Napló - 44.

Fotó: Puskás Károly

„Vasárnap meglátogattuk a kalákában fölépült Baráthok-kútjánál lévő pusztai fürdőt. Szép. Helyén valóan átgondolt és a körülményekhez képest tisztességesen kivitelezett. Szerény, a járási miliőbe illeszkedni igyekvő, ugyanakkor tetszetős munka. A létjogosultságát pedig az a körülmény mutatja legjobban, hogy meghökkentően sok fürdőző használja. Jönnek az emberek. Mindannyian ki akarják próbálni. Errefelé ilyesmi sem régebben sem mostanában nem épült. Nincs hagyománya, vagyis jobban mondva a hajdani szokás, a legelő széli szikes tócsafürdőzés hosszú ideje kiveszett a köztudatból, hisz jócskán elmúlt már száz év, amióta a Csodakút vizét az első befektetők ipari méretben, a terápiás gyógyászat céljára kezdték hasznosítani. S bár ennek dacára a szegényebbje olykor ki-kijárt a Járásra a reumás lábát áztatni, kamillát kaparni, sziksót lopni, összegyűjteni a bíbictojásokat, meg hazavinni mindenfélét, ami „a döglött tetű bűritű’ többet ér”: a közös fürdőzés kultúrája csak tetszhalott állapotban leledzett. Aztán – láss csodát - ennek a sikeres újjáélesztése az idén nyáron mégis megtörténhetett. Van is foganatja. Ki autóval, ki biciklivel, családostul érkezik. Dagonyáznak a sárban, s míg velük pocskolunk mi is, egyre az a téma: vajon meddig bírja ez a csinos kis pusztai fürdő a helyi vandalizmust? Mikor eszi majd ide az avas az első gazembert, aki megrongálja a pompás építményt, mert úri kedve szerint csak a pusztítás csiklandozza az (állati) ösztöneit? Dühítő, egyben szomorú, hogy ilyesmin kell aggodalmaskodnunk. Se törvény, se becsület, se józan ész a világban. Pedig a Járáson bugyogó kút meg a tavacska megmaradása mindannyiunk felelőssége. Jó, hogy van. És jó, hogy ott van. Valami elkezdődött. Még korántsem tökéletes – például hiányoltam egy-két könnyen üríthető, lehetőleg nem tájidegen anyagból készült szemetest, és ha rajtam múlna, néhol megpróbálkoznék olajfák ültetésével, hogy majdan legalább némi árnyék vetüljön a kút környékére -, ám a jó szándék vitathatatlan, és mivel az akarat is jövőbe mutató, lehet még fejleszteni, tákolgatni. Nagyon sok mindent nem lenne muszáj meggondolatlanul oda álmodni, mert a Járás nem tűri a túlbonyolítást. Az olyan fölösleges dolgokat, mint a parkoló(!), a biciklitartó, meg villamos áram: gyorsan el kell felejteni. A pusztai fürdő azért az, ami, mert egyszerű, mint a faék, és a szerethetősége, a kincse éppenséggel pont ez a sallangmentesség. Bevallom, jóleső bizsergést éreztem a szívem körül, amikor alkonyattájt előbb balról egy juhnyáj, majd kisvártatva jobbról egy tehéncsorda vonult el a fürdőzők mellett, napszállat irányába. Azt hiszem, ilyen látványt utoljára az elmúlt század falusi idillt ábrázoló romantikus festőművésze vizionálhatott. Mindenfelé tulipiros pucér menyecskék, gömbölyded formák, némelyiknek iszappakolás a vastaghusikáján és a háttérben a Riska tőgye giling-galangol elfele… Ez idő alatt régi ismerősöm a piócákat szedi össze a náddal szegélyezett tavacskából. Naná, nem veti őket a szárazra! Inkább igazi természetvédőként átmenti őket a közeli, átellenső pocsolyába. Míg elnézem ügybuzgalmát, nyakig merülök az iszapszagú, sűrű vízbe. Áztatom magamat a százhatvan méter mélyről föltörő, gyógyhatású járási kincsünkben. Nem érzem, de tudom, hogy a kénes szagú, ásványi anyagoktól sárgálló víz jótékonyan áthatja minden ízületemet. Bársonyosan tapad a bőrömhöz ez a fajta artézi víz, párja sincs sehol. Közben hétágra süt az augusztus délutáni nap. A rojtos cihájú felhő alatt ölyv szitál, és arra gondolok, ezért a nyugalomért, ezért a csupasz élvezetért ugyan mennyit adnának azok, akik egész életükben csak az élményfürdők csiribiri nyüzsgését tapasztalták, csúsztak sivalkodva a tömegben, kamu hullámokon ringatóztak méregdrágán megfizetve a luxust, a mű-pálmafákat, a zutyult koktélokat, hogy instant csomagolva kvázi megkapják a testnek-léleknek kijáró pihenés illúzióját? Az uszodai hangszórókból bömbölő slágerektől mennyivel ér többet a napszítta legelőn zsizsegő tücskök muzsikája? Megfizethető-e hogy műanyag napozó-nyugágy helyett a sárba tottyanva ücsörgök, vasárnap délután, a semmi közepén, vagy attól is még kicsit hátrébb, és a homlokomhoz ernyőként emelt tenyerem alól kikémlelve láthatom a délibábos horizont remegő képét, és gyönyörködhetek a párálló levegő csalóka játékában? Ugye. Csak lejjebb kell adni azt a fene nagyra taksált igényességet. Ha netán nem lenne világos: ez a mai világ így ahogy van – haldoklik. Pusztulnia muszáj az összes cafrangos ideájával, a sleppel együtt. Lehet, mi is vele veszünk. Nem tudom. Ezt előre nehéz megjósolni. De a végjáték már elkezdődött, és akinek szeme van a látásra, füle a hallásra, szíve a helyén, az esze meg rendes, az tisztában van a helyzettel. Éppen emiatt amennyire csak lehet, igyekszik kivonni magát a káosz örvényéből, a kor tüneteitől, a beteg divattól távol tartózkodva, az álságos kívánságlisták nélkül élni. Egyszerűnek, és mégis hasznosnak lenni, mint a pocok szőre.

All inclusive – a Járáson mindez megtehető.”      

Szikes puszta - illusztráció

Pk