölösleges hát kísérletezni. Inkább élvezzük, hogy ennyi sok idő alatt, akinek megadatott, az mindig meghallotta a lírát benne, a meséjének sosem kopó színeit meglátta, és megértett valami keveset az igazából.

35. kanizsai maraton - futás*

 A FÖLD        

Futni előre. Szilaj mezőn, poros dűlőúton, vagy a sistergő aszfalton: egyre megy. Sokszor – gyaníthatóan majdnem mindig – magad elől futsz. Régen, amikor még a kanizsai piac sarkán nem üvegezett bútorkereskedés, hanem a cserkészotthon állt, földerítő tagként gyakran be-betértem. A csapott kiszögellésű klubban éveket töltöttünk el biliárdozva, örsórákon, közös rendezvényeken. Az otthon tévészobájában találkoztam először Philipidész nevével. A hős görög futó legendáját egy magyarországi ifjúsági magazin cikke dolgozta föl. A mai napig emlékszem mennyire szívszorító volt olvasnom, ahogy holtában összerogyva – az újság szerint – csak annyit mondott: „Nenikékamen!” Azaz: győztünk. Már akkor megérintett a leszegényített nagyszerűség, a mohó akarás. Élvezete az effajta kihívásnak. Előbb két lábbal állni a földön, majd elindulni, lépteket szaporázva, zihálva, sípoló torokkal, szárazva aszalódottan és mégis lebírni a kilométereket. Hamarjában szerét sem tudom hányadszor sikerül. Nem trófeáért, nem bámulatért, nem a dicsőségért, csak saját magam tiszta tükörképéért rajthoz állva. Mindig csak magunkból illik kiindulni. A kínai horoszkóp szerint kutya vagyok. A kutyát általában a hűség, a kötelességtudás, az elkötelezettség jellemzi. S bár sok mindennel vádolható lennék, de a következetlenség talán mégsem kérhető számon rajtam. Amibe belekezdek, azt jobbára tűzön-vízen szokásom véghez vinni. Megtartani. Mindeközben igyekszem magamat az aranymetszés szabályai szerint alakítani. Helyezkedni, hogy ha egyszer eljön az ideje, és tablóra kerül a nemzedékem utolsó képviselője, a majdani generációs csoportképen még véletlenül se középre kerüljek, hanem inkább a szélire. Mert ha állhatatos maradok, és ha szerencsés vagyok – úgy is virítani fogok. A sokasodó hibáim és a fogyó erényeim örömmel meglelt aránya révén. Elvégre senki nem tökéletes. Csak pillanatokra áll be az egyensúly, amiért megéri. Ahogy az út szalad a lábak alatt, már nem mi futunk. A táj veszik mögénk, beszűkül a tudat. Mondják: adrenalin szabadul fel, meg endorfin, meg mindenféle enzimek, a rosseb tudja miféle biokémiai ajzószerek nedvei csicsegnek bennünk kéretlenül – és ettől a kéj érzése. Bármi legyen is az oka, beesni a célba egyenlő egy kisebb emberi ünnep sajátságos, világhódító elégedettségével. Lüktető halántékkal, nyilalló ízületekkel, sótól gyöngyöző homlokkal, és mégis valami földöntúli, összepréselt szájú fanyar vigyorral.

* A 2016-os, délelőtti úszásról egyelőre sajnos nincs képem.

Pósa Károly