 |
| 2014, 2015 |
A sas egy madár. A veréb is az.
Madár-madár – tolla van oszt’ repül, mondaná a megdicsőült Tarhonya Pista,
szegény. Aligha férhet kétség az igazához. De lehet-e, kell-e, szabad-e a sas
röptét a verébével egybe vetni? Érdemes-e mindent csakis a versenyszellem
jegyében vizsgálni?
Két rangos sportesemény zajlik a héten.
Nagyvilági szinten pár napja megkezdődött a XXXI. nyári olimpia, hazai
berkekben pedig szombaton 35. alkalommal rendezi meg Kanizsa a nemzetközi úszó-
és futó maratont. Míg a brazíliai versenyeket a televízió előtt ülve – vagyis
állandóan föl-föl ugrálva - szurkolom végig, folyton kísért a gondolat: mi lesz
velünk, ha egyszer a hagyományos utcai futásunk, úszásunk a Tiszában sem lesz
immáron az, ami – klasszikus tömegmegmozdulás. Mi lesz, ha a mozgás
szabadságának élvezete sokad rangúvá züllik, és a testnek kijáró alkalmankénti jótékony
erőfeszítés eszméje helyett hozzánk is be fog gyűrűzni a teljesítmény
kényszere, a rangsorolás miatti kórság, az elsőségért folytatott küzdelmek
kíméletlen parancsa? Merthogy nagyon úgy fest - a világ ez irányba szuszakolja
a sportot.
A pénzcentrikus szemlélet kilúgozza a testkultúrának az egyszerűségben
rejlő szépségét. Ahogy a profizmus ádázul utat vág a lelkes műkedvelők sorában,
úgy a mai gyerekeknek nehéz, majdnem lehetetlen megmagyarázni, mit jelentett
valamikor önkéntes munkaakciókon részt venni, akár heti rendszerességgel ingyenesen
tenni valamit a közösségért. Söpörni a cserkészek vízitelepét, szemetet
összegyűjteni az erdőben, egy hónapig kézzel ásva gürizni, mélyíteni a kanális
árkokat a dél-bánáti homokpuszták mellett, csapatba verődve gereblyézni a
köztereken, parkokban, vagy paprikát szedni hogy az általános iskolát fölújíthassák.
Megdolgozni valamiért önös érdek nélkül. Ugyanilyen érthetetlenek számukra a
három-négy-öt évtizeddel ezelőtti, ma már inkább sporttörténeti igazságok. A
hőskorszak. Amikor a kanizsai klubok sportolói jobbára fűtetlen termekben
edzettek, a saját dresszüket, ruhájukat nyüstölték, a maguk vásárolta
eszközöket használták, folyvást toldozva-foltozva a már meglévőt, és ha a
szerencsésebbjének netán volt öltözője, abban sem akadt sok köszönet: málló
vakolatú, fölvizesedett falak közt vetkőztek. Akkoriban majdhogynem ismeretlen
fogalom volt a sportolói prémium. Ma meg? Ösztöndíj nélkül már a
legfiatalabbnak sincs ínyére az edző keze alatt dolgozni.
Régtől figyelemmel
kísérve a kanizsai maratont nekem mindig fontosabb volt, hány hatvanon túli
idős ember kocogta végig a távot, miként teljesítettek az utca végéből ismert gyerekek,
bírta-e végig szusszal a kolléganő, a rokon lány, vagy mellúszásban pihentek
kicsit, mintsem az - kié az első hely dicsősége? Magasról teszek rá, ha egy
hivatásos futó-úszó fél óra alatt lefutja-leússza, amire nekem kétszer annyi
idő szükséges. Nem érdekel emiatt milyen vastag boríték kerül a zsebébe. Ha
rajtam múlna, érmen, oklevélen kívül egyebet tőlem bizony ő sem kapna. Mélyen
hiszem ugyanis, hogy bármilyen bajnoki titulus helyett sokkal inkább számít a
saját magunk által megszabott célok elérésének öröme. A megmérettetés
önmagunkkal. A székesfővárosból vagy külföldről Kanizsára ideruccanó profi
atléta amint fölnyalta a díjat, már robog haza. Behúzta a strigulát: ez is megvolt.
Holnapután már másik borítékért fog rajthoz állni, hogy a maga dicséretes
tempójában hozza a századmásodperces sikereket. Kanizsa viszont itt marad, mert
az előző 34. maraton összes izgalma, tapasztalása, kalandja is itt maradt
helyben, azoknak az emlékezetében, akik évről-évre a Slajcnál beleóvatoskodtak
a vízbe, és a nyári aszfalt platniján izzadva végigloholták a rajt-cél távot.
Amennyire elvehetetlen tőlük a megélt alkalmak varázsa, pont annyira
megfizethetetlen a múltjuk emléke.
35 esztendő nem kis idő. Jóformán egy emberi
élet fele. Ez idő alatt mennyien futottak, úsztak velünk, mellettünk, akik már
nincsenek! Városunk egyetlen olimpikonja sincs már közöttünk. Csaba Feri
valahol az ég angyalaival birkózik. Hogy magyarázhatnánk meg a most fölnövő nemzedéknek,
hogy mit is jelentett 1980-ban kanizsaiként, sportolóként az akkori
Jugoszláviát, az egész világ előtt Moszkvában képviselni? Pláne tudván azt,
hogy az akkori elvtársak, a helyi vezetés „jóvoltából” a Csabának semmi
különleges bánásmód, semmiféle kivételezés nem járt. Így esett meg, hogy a mi –
eleddigi egyetlen olimpiai résztvevőnk – délelőtt még az AMD garázsának
aknájában nyakig olajban szerelte a gépkocsikat, majd délután vitte a repülő
Moszkvába, ahol szédületes bravúrokat végrehajtva már érem közelbe ért, amikor csúnyán
lesérült. Még így sem adta fel. Egylábon sántikálva állt ki a szőnyegre, és
végül hatalmas küzdelme az ötödik helyet eredményezte. Nem tudom, hányan
köszönték meg neki. Ahogy azt sem tudhatom, mikor és hogyan vitte el az ördög
azzal a szomorú korral együtt az összes hájfejű, nagyokos elvtársat, akik
arra sem méltatták a kétkezi melósból olimpikonná emelkedő Csaba Ferencet, hogy
normális feltételeket biztosítsanak számára a nagy megmérettetés előtt. Mindez
ma már: sporttörténelem.
Valahol mégis jól láttatja: a poros
Bácskából mindig lehetett világhódító akaratot szítani. Ahogy hajdan Moszkvában,
a sasok között, úgy a Slajc kanyarjában meg a kanizsai úton szaporázva, szürke,
közülünk való, egyszerű emberek hatalmas szíve által.
Pósa Károly
 |
| 2012, 2013 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése