Pósa K. - Üres utca - The Empty Street |
"Hiába, hogy még Kisasszony
havát írjuk, az ősz napok óta már a tarlók szélén dörgöli sáros cipőjét, mint az
illedelmes vendég a küszöbre kitett lábtörlőnél, hogy egy hét múlva immáron
kalendáriumilag is beköltözhessen Bácskába, megszomorítván annyi sok kisdiák
életét. A szibarita hajlamú augusztus nem is igen ágál ellene. Vonalaira nem
vigyáz többé, gyönyörének szirmai elhullottak, meddővé lett a vénlány, akit - míg
lehetett, mert adta magát - minden füttyös kérő megölelt, hogy aztán mára
emléke is eltűnjék a régi szép időknek. Mostanra a finnyás dáma bőre pergamenre
száradt, szarkalábak jelentek meg kékes árnyékot vető szemgödrének sarkában, és
azok a sokat emlegetett hosszú pillái kuszák lettek, megritkultak. Oda a
szépsége. Kelletlenül cihelődik hát. Tarka virágos, oldalt fölfeslett kofferjába
pakolja az idei nyár élményeit: a nagy égzengéseket, a hétágra sütő napot, a
strand gyerekzsivaját. Kénytelen-kelletlen viszi magával az első Lőrinc által
meglucskolt dinnyéket meg uborkákat, s maga után hagyja gyümölcsszagú,
szőlőérlelő parfümjének cérnavékony illatát. Az ősz türelmesen vár a sorára.
Más gyeplőn jár őkelme a szeleburdi nyártól. Sietségre oka nincs: amúgy sem az
a kapkodó idegbeteg. Minden hisztéria nélkül rágyújt a tavalyról zsebében
maradt cigarettára, miközben a fanyar elöregedett dohány füstjében már ott az
idei szüret ígérete. Kukoricát, diót, makkot és gesztenyét vet majd nekünk a
szeptember. Akire megharagszik, zentaiasan mondva ne sokat laspogjon a Kisparkban, mert bizton állítom, hogy fejbe fogja
koppintani egy keményebb gesztenye. Erősen meggondolhatja ezek után, mikor szól
rosszat az őszi időről. A görög kórus módra sorakozó fák hónaljában madarak
gyűlnek, a reggeli szélcsöndben egyre-másra hallani a búcsúdaluk akkordjait, s
ha most valahonnét a magasból egy pilóta tekintene le Kanizsára, a nyugalom, a
boldogság olyan zöld ünnepi csomagjának látná a várost, amire a Tisza ezüst
csíkja kötött pántlikát. Pedig hát nehéz mostanában gondtalanul ünnepelni.
Amikor a kanizsai Nagytemplom harangjának eszébe jut szeles időt csinálni,
mindjárt arra gondol az itteni magyar, hogy már megint valamelyikünkért
harangoznak. Házak néptelenednek el, kerek családok fogják a cókmókjukat és
indulnak a Lajtán túlra a „hátha” szó
reményével kistafírozottan. Nem lenne illő szófullánkokat döfködnöm beléjük,
nem is akarom minősíteni a döntésüket. Kinek-kinek jogában áll a saját életét
igazítania. De annyit talán megjegyezhetek, keserű szájízzel ugyan, ám az
igazság kedvéért: sok esetben olyanok is itt hagynak bennünket, akiknek erre
okuk vajmi kevés lenne. Biztos egzisztenciát elvetve, fölmondva az állandó
munkahelyeket, gyerekeiket kiíratván az iskolából, a verítékükkel megépült
otthonaikat lakatra zárják és mennek. Hiszik, máshol meglelik a boldogságot.
Lehet, tényleg bejön a számításuk. Lesz majd pénzük. Lehet, egy-két év múlva
már drága fényezésű autóval ruccannak majd haza. Viszont az a belülről
beszurkáló vágy, lelkiismeret bizonyos, hogy sokukban ott fog kísérteni még
nagyon sokáig. Talán éppen életük végéig, amikor elöregedvén mindnyájan olyanok
leszünk, mint a szőre hullott magányos farkasok – és egyetlen kívánságunk marad
csupán: csak a mieink között szeretnénk majd elmúlni. Ezt figyelmen kívül
hagyva, vagy ennek tudatában mégis hetente százak kerekednek föl. Megeshet
rossz a szó, de mivel ettől találóbb kifejezés nincs, muszáj leírni: divat lett
külföldre menni. A történelmi tények tudatában állítható, sosem volt idegen ez
a megoldás a honi magyar közösségünket illetően. Sokan a Nagy Háború utáni
impériumváltás bekövetkeztével kötöttek útilaput. Mások a rá következő nyomor
elől mentek, s tántorogtak kifelé az ükapák-anyák Brazíliába, Argentínába. Dédszüleink
a ’44-es borzalmak súlyával választottak otthont Magyarországon, vagy
Amerikában. Az ő fiaik pedig – a mi apáink – már Németországban látták a jövőt,
hogy a hatvanas évektől kezdődően tömegével vállaljanak munkát az izmosodó
autógyárakban. Később is sokan emigráltak. Előbb az önigazgatású szocializmus
hazugságaiból lett elegük, aztán a balkáni polgárháborúk lőporfüstje csípte a
szemüket. Ment boldog-boldogtalan. Mára a régiek sokasága, a zömük bizony
hazajött. Visszaköltöztek. A család, a barátok, a generációs cimborák, barátnők
társaságát még utoljára kicsit élvezni. Azzal a jóleső tudattal meghalni, hogy
a többi kanizsai ismerős sírhantja között fognak majd pihenni.
Hagyománya van
tehát Kanizsán az összepakolásnak, az elindulásnak. Vándorbotot ragadni
meglehet sokkal egyszerűbb, mint a csorbuló kasza és a sütős kapa nyelét
markolni. Ám az itteni anyaföld senkitől nem kér pardont. A földdel nem lehet
alkudozni, nem lehet számon kérni, nem ad helyet az utólagos reklamációknak. A
földet művelni kell. A közösséget meg egyben tartani. Vagy: föladni egyiket és másikat
is. Mindennek dacára egyfajta pótcselekvésként, a magunk megynyugvása végett lehet ordítani, átkozódni,
mondvacsinált ürügyeket légből kapdosni. Másokat hibáztatni könnyű. Kicsit gusztustalan ugyan, de még mindig egyszerűbb, mint a valós okokat számba venni. Fölösleges a politikai garnitúrára
mutogatni, bűnbakot csinálni abból ami nem nevesíthető, mert ez a mostani akkut
elvándorlás inkább jelenség, kortünet, az elbaltázott éveink, évtizedeink
következménye, semmint egy-két vezetőnek hitt ember alkalmatlansági
bizonyítványa.
Ahogy nyárutó végén elfáradnak
a fák, a virágok, úgy látszik minden
évszádra jut egy olyan kesernyés, összepréselt szájú időszak, amikor a
délvidéki magyarság egy-egy nemzedéke belefárad a létébe, és héthatáron át- és
lelépve szerencsét próbál a miénktől zsírosabbnak, televényesebb földűnek vélt
régiókban.
Aki elmegy, nem sok idő múltán
valószínűleg a drága velencei tükörben meglátja: a Nyugat arca kicsit másmilyen
az elmondottaktól és a jóléti társadalmak képén közelről mennyi ragya virít! Aki meg marad,
az a maroknyi, kevés emberünk, fogvicsorgatva is, de tovább írja a helyi magyarság
történetét. Nem hősök ők emiatt. Ahogy a bennünket elhagyókat sem jellemezném se bátornak, se rátermettebbnek, pláne tehetségesebbnek a szőlőföldhöz hűekkel szemben. Van az úgy, hogy kalandvágyból maradni dicsőbb tett, mint vakvilágba elrohanni.
Ilyetén: én nem tudhatom ki az okosabb.
Én csak azt tudom, hogy ezekben a hetekben a fecskék, a gólyák, az összes költöző madár
elkészül az indulásra, hogy az adott jelre szárnyukat szétcsapva másik hazájukban teleljenek át. Azok a madarak sem örökre mennek. Minden tavaszon újból
megérkeznek. Hisz itt a fészkük, ide tartoznak. Ezt – ezeknek az oktondi
állatoknak - a beléjük táplált finom ösztönük minden koron megsúgta."
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése