LOMBTALANÍTÁS

Méltósággal megöregedni.
Nem hátrafelé sóhajtozni, nem visszamutogatni, nem vádolni és nem játszani tovább az eljátszhatatlant – a legnagyobb emberi kihívások egyike.
Az elöregedő gondolatok megereszkedése ordasan pókhálóz be mindent. Okkal félni tőle. Olykor az élet folyamatában, annak dandárjában is elragadja az értelmet a magány szikkadt tollú, fekete madara. De a létezésünk vége felé előbb-utóbb mindenkit utolér az egyedüllét érzése. Hiába ápoljuk a virágágyásainkat. Senkinek sincs hibátlansággal körbekerített, dudva nélküli paradicsoma. Mégis rossz, amikor a fogvacogásos kedélytelenség utat tör magának a szépen ápolt kertünkben, ha feltúrja a gonddal egyengetett eszményeinket, az igazságunkkal bevetett mezsgyénket. Amint mindennapos társsá válik a rosszkedv, a kerti kispadon ez a kéretlen cimbora kínos kérdésekkel fog bennünket szembesíteni. Fárad tőle az agy. Egy idő után pedig a "lehetett volna másként" érzése végleg eluralja ernyedő időnket.
Ekkorra fölsejlenek a mulasztásaink. Mi mindent akartunk elérni! Hány meg hány vágyunk beteljesületlen maradt! Hová tűntek a korábbi tervek, a nagy tervek: foszlányokban ha netán megvalósult egynémelyik…
Ez a ráeszmélés a fölöslegességünkre fájdalommal jár. Sorvasztóan hat. Emiatt nem akárki tud a múltjával farkasszemet nézni. Tudom, lévén engem is zavar a fölismerés, hogy kerek emberré akkor sem váltam, amikor még a fizikai erőnlétemnek a csúcsán voltam. Akkoriban csak elhittem, enyém a világ, annak minden lehetősége. Nem így volt. 
Azóta is csak remélek, ám az áhított kiteljesedés nem jön egykönnyen. Még most se következett be. Az igazi, a mélybe tekintés képessége, a tartalom töménysége, ami némi vigaszt adhatna: mind a mai napig várat magára. Jó kérdés, valaha részesülök-e ebből a kegyelemből. Kapok-e verset, dallamot, rímet? Vagy csak szövegtelen, elvetemült ütemek szárazon zötykölődő vázában lesz részem? Ezt nem tudhatom.
Egyet tehetek csupán. Vigyázok.
Átbeszélt éjszakákon át keresek tovább. Álmodok, sűrűn fölriadok. Olyankor fölszakítom az ablakszárnyat, és nem érdekel, hogy a nyári fülledt éj langyába, vagy a deres decemberi huzatba görbed bele a mezítelen árnyékom. Görcsös erővel nézek az elsuhanó évek után. Rögzítem valamennyit. Világos testeket, fehér nyakakat látok. Mellettük halvány homlokok kísértenek, miközben szépen ívelt hátak hajlonganak előttem és tenyeremen érzem a nárcisz kelyhének puhaságát, amitől elúszik velem a képzelet a kanizsai mólók alá, oda, ahol a folyó vize ombolyosan sötétzöld a mohától, ahová a napvilág sosem süt, és ahol olyan a szaga a Tiszának, mint eső után a temetőnek. Ott és a parton integet a sorsom. Kényelmesen visszaintek neki, aztán elcammogok a másik irányba. Elérhetetlen messzeségekbe már nem akarok utazni. Nem menekülök, mert már elmenekültem. Az utamat önszántamból torlaszoltam el, megelégedtem én már mindenféle látvánnyal.
Álltam a tavaszban, a virágaiba boruló töltés lankáján, nedves áprilisi szél fújt és szerelmes voltam. Kell-e ettől több és szebb? Úsztam az érzékiségben és sós hullámokon, a parton lévőket, a kőházakat és a cédrusfákat csak homályosan észleltem, a habokban fürdött a szemem, értelemmel és korlátlan szenvedéllyel fedeztem föl a mészkő sziklák árnyékában tenyésző ismeretlen, vérpiros termésű kórókat, sűrű és édes melódiákat hallgattam, hamis vallomásokon, fogadkozásokon húztam el a számat, és ha az odaadásról suttogtak a fülembe olvadó szavakat, mindig bólogattam, udvariasan naiv maradtam.
Egy napon majd ezt is el kell ereszteni, félredobni, miként a megunt kacatokat hajítjuk oda, mások megunt limlomjai közé. Ősz van. Ez a lombtalanítás ideje.  

        Pk

Pósa Károly: ŐSZI BUSZMEGÁLLÓ

Zörög a haraszt,

az ősz magának szaval.

Kigyógyít a zavaros érzelmességből:
a vizes pad karfáján
hosszú hajszál hallgat.
Átvilágít mindent
a bádog bódén a hibás felirat:
„Légy boldog fijam”

A lámpák hűvös fényébe révedő
arc formájú, gipsz stukkók áznak.

Az utca aszfaltja
egy volt-van-lesz térség,
rajta hever most az őszi estén
a gyerekkor, a kamasz testiség,
velük együtt, mint márvány járom,
a máshol hagyott ifjúságom
arcát elzárva lép elő,
mert az idő szabad,
régi nyomorában is dicső.

A platánfa ága könyökén
madár szeme fáklyáz sötéten.
Este a körösztöződésben
mély szeretet ébred, 
mikor a haraszt zörög keményen.
Szeretni kell azt is, ahogy
a hamuszín házak ülnek.

Amott, messzebb
egy szél gyűrte papír integet:
ott foszlik a tócsában
fehér leheletnyire
a tegnapi újság lepedője.

Illusztrációm

NOVEMBERI BÚCSÚZTATÓ

Hosszú pillája van a múló ősznek

hideg, nyúlánk szobor, venyige ujjak,

szétszórtan rőt, barna avarszőnyeg,

az égen vadludak húznak, följajdulnak.

A novemberi erdő dereng halványkéken,

és a víztócsák könnye az eget tükrözi,

a fény éteri, delejes aranyában, ezüstjében

roskadó lábbal a ma a tegnapba ütközik.

Mint akit kalásztalan búzának szántak,

az álomlétem ilyenkor egy sikátor homálya,

régi dal taktusát ütik az égi madár szárnyak,

a jégcsapon átsejlő nap egy fagyott máglya.

NAPLÓ - 143.

  

Ma kedd van, október utolsó fertálya. Gyorsan leéltem az elmúlt napokat. Szerdán még a tiszai füzesek zúgását hallgattam, hívogatott a kanizsai töltés sétánya, úsztam a folyó hideg vizében, a bácskai égen húzó fekete madarak röptét figyeltem, őszi levelek hullottak vállamra pörögve, okos és oktalan elismeréseket és kritikákat tettem zsebre, miközben voltam tárlatmegnyitón és kocsmában, ölelkeztem nekem kedves emberekkel és elhúzódtam olyanoktól, akiktől viszolygok.

Ültem magán- és szolgálati gépkocsiban, tekertem biciklit. Villamos, trolibusz és vonat zötyögtetett, utóbbi éppen csak olyannyira volt gyors, hogy Monor tájékán már régen a Nyugati pályaudvaron kellett volna lennie. És persze vitt a lábam is. Rengeteget loholtam, futottam, mert besűrűsödtek a dolgaim, amiket gonosz ajándékként kaptam a sorsomtól. Az átok meglepetések, a kötelezettségek nyűgje sarkantyúzott, s míg a hátamon csorgott a verítékem, sokadszorra fogadtam meg, hogy többé sosem leszek, nem akarok a saját életem hőse lenni, másoké meg pláne.

Igen, sétáltam is.

Akadtak ilyen kegyelemmel mért órák: szombaton a Gellért-hegy oldalában régi játszóterek meséjét hallgattam, megbámulhattam a patinás fürdő vitrázsait és elgondolkodva néztem a padló pazar színeit, a geometrikus mintákat, amikből csak itt-ott hiányzott egy-egy kicsiny kocka, hirdetve az idő és az elmúlás rideg parancsát. Láttam gyűrűt, türkiz köveset, a Szent Gellértről nevezett fürdő ornamentikus kerámiáihoz hasonlóan foghíjasat, szemérmesen befelé, meleg tenyérbe fordított hézagút, és ott helyben elhatároztam, pótolni fogom a féldrágakövét. Azon a délutánon a Bartók Béla úton rézsút sütött a napsugár. Balzsamos volt a levegő, és a szemközti járdán titkon megakadt a szemem egy kontyos nőn, akinek a lila kabátját átkarolt a párja. Az utca zsongott, minderről tudomást sem vett. Az eklektikus oromzatok mögött, ezeken a színes falakon belül lakott Tamás, és míg erre gondoltam, valahol legbelül éreztem, hogy a szokott tiszta, erős és vigasz nélküli napjaim a sarkon túl, a Kosztolányi Dezső tér tájékán már integetnek felém. De akkor – mindettől függetlenül – még mertem bátortalan lenni, és nagyon boldog voltam egész nap.

Aztán kénytelen-kelletlen játszottam is, mert játék a művészet is. Írtam, olvastam. Képzeteket pakoltam elalvás előtt egymás mellé, várva a szót, a sejtelemből kicsomagolható valóságos szót, s mentül tovább vártam, annál inkább tudtam, büntetlenül nem úszom meg a mögöttem maradt napoknak sem a fizikai terhét, sem a lélek izgága vidámságát.

Lőn. Vállat vontam, tudomásul vettem. Mi mást tehetnék? A kulcs nincs nálam, én csak a zárat viszem a mellkasomban, ha használnak, mindenféle érzelem híján tudok nyílni és csukódni, már nem nagyon törődök vele. Az ajtó is sokszor becsapva. Egy az Isten, áldassék az akarata, tovább kell szívvel szeretve élni. Az ad értelmet a szombattól hétfőkig ránk testált röpke intervallumoknak, a srégan aranyló októberi napsugaraktól a türkiz gyűrű szépséges tökéletlenségéig. Az idő múlása úgyis könyörtelen, ráadásul Dali óta tudott, torz, meggörbült az ember ideje, órája, mert elfolynak a percek, odalesznek a drága, elfecsérelődő pillanatok, ezért legokosabb, ha emlékezünk az igazságra, és iparkodunk megőrizni, bevésni a lélek legmélyére azokat az emlékképeket, illatot, árnyalatot, gesztust, egy őszinte mosolyt, amiktől az egyedülvalóságban ránk telepszik a megnyugvás csöndje.  Amikor kihunynak a lámpák, vagy csak eloltjuk a lakásban a villanyt. Akkor előfordul, abban a némaságba merülő, töredékes monodrámánkban hátulról meghallani a vastag függöny mögül a suttogó szót: békéd legyen, megérte.

                     Pk

NAPLÓ - 121.

 

Gellért-hegy

Akár a fiókból elővett új pengéjű konyhakés: úgy hasít a fény szerda hajnalban. Fonalát az álmomnak ketté metszi. Résnyire a szemem. Utoljára bennem maradt képkockákon az éjjelem még visszaköszön. Fát vágtam, emlékszem rá.
Nem először. Mostanában álmomban sűrűn-sűrűn fát aprítok. Mindenfélét. Keményfát is, meg puha szelezéket is. Gyújtósnak valót éppen úgy, mint karvastagságút, ahogy görbe, kegyetlenül kemény gyökereket is. Gyümölcsösökből kiszedett, összeszáradt szőlőtőkéket. Azoktól jó előre tartok! A göcsörtös csonkok a legkegyetlenebbek. Alig akarnak hasadni. Olyankor összepréselt szájjal markolom a fejszét, és ütök, vagdalkozok, csapkodok kifulladásig. Az ilyen álomból nincs kiút. Senki nem kocogtatja meg a hátam, hogy állj meg, pajtás. Nem szólal meg sípszó sem, hogy a munkaidőnek vége. De a legrémisztőbb, hogy ezzel együtt, akármennyire serényen dolgozok: a farakás sem akar fogyni. Időtlen, változatlan marad minden. Csak az erőlködés, a szenvedés hullámzó, ám folyton jelenvaló: hol több, hol kevesebb mértékben szokott nyomasztani. Ha az élet párhuzamos valósága az álom, ha valóban a napi létezés tükrei az éjjel megesett dolgok, akkor eleve elég vigasztalan a helyzetem. Legalábbis ezt sugallják az éjszakáim, amelyeken össze tud gyűrni az efféle álom. Egyedül abban reménykedhetek, hogy pusztán egy folyamat állomásai sorjáznak előttem, amikor kötelező penzumként be kell járnom a szédítő magasságok után a még szédültebb mélységeket.
Kell lennie magyarázatnak, hogy őrült vetélő módra össze muszáj fognom valami homályos, oksági láncolatokat. Megoldás – egyelőre – nincs. Kétséges, lesz-e valaha. Ahogy már abban sem vagyok biztos, hogy lesz kegyelem. Talán csak a lélek épsége a lényeg. Hogy ne csupán egy burok legyen.
Sokáig pislogok az alacsony fekvőhelyemen. Fürtös, fekete még a szoba sarka odalent. Majd csak kilenc tájékán talál oda a nappali világosság.
Az utca is még vaksi. Ilyenkor az őszi reggel térdre roggyant homályában mindössze pár dörmögő gépkocsi bóklászik az útkörösztöződésben. Lámpájuk sárga. Tompán túrják maguk előtt a párálló ködöt, ami vasalatlan paplanhuzatként takarja be a várost. Nehezen akar tél lenni. Miként az álmom, úgy az ősz is szeret más állapotban kicsit elidőzni a tájon. A novemberi ónos ég az ősz önbizalmát hizlalja.
Nekünk sem marad egyebünk. Nézünk, és találgatnunk. Nem könnyű megfejtenünk az ősz végi fáknak a titkát, amikről a gondatlan emberi kezek már régen lemondtak. Nem metszik, öntözik, gondozzák őket, szanaszéjjel a parkokban vadul nőnek, a mézszagú, rothadó avarszőnyegből, a bíbor lankákat teletűzdelve, és a levelük fonákja messziről virít. Az erezetük vanília színű, fölül meg olyan rőt, mint a Rák csillagkép alatt született lányok haja. Önmagukat élik az erdő fái. A Szent Gellért térről kanyargó ösvény kaptatóján fölhágva egy minutumig nem kapni levegőt, ahogy a hegyoldalból lelátni a folyóra, a partokat összepántoló hidakra, és a túloldalt elterülő város rengetegére – megejtő a panoráma.
Három lajbis kánya közrefog és lecsap egy galambra. Parányi tragédia készülődik a gyöpön. A galamb valahogy megússza az orvtámadást, szerencsésen eliszkol. A hegy oldalában tonnás sziklák szétszórva. Egyikük kutyafejre hasonlít.
Az a kő meg én, ketten nézünk a tovatűnő madár után.

                             Pk

NAPLÓ - 119.

Járási bozótos

Ez idő tájt már csöndös duruzsolással múlnak az őszi napok, ezért a nyári emlékeimet csak nagy óvatossággal merem számba venni. Inkább nézek a lábam elé. Fölhánytorgatni a múltat? Ugyan mit érni el vele? A lélek ősz közepén, Mindenszentek után, akár az álomra készülő vadméhfészek. Kár tüzet rakni alá, kár füstölögni. Jobban teszem, ha a keletnek rúgó fellegeket kíséri a tekintetem, arra, amerre a ködcsomók bolyonganak. 

Közben figyelem, ahogy az árnyak a zuglói épületek felszínét karcolják. Ezek a házak a sok ablakkal éppen annyira nyomasztóak, robosztusak, ráncos bőrűre öregedettek és tömörek, mint amennyire elegánsak, légiesek, nemes arcélűek és szerethetők is tudnak lenni. Nyugalom, erő sugárzik a házsorok egységéből. A szögletek a tintával csöppentett novemberi látványon nem hivalkodóak. A részletek is mintha belemosódnának a pasztell ég aljába. A járdaszegély mellett ágaskodó útjelző táblákról egyre több zománc pattan le, mivel a horganyozott bádog idővel magától is meghajlik, behorpad, megfakítja a napfény. Elöregszik minden: a fém, a fa, de még az égetett tégla is. Tegnap még egy féltenyérnyi rozsda a parkolni tilos tábla közepénél olyan volt, mint egy szárnyszegett galamb. Mára kitárt ajtószárny lett, amiből hiányzik egy deszka.

Egyedül a platánfáknak a szürke égbe mártott ágvégei billegnek egykedvűen, akárha részeg zongorista ujjai kaparásznának valami sötétre vénült billentyűzeten. Bírom az őszt, szeretem. A hangulatával, ahogy a napsugarak egyre lejjebb szoknak a tűzfalakon, ahogy leszorul a járdákról a meleg, ahogy az aszfalt dermedt cápa színűre válik napközben, éjjel pedig a hideg fényeket tükrözi vissza…

Ezek mind-mind egyfajta konok tárgyilagosságot sugallnak. Akkor is így van, ha olykor az értelmet megbontja egy kósza emlék. Néha éhes és fáradt lesz a szív. Teljesen megmagyarázhatatlanul rátör az emberre a csillagok között sem mérhető üresség érzése, és ilyenkor a homlokot hozzá kell szorítani az utcán egy öntöttvas kandeláber oszlophoz, le kell húzni a lázat, mélyet sóhajtva muszáj a következő lélegzetvételre összpontosítani, hagyni kell a dolgok összeroppanásának veszélyét jelző belső remegést, múljék el magától. Az én széthasadását megelőzendő: meg kell állni. Mozdulatlanul be kell várni a mondhatatlan szomorúság érzését. Szembe kell fordulni vele.

Nála nélkül meglenni meglehet, ez valószínű. Másoknak talán sikerül is, nem tudom. Nekem nem.
Szimbóluma valaminek ez az őszi keserves érzület. Rásegít érezni. Intim titkokat sugall. Hogy valakit azért szerettem, mert maga volt a megtestesült Dalmácia. Akadt, aki azokra a porcelán csészékre emlékeztetett, amiket apai nagyanyám vitrinben, elzárva tartott. (Csontszínűek és kék, meg óarany szegélyű volt az a kávéskészlet, külön melléjük míves, fodrozott nyelű kiskanalakkal. Biedermeier kincsekként tartottuk számon az összeset.) Volt aki színésznőt alakított, volt, aki cigánylányt, volt egy forradalmár lelkületű tincses amazon, és flörtölt velem egy időtlen, ősi melódiára hasonlító is. Kartonból, bronzból és Brač szigetéről való márványból mintázott alakok karoltak belém, papír sziluettek meg édes illatú hársfa szobrok, kavics simaságúak és forrók voltak, mint a tűző napon felejtett alma, és a szomjazó testek vonala úgy lágyult egybe, mint ahogy Orompart alatt a mandulafás lankák hajolnak egymásba. November, "n" betűvel írva: nehéz hónap...

Amikor elhagy, sosem néz vissza ez a különös emóció, noha alappal gondolom, mert jó ideje már tudom, hogy okkal, céllal érkezett, és többnyire dolga végezetten távozik. Adót fizettet. Röstellem leírni, minek az adóját.   

                                  Pk

Pósa Károly: AZ ÓRA

Október.

Istenhozzád volt.

Engem ördög vitt el.

Így kellett ennek lenni.

Így kellett lennie.

Hamarább magas,

mint közepes

házak önérzete

csillan ki ebben

az idomtalan odúban.

Fölül van a síkság,

alant meg a hegyek.

Tűzfalaknak támasztott

vágy-grádicsok, bú-létrák.

Ismerni az összes tartozékát.

Ablakok csillognak.

Október. Október lett.

Lábaim lépnek, két

rövid szó, egy mondatot

se mondok.
Így is jó.

Zsebbe rakva üres kezem,

és megyek.

Vasárnapokon a

hídon ballagok,

s míg a város szikkadt

béle a kenyérnek,

amit kapok:

látni, ahogy

szóródnak szét,

a gondolatok

akár a levelek, akár

az ósdi levelezőlapok.

Hosszúak a holnapok

rövidülnek az

estek és életek.

Csak a cipő nem tapodta

szívtájékon

szédül valami legbelül,

engesztelhetetlenül.

Puha, ki nem mondott szavak:

lovak, juhok, kutyák,

a fészkükben alvó madarak

szelíd és vad

állatok vannak.

Szeptemberre ruházom:

az övé a fehér ingem,

a régi sálam és a

nagykabátom. A szekrényre

ragasztott képek,

a mélyére rejtett,

mindennapra való

mesém.

Tán tabu, tán fétis.

Nem dús örökség.

De ez megmaradt.

Egy megkövült szabály.

Akár a fehér óra, minek

minden ütése szépen fáj.

Ősz lett.

Ősz lett, mégis. 

                                                                                                 2019. október 1.

Októberi zuhanás

Ősz az árokparton - illusztrációm

Lezuhant közénk az október.

Észrevehetően, ósdi menetrend szerint.
Érett must rőt-rozsda vére fröccsen, szanaszéjjel. Barna kabátja bánja. Nadrágja zsebében két marokkal mért tavalyi gesztenyegolyó a Kisparkból. Cinóber párja, tulipiros szirmokat kavar porként a szél, a kabátja szárnyait uszályként emelgeti, sarkon elillanón. Senki se bánja, mert senkinek nincs már kára. Vezekel a szél. Csöndesen, szemlesütve a háttérből int: alászolgálja. Az ősz szőlőnyi opálos szeme a járdát nézi. Tort ülnek a csillagok. Lámpa kora esti fénye sárgán világít. Október szomorú arcát megfesti a kékes nedves pára. Vezeti barátját, akár a gyermekét. Szél úrfi nyújtja kezét. Valahol kutya vakog, s a hold megfestett képe csorog a házak falára. 

Ősz lett, egészen, a házerdőben.
A betonfenyőkön, kis sarkos tornyok szúrnak esőfelhőt a tobozos tetőkön.
Eredendően vakolt, mára korom füstköpött kémények, alantról fölfelé nézve úgy tűnnek, mint zömök, piszkos ruhás, föllegtámasztó szögletes-kalapos őrök, a falevél téglák között: mind-mind fekete arcú, kemény mellkasú, égetett csontú kis kunbaba, ég felé állított mezei ember, kiszárad lombok akkordján szálló nehézkes teremtmények, szurkot köhögő, kupola alá dermedt égi lények. Ők látták, ahogy elgurulnak a szeptemberi keddek, a szerdák, akár az alma. Azt is látták, azt is látták, ami immár nem lesz soha.

Csöpp ül a réz kilincsen.
Most, hogy az ősznek semmije sincsen, az aszfaltról összesöpört levelekben is ott a matematikai őrület rendszertelensége, miként az éji baglyok puhán gonoszul tovaszállnak, tejszínű ködbe mártogatott kenyérbele holdsugárban, szárnyaik szétcsapott, táguló pupillájuk ragyog. Árokparton behártyásodó pocsolyák, korai fagyok. Pókháló gondolán úsznak tegnapok, megáll bennük, glédába vigyáz száraz kóró, nádbuga, masnira kötött jeges furulya szava, tárogató, részeg hejehuja, amire akkor borul fakó, bordó szemfedő, ha majd jő, elér a városerdő mélyére október, és senki nem zavarja el. Szél úrfi viszi tovább, mit a felejtés leple sem takarhat el.

Lezuhant közénk az október.    

NAPLÓ - 72.

Perast - ceruza

„Majdnem sírva fakadt. Ez már csak így ment ezekben az eldédelgetetten préri indiános, lakota-oglalás, kék és fekete karikákkal pingált, rozsdapöttyös szőrű appaloosa vadlovakon nyargalászó, rézbőrűre váló napokon. Korán őszült, későn barnult. Az Ősz e tájékon hovatovább – szégyellte is kicsit magát miatta – szentimentálisabb volt, mint előtte bármikor.
Amint kitárult előtte az ajtó, és meglátta az új otthonát, fölszakadt belőle a sóhaj és – kár tagadni – elérzékenyült. Rögvest rászállt a vállára, megrebbentette szárnyát a madara. Mindig jókor érkezett. (Alighanem sosem hagyta el. Az Ősz egy ideje gyanította: folyton vele van. Még ha nincs is szem előtt. Szerény teremtmények a madarak. Jókor lépnek hátra és jókor szállnak a vállakra.) Így néztek egy irányba, csöndös áhítattal néztek befelé. Az Ősz új otthonának októberi föltárcsázott kukoricaföld-, ködfelhő-, ártézi víz-, fanyar avar- és enyhe folyami kagylószaga volt. Akárha a réti parton mászkálna, csukott szemmel. Ahogy szokott, csak a mezítelen talpával tapogatón, megköszönve az irányt, amikor hol a sejtelem, hol meg a madárka igazítja a lépteit, a keserű ízű tiszai homokban. A tiszai homok más, mint a dunai. Durvább, sárgább, ikrásabb. Úgy tud csikorogni a fogak között, mint a leggazdagabb kalózkincset rejtő láda fedele, ha halálos jelszó híján avatatlan kezek nyitják.
Kincsesláda nem, de legalább annyit érő látvány tárult elé. Megcsapta az otthon meleg levegője.
Valami jó, csendesen sugározó érzés volt ott lenni, ahová odáig csak az álmai vitték. Nagy néha. A bizonyosság mutatta magát. Már nem kételkedett. Fogta a kilincset. Kiérlelte a szép pillanatot. Várt. Aztán rándult egyet a lába. Aztán még egyszer. Átlépte a küszöböt és a hátán hordott zsákját lecsusszantotta a hajlék padlójára. Menten szétgurult belőle, ami az iszák száján kifért. A kanizsai temetőből összelopkodott, fényesre morzsolt vadgesztenyék. A gyerekkorától megvigyázott, kikímélt, őrzött üveggolyó, vagyis klikker, amit „Szretyának*” hívott, mert a többi évszaknak, az idősebb cimboráknak is egytől-egyig volt Szretyájuk, tőlük hallotta, hogy így szokás nevezni a szívnek-szemnek különösen kedves kis üveggolyót, miközben fogalma sem volt róla, hogy szerb szót használ a szerencse zálogaként. Az új fekhelye alá gurult a régi Szretyája. Nem bánta. A többit se, pedig rendesen szétszóródott a vállát kantáron húzó tömött batyuban cipelt holmija. Bolhapiac szerű rendetlenség kerekedett a kis lakásban. Kopottra gurigatott kocka görgött tova. Szórakozottan utána nézett, mintegy kíváncsiságból. Ugyan, hányason áll meg? Pislogott egy sort. Hatos. Soha nem dobott vele hatost. Az Ősz pocsék szerencsejátékos hírében állott. Csonka kártyapaklija is kicsusszant. A makk disznó teljesen fölöslegesen melegedett kucsmájában, subájában. Az otthonos kis zugban október helyett május volt. Fűtött levegő járta át a kicsiny szoba szögleteit. Fekete-fehér fotók, mint fáról a levelek hullottak szanaszét. Évtizedekkel ezelőtti újságkivágások, régi lányok, érdekes cikkek között egy mára kiöregedett svájci teniszbajnoknő erősen fakuló képe mosolygott vissza rá. Odasandított a madárra, ami, míg a hirtelen támadt széjjelség bekövetkezett, észrevétlenül átlibbent a mosogató krómozott csapjára.
– Na? Vajon most mit csinálunk? Mitévők legyünk, hm? – biccentett feléje, s aztán a választ nem várva elkezdett pakolászni, valami tűrhető, férfias rendszert szervezni a holmijai között. Katonásan rakodott. Helyet talált hol a Szabadka, hol a Zenta felől fújdogáló utcai szeleknek, az András-nap rikoltó disznóinak, amiket szeptember elején Egyed beszédes napján fognak hízóra. Ott gágogtak a legtisztább magyar asszony Szent Erzsébet kötényéből etetett Márton-napi bögyös ludak is. Mélyeket, nagyokat hallgattak a gyertyák, a mécsesek fényébe temetett, koszorú arcú Mindenszentek, a hantok alatt, a cédrussor mögött pihenő barátok, a hősök, akik feltétel nélkül mindig csak adtak, mindenkinek, de az Őszt különösen szerették. Kirakta a barátja képét. Találkozott a tekintetük. "Ugye megmondtam?"- kaccsintott huncutan a másik, és az Ősz erre már végképp nem tudott felelni. Összerendezte a szálasan sustorgó novemberi esőket. A szitált ködöt, kevéske zúzmarát tett mellé, hogy az első, hártyásodó tócsákat valami hűtse. Szögre akasztotta a Jézus Szíve szobor mellett már nem létező jegenyék dermedőn nyújtózó ágainak néhai látványát, a pirkadati léghuzatokat, ahogy váltott terminusokban közlekednek a Disznópiac teknős mély terén, ahol a biciklit sosem kell pedálozni, mert az magától suhan, iramodik a boldogságba. Kinyitotta a szekrényajtót. Dömötör beterelte juhait, kérődzött a birkanyáj, hisz odakint már csak fanyar, aszott füvecske volt a jussuk. Szárnyékra, karámba, téli szállásukra készültek hogy a jászlukban Karácsonykor megszülethessen megint egy ember. Hogy más is otthonra leljen végre, ezen az olykor nehezen forduló, mégis gyönyörűre festett, összeillesztett világon.”

*sreća - szerencse (szerb)
 
Pk

Pósa Károly: Az Ősz és a Vadszőlő

Régi festményem

Virradatkor, kora reggelente az Ősz útra kel. Indul cimborázni, oda, ahol a legtöbb verett házfal összedőlő. Pirkadati esőben szeret bőrig ázni. Halkan eldiskurál a két kontár. Az Ősz, meg a kacskaringós folyondár. A kései Vadszőlő, ami befutja az alvégi házikó repedését, a soha nem vakoltat. A falon ujjnyi rések között régen gyíkok voltak. Angyalbejáró a küblis oromzaton. A lyukakban közöny tekinget. Csak a Vadszőlő zöldell. Integet, kedélyeskedik, köszön. Köszönget mindenkinek.

Az Ősz hozzá tart. Halad. Megy. Sorra veszi a sarkokat. Az utcákat, a pipázni kezdő kéményeket, a tóparti kicsiny közöket. Látja a mellette elmenőket. A betonjárdákon a bukkanókat, a cipősarok szaggató lyukakat, az összes flekket, a vizenyős, nedves, alaktalan foltokat. Rajtuk az átsietőket. Férfiakat és nőket. A portásokat, a hajnalban kelőket. Hamis szeretőket. A kialvatlan pékeket, mindenféle dolgos népeket.

Ilyenkor nem szól. Kinek szólna? Nincs ott az örök, zöld barátja. Megsimogatja az esőcsatornák illesztését az ujja, néha merészen, néha gyáván, de mindig újra, meg újra. Senki se látja. Akárhány stréber évszak bármit is ígér, akar. A kiégett rőtbarna Járáson sosincs avar. Félbehagyott őszi átirat, ahogy a tócsák sara fröccsen a vádlijára, miként cipőjéből kibújva mezítelen talppal áll a hideg dűlőutak árkában. Rögök tapadnak a lábakra, s titkon csodálja, egyre csodálja, hogy az ég milyen szürkéskék, deresedő selyem: a látóhatár elmosódik. Előnő a való. A nap kél, múlóban az idő, tűnőben minden sejtelem. Álmában van a sok régi barátja. Szeptember a gazdagoknál. Október szemmel ver. Esznek Júdásék asztalánál. November a szegényebbeknél. Azok sem különbek emezeknél.

Megértő szemmel madárka rebben. Készülőn, költözőn, szelíd az éneke. Éppen olyan komoly a nézése annak a lánynak, mint a vasúton túl fészkelő feketerigónak. Nyárfa könyökén a vesztett sötét, szilvaszínű tolla kékes. Lehull, lepörög sekélyen. Beleszáll a kanizsai Ősz tenyerébe. Őrködik a rigó. Félti, vigyázza félszegen, a szögelt talpfák közé szórt kavicsos részeken, ahol északnak tartva, foghíjasra vágott telefonpózna sor mutat Horgos felé, bököd fölfelé tucatnyi szúette girhes karó, délcegen.

A régen lelopott, levágott sodrony kábelek csutakja (aki kapja marja) elmutatják az irányt, a valaha kopogott sok ti-ti-tát a kószáló Ősznek. A leszedett kukoricásban szép szemű őzek, vadnyulak időznek. Csak egy sor ház. Ott a Vadszőlő némelyik falán. Tövig nyesik. Talajba gyalulják néhanapján. Mégis. Makacs a vadszőlő. Folyton újrázni mer, mindig kinő. Hiába. Nem szelíd, nincs szép virága. Cudar. Ezért Vadszőlő. A legtöbbeknek átok. Akár az Ősz. Talán éppen ezért barátok.

Balról kezd fújni. A szél kontráz. Megkócolja a bodzák ágait, a bohém fodrász, aki széltolóskodna, hisz az a dolga, délig, napestig. Ha tetszik, ha nem tetszik. Hamarosan esik.

Teheti. Hadd csinálja, az eheti siető idő. Sem az Ősz, sem a Vadszőlő nem kér kegyelmet. Ilyen tarra vágott, durva szegénylegények. Tartják a fegyelmet. Inkább adnak, mintsem kérnek. Egy korty jó szívvel mért vízzel beérik. De mostanában nem igénylik. Egy ideje már azt sem kérik.    

Napló - 67.

A fénycsóva a sarokban. Ahogy játszik a falon. Az erezett sugarak, a sárga foltok arany tallérjai vibrálnak. Átjárják a bemeszelt falat, a hókaságát, s tünékeny tónusokban, tenyérnyi meleggel festik föl a késő szeptemberi nap rezdülését: azt, ahogy a világosság szétcsapatja a homályt, s a sötét szögletbe puha hegedűszólamot húznak az izzón rézsútos vonalak. Levelet ír az őszi nap. Szerető sorokkal, gyöngéd levelet. Arról, hogy bár mindig van választás, valójában sosincs.

Szaladva múlik az ősz. Akár ez is lehetne az utolsó üzenete.

Ül a matraca szélén. Előre néz. Néha rágja a szája szélét. Mezítláb van a hideg padlón. Rosszul öltözik, emiatt többször megszólták. Gáncs és félelem nélkül eleveníti föl mindazt, ami volt. Ébren van, ezért nem lehet fölébreszteni. Az alvót – köztudott – általában föl lehet. Viszont aki ébren álmodik, annak krizantém fürtökben, más nyelvezetben mesél az idő, s egész lénye szagosan fonódik eggyé azzal a másik léttel, amire a kettősség titka adhatna választ, ha tudna. De nem tud.

Csak úgy, ruhástól dől le. Nem veti meg a fekhelyét, mert minek, kinek? Nem tesz vánkost a feje alá, mert régi szokása szerint helyette a párnáját a hideg falnak támasztja. Általában a könyökére ereszti a fejét. Ha lenne kandallója, biztos a tüzet nézné. De hát neki nincs. Megbékélt a nincstelenség gondolatával. Igénytelen jószág, egyre kevesebbel is beéri. Zenét sem hallgat, noha ösztönösen a szünetekre odafigyel. Érthetetlen. Azokat mintha hallaná. A sárba hullott, szép, lehanyatlóban lévő hangok zavarják. A repkényindaként foncsorodó melódiáktól viszolyog. Óranegyedet ütő vízcsöppekkel megelégszik. A vedlő krómozású csap muzsikája. Sok is az, ha hozzávesszük, hogy behallani, amint az esti lombokon zizegve nyargal át a szél, amit valahol egy tépett kutya sírása kísér. Olyankor az ősz a maradék ruhái között csinál leltárt. A vállfákat rendezgeti. Sokadszorra nézi át a megmaradt ingeinek meg a mellényeinek a zsebeit. Hátha egy morzsa, egy papírfecni lelhető bennük. Foszlányokat keres. A régi tavaszok hazug, bazári szemetét. Századszorra sem kerül elő semmi. Dolga végeztével sóhajtani szokott. Mélyet, hosszút.
Az ősznek megvert gyermek a tekintete. Mégis éli az életet. Majdnem úgy éli, mint más. Nincs is nagy különbség közte és a többiek között, mindössze annyi, hogy az ősz már visszafelé nézi az életet. Vagyis az életét. Átéli, ami volt. Mások helyett is képes erre. Érezni. Ez a dolga. Belső okszerűségének rabja. És ezt tudja, sajnos.

Az ősz ilyentájt már inkább könyvet olvas. Olyan könyveket, amik még gondolatokat lophatnak lassan hűlő szívébe. Keresi a sorok között a nyugalmat, az elenyésző emlékeket, s homlokának sápatagsága vetekszik a pergamen lapok színével. Sokszor arra neszel föl, hogy koppanva esik ki a keze közül a könyv. Hagyja heverni. A kötet kérgének hossztengelye furcsa irányba mutat. Mintha intene, elfele. Spárgázva, terpeszben gyűrődnek a nyitott könyv lapjai. Ahol szamárfülek lesznek, ott olvasta őket valaki: tudni lehet majd sok év múlva is. A bekezdések soraiból kaleidoszkóp módra esetleg majd összeáll egy-egy pillanatra valami képszerűen megfejthető. A színes szilánkokból. Ám akkor annak és ott – már nem lesz ugyanaz az értelme. Még ha meg is fejti valaki a titkot. (Úgysem fogja.)

Így várja az ősz ezekben a napokban az egyre fogyatkozón rövidülő, kéken beköszöntő, esős hajnalokat, amikor az ablak homályán még látni lehet a régi záporok gyűrött csíkjait, az üvegen tükröződik az ónszínű ég, és az ablaktáblák szárnyas, kettős keresztjén át kilátni a semmire nem hasonlító kert meddővé vált fáira. Inkább elfordítja a fejét. Aztán az ősz gyorsan öltözik, és sosem mulasztja el maga után betenni az ajtót.    

NAPLÓ - 42.

Pósa K. - Üres utca - The Empty Street

"Hiába, hogy még Kisasszony havát írjuk, az ősz napok óta már a tarlók szélén dörgöli sáros cipőjét, mint az illedelmes vendég a küszöbre kitett lábtörlőnél, hogy egy hét múlva immáron kalendáriumilag is beköltözhessen Bácskába, megszomorítván annyi sok kisdiák életét. A szibarita hajlamú augusztus nem is igen ágál ellene. Vonalaira nem vigyáz többé, gyönyörének szirmai elhullottak, meddővé lett a vénlány, akit - míg lehetett, mert adta magát - minden füttyös kérő megölelt, hogy aztán mára emléke is eltűnjék a régi szép időknek. Mostanra a finnyás dáma bőre pergamenre száradt, szarkalábak jelentek meg kékes árnyékot vető szemgödrének sarkában, és azok a sokat emlegetett hosszú pillái kuszák lettek, megritkultak. Oda a szépsége. Kelletlenül cihelődik hát. Tarka virágos, oldalt fölfeslett kofferjába pakolja az idei nyár élményeit: a nagy égzengéseket, a hétágra sütő napot, a strand gyerekzsivaját. Kénytelen-kelletlen viszi magával az első Lőrinc által meglucskolt dinnyéket meg uborkákat, s maga után hagyja gyümölcsszagú, szőlőérlelő parfümjének cérnavékony illatát. Az ősz türelmesen vár a sorára. Más gyeplőn jár őkelme a szeleburdi nyártól. Sietségre oka nincs: amúgy sem az a kapkodó idegbeteg. Minden hisztéria nélkül rágyújt a tavalyról zsebében maradt cigarettára, miközben a fanyar elöregedett dohány füstjében már ott az idei szüret ígérete. Kukoricát, diót, makkot és gesztenyét vet majd nekünk a szeptember. Akire megharagszik, zentaiasan mondva ne sokat laspogjon a Kisparkban, mert bizton állítom, hogy fejbe fogja koppintani egy keményebb gesztenye. Erősen meggondolhatja ezek után, mikor szól rosszat az őszi időről. A görög kórus módra sorakozó fák hónaljában madarak gyűlnek, a reggeli szélcsöndben egyre-másra hallani a búcsúdaluk akkordjait, s ha most valahonnét a magasból egy pilóta tekintene le Kanizsára, a nyugalom, a boldogság olyan zöld ünnepi csomagjának látná a várost, amire a Tisza ezüst csíkja kötött pántlikát. Pedig hát nehéz mostanában gondtalanul ünnepelni. Amikor a kanizsai Nagytemplom harangjának eszébe jut szeles időt csinálni, mindjárt arra gondol az itteni magyar, hogy már megint valamelyikünkért harangoznak. Házak néptelenednek el, kerek családok fogják a cókmókjukat és indulnak a Lajtán túlra a „hátha” szó reményével kistafírozottan. Nem lenne illő szófullánkokat döfködnöm beléjük, nem is akarom minősíteni a döntésüket. Kinek-kinek jogában áll a saját életét igazítania. De annyit talán megjegyezhetek, keserű szájízzel ugyan, ám az igazság kedvéért: sok esetben olyanok is itt hagynak bennünket, akiknek erre okuk vajmi kevés lenne. Biztos egzisztenciát elvetve, fölmondva az állandó munkahelyeket, gyerekeiket kiíratván az iskolából, a verítékükkel megépült otthonaikat lakatra zárják és mennek. Hiszik, máshol meglelik a boldogságot. Lehet, tényleg bejön a számításuk. Lesz majd pénzük. Lehet, egy-két év múlva már drága fényezésű autóval ruccannak majd haza. Viszont az a belülről beszurkáló vágy, lelkiismeret bizonyos, hogy sokukban ott fog kísérteni még nagyon sokáig. Talán éppen életük végéig, amikor elöregedvén mindnyájan olyanok leszünk, mint a szőre hullott magányos farkasok – és egyetlen kívánságunk marad csupán: csak a mieink között szeretnénk majd elmúlni. Ezt figyelmen kívül hagyva, vagy ennek tudatában mégis hetente százak kerekednek föl. Megeshet rossz a szó, de mivel ettől találóbb kifejezés nincs, muszáj leírni: divat lett külföldre menni. A történelmi tények tudatában állítható, sosem volt idegen ez a megoldás a honi magyar közösségünket illetően. Sokan a Nagy Háború utáni impériumváltás bekövetkeztével kötöttek útilaput. Mások a rá következő nyomor elől mentek, s tántorogtak kifelé az ükapák-anyák Brazíliába, Argentínába. Dédszüleink a ’44-es borzalmak súlyával választottak otthont Magyarországon, vagy Amerikában. Az ő fiaik pedig – a mi apáink – már Németországban látták a jövőt, hogy a hatvanas évektől kezdődően tömegével vállaljanak munkát az izmosodó autógyárakban. Később is sokan emigráltak. Előbb az önigazgatású szocializmus hazugságaiból lett elegük, aztán a balkáni polgárháborúk lőporfüstje csípte a szemüket. Ment boldog-boldogtalan. Mára a régiek sokasága, a zömük bizony hazajött. Visszaköltöztek. A család, a barátok, a generációs cimborák, barátnők társaságát még utoljára kicsit élvezni. Azzal a jóleső tudattal meghalni, hogy a többi kanizsai ismerős sírhantja között fognak majd pihenni. 

Hagyománya van tehát Kanizsán az összepakolásnak, az elindulásnak. Vándorbotot ragadni meglehet sokkal egyszerűbb, mint a csorbuló kasza és a sütős kapa nyelét markolni. Ám az itteni anyaföld senkitől nem kér pardont. A földdel nem lehet alkudozni, nem lehet számon kérni, nem ad helyet az utólagos reklamációknak. A földet művelni kell. A közösséget meg egyben tartani. Vagy: föladni egyiket és másikat is. Mindennek dacára egyfajta pótcselekvésként, a magunk megynyugvása végett lehet ordítani, átkozódni, mondvacsinált ürügyeket légből kapdosni. Másokat hibáztatni könnyű. Kicsit gusztustalan ugyan, de még mindig egyszerűbb, mint a valós okokat számba venni. Fölösleges a politikai garnitúrára mutogatni, bűnbakot csinálni abból ami nem nevesíthető, mert ez a mostani akkut elvándorlás inkább jelenség, kortünet, az elbaltázott éveink, évtizedeink következménye, semmint egy-két vezetőnek hitt ember alkalmatlansági bizonyítványa.

Ahogy nyárutó végén elfáradnak a  fák, a virágok, úgy látszik minden évszádra jut egy olyan kesernyés, összepréselt szájú időszak, amikor a délvidéki magyarság egy-egy nemzedéke belefárad a létébe, és héthatáron át- és lelépve szerencsét próbál a miénktől zsírosabbnak, televényesebb földűnek vélt régiókban.

Aki elmegy, nem sok idő múltán valószínűleg a drága velencei tükörben meglátja: a Nyugat arca kicsit másmilyen az elmondottaktól és a jóléti társadalmak képén közelről mennyi ragya virít! Aki meg marad, az a maroknyi, kevés emberünk, fogvicsorgatva is, de tovább írja a helyi magyarság történetét. Nem hősök ők emiatt. Ahogy a bennünket elhagyókat sem jellemezném se bátornak, se rátermettebbnek, pláne tehetségesebbnek a szőlőföldhöz hűekkel szemben. Van az úgy, hogy kalandvágyból maradni dicsőbb tett, mint vakvilágba elrohanni.

Ilyetén: én nem tudhatom ki az okosabb. Én csak azt tudom, hogy ezekben a hetekben a fecskék, a gólyák, az összes költöző madár elkészül az indulásra, hogy az adott jelre szárnyukat szétcsapva másik hazájukban teleljenek át. Azok a madarak sem örökre mennek. Minden tavaszon újból megérkeznek. Hisz itt a fészkük, ide tartoznak. Ezt – ezeknek az oktondi állatoknak - a beléjük táplált finom ösztönük minden koron megsúgta."   

Pk

AZ ŐSZ SZÍNEI

Képzeljük el – csak a játék kedvéért -, hogy ezen az idei őszön nekünk minden tökéletesen sikerülni fog. Jókat főzünk a kert végében, meg-megkavargatjuk a sárga deliseszből való cefrét, és ettől a tömény, boldogságos almaillattól a november elejei alkonyunk odőrje még nagyon hosszan fog emlékezetünkben megmaradni. Majd meglessük a fogyatkozó lombkoronákon nézelődő madárkákat, és amint ránk köszönt a korán érkező este, behúzódunk a meleg szobákba, a kályhák, kemencék, fűtőtestek mellé, s míg a zománcozott bögrékből apró kortyonként isszuk kései mentateánkat, egy pillanatra el-elgondolkodunk azon, mennyire helyénvaló is ez így! Milyen szerethető szögletén vagyunk a világnak!

Képzeljük el, hogy a hebehurgya, kapkodó nyár végre odébb kotródott erről a vidékről. Most az ősz ideje járja, és ha a Tisza mellett sétálunk, vagy kerékpárral járjuk a környéket, nem győzünk ámulni ennek a komoly, az esztendőt lezáró évszaknak a bűbáján. Az ősz nagy művész. A nagyok között talán a legnagyobb. Elfogult vagyok iránta. Hiába: szeretem és tisztelem. Mert olyan pőrén, és mégis gazdagon tud mutatkozni. Mert nem veszett ki belőle a méltóság, és üzenetként mindig a holnaputáni érzéseket hordozza.
Az ősz – és különösen ez a mostani novemberünk – számomra nem szép, és nem érdekes. Csak eredeti. A folyó az ágyában van. A kukorica egy részét begórézták. A tapsok, a zeneszó elült, és a rózsák is elnyíltak. Illékony emlékük a temetőinkben, mióta az utcákon gyenge őszi szél neszez a fák között. Minden a helyén. Csak a falragaszok málladoznak, áznak vagy száradnak szét a város legkülönbözőbb pontjain.

Éppen, amiért ennyire őszinte tud lenni ez az ősz, igazsága is van neki. Bele kell törődnünk, hogy az igazság olykor néha túl nagy áldozatot követel tőlünk. Nagyobbat, fájdalmasabbat annál is, amit – esetleg – elviselhetőnek gondolunk. Olyan tétel a november igazsága, aminek akkordja ilyentájt szokott megpendülni a mellkasunkban. Minden sárguló, megszáradt, földre lepergő levélben ott a létezés titokzatossága. Furcsa, hogy minderre csak akkor döbbenünk rá, amikor az elmúlással szembesülünk. Talán kicsit méltánytalannak érezzük ezt a kiismerhetetlen folyamatot. A világ rendjét, a ciklusokat, milliárdnyi esztendő szűnni nem akaró körforgását, aminek fegyelmes összhangjában epizódszerep jut az emberi fajnak. Nekünk, egyenként - meg még annyi sem.

Persze, a pillanatot azért ki-ki a saját módján meg akarja ragadni. Hangot kiálltunk a reggeli ködgomolyba, belenézünk a folyóba, a hártyásodó pocsolya tükrében kutatva látjuk tekintetünket, lépünk balra, aztán kettőt jobbra, megtáncoltatva az időt, miközben nagyon is jól tudjuk: az életünk bonyolultabb, misztikusabb, de frivolabb is attól, mintsem, hogy tánclépésenként eltipeghetnénk, lefesthetnénk, leírhatnánk vagy szoborra, fotóra kimerevíthetnénk.

Mégis.

Próbálkozunk. Trükkök tucatját játsszuk meg minden adandó alkalommal, amikor a nagy egészből igyekszünk kiragadni valami keveset. Nem többet. Önigazolást. Tanúsítványt arról, hogy mégiscsak léteztünk. Volt dolgunk. Éreztük magunkat boldognak, néha féltünk, máskor levertség vett erőt rajtunk, vagy éppen magányunkba temetkeztünk. De voltunk. Emberként, személyként végiglézengtük, a reánk kirótt időt, miközben úgy akartunk hasznosnak lenni, ahogy egyedül, becsületesen, az lehetséges volt.

Lassan jön rá az ember arra, de előbb-utóbb megérinti a fölismerés, hogy olyan sok minden – tulajdonképpen nem történhet velünk. Leéghet a házunk, lábunkat törjük, ötös lottót nyerhetünk, fölakaszthatnak, vagy elbocsátanak az állásunkból – a gondviselés pazar logikáját úgysem tudjuk megfejteni. Egy valamit viszont nem tehet meg velünk semmiféle hatalom.

A vágyainkat nem veheti el tőlünk senki. A legkitűnőbb perceinkben fogant dolgainkat. Hogy szándékunk tiszta volt, és jó óráinkban tudtunk nevetni a világon, önmagunkon, két kézzel széjjelmért szerencsénken vagy drámánkon. Ezt a szabadságot csak emberként, alkotóként lehet megélni. Mélyen vallom, hogy mindenkinek megadatik ez a kegyetlen, és mégis kegynek számító készség.

Nem hiszik?

Nézzenek szét maguk körül! A november festett palettáján az elíziumi színei. Üdve, kelleme a szemnek – akárki észreveheti. Hovatovább, ha másért nem – ennyiért is megérte.

Pósa Károly

   

A Cigánylejárónál

kasírozott kartonpapír
  60 x 42 cm
vegyes technika

Napsugaras ősz az utcán - Autumn on the street

kasírozott kartonpapír
 42 x 60 cm
vegyes technika

AZ ÉJJELI LÁTOGATÓ

Látom a madarat a fán.

Látni lehet a csőrét, a fölborzolt fekete tollát. Ül az ágon a tél szegénylegénye. Vigyázza a pusztaságot.

Nézi a fehér szemfödél alatt dermedő tájat.

A hóból kibukkannak a kukorica-kutúk csonkjai, csorbult fésű fokaiként követik a sorokat. Lépésnyi távolságban párhuzamos, egyenes vonalak. Mindnek ott az utolja, a horizont mögé dugott végtelenben. Mered az őszön levágott megannyi szárcsutak a nedves ég felé. Egy-egy bökődő arasznyi karó. Csak ki ne szúrják a kásás havat ígérő fellegeket!

Éppen elég hideget, erőszakot, nyomorúságot hoztak az idei emberes hónapok. Alig-alig tért magához a falu, a háború, a szenvedések, a padlássöprések óta.

Előtte is sokan tűntek el. Vitték szekereken, teherautón meg gyalogosan őket. A férfiakat terelték, és velük együtt gyakran a fiaikat is, az ég nem tudja megmondani pontosan hová, és miért. Hírmondójuk sem maradt.

Hát csak böjtelőkor, most már ne kapcáskodjon a tél! Nyugalmazzon egy kicsit a tengelyéből kifordult világ!

Néz a varjúmadár.    

A keleti peremen, ott, ahol a dűlő errefelé karéjoz, mint borzolt üstökű, megszaggatott szajhák, néhány csipkebogyó bokor kínálja jég aszalta, savanykás portékáját. Szegényes eleség. De a hóban lassan lépdelő vándornak éppen elég. Szed róla egy kevés piros bogyót marékkal, és szájában összefut a nyála. Rég nem ehetett, ha az ilyen komisz ennivaló is a kedvére való. És régóta nem alhatott, mert a szeme jócskán karikás. Kékes árnyalatú szemgödrében szürke tócsa a tekintete. Az utat nézi, míg halad a falu felé, és a lába nyomán a fagyos kérgű hóbuckákon kirajzolódik a kalucsnijának vonala. Ilyesmit ma már kapni nem lehet. Csizmát visel, akinek sárban-hóban muszáj a mászkálnia. De a vándor nem sokat törődik a mostanság szokott dolgokkal. Sötétszürke felöltője alatt vastag tweed-zakóját szorítják az ezüstözött gombok. Nadrágja vasalt. Meleg posztó, finom, angol matéria. Kalapja is furcsa, széles karimájú. A kopott gúnyájú valami úriember -féle lehet. Szokatlan az egész lénye.

Megy a falu felé. Horgas alakja már a Kálvária domb tövében jár. Ott olvad bele az első utca sötétjébe.

Čortan Péró napok óta rosszul érezte magát. Nem ízlett neki a cigaretta, meg már a pálinka sem. Kedvét szegetten bámult a semmibe. Ódzkodott alágyújtani a kályhába. Inkább fagyosan hagyta a szobát. Spórolt. Az ágyába húzódott, s ahogy forgolódott a meg-megnyikkanó matracon, egyre elárvultabb mivoltán gondolkodott. Az asszonyát rég elzavarta, és a silány kedélyét – amit röstellt - a sarokban tojó pókon kívül éppen nem volt kinek elmondania. Magába zuhantan, néha aprókat nyögdécselve feküdt a cirombás dunyha alatt, miközben régi szokásához híven ujjaival morzsolgatta koszlott párnájának a csücskét. Vasárnap este járta. Már éppen álomba akart szenderülni, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Jó lett volna fölkönyökölnie, de az ereje elhagyta. Így csak a szemével kísérte a jövevényt, aki úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Kalapja, ruhája hószagot hozott, és kamáslis lába után a padlón vizes tócsák maradtak. Egy széket fogott, akkurátusan maga alá húzta, és leült az ágyával szemben. Čortan Péró először kiáltani akart, ám árva hang nem jött ki a torkán. Feküdt, paplanba temetve, ijedten, magára hagyatottan. Előtte a vadidegen vendég, akit minél tovább nézett, annál ismerősebbnek tűnt. Bámulták egymást hosszú perceken körösztül, végül Čortan Péró összeszedte magát, és színtelen hangon megszólalt:

-         Jó estét!

 A látogató nem köszönt. Szemüregének az árnyéka két sötét folt. Mit lehet ilyenkor tenni? A dunyha mögül egérhangon próbálkozott tovább. Čortan Péró kedélyes mosolyra húzta el a száját, a ravaszabbik énjére bízta magát. Sokért nem adta volna, ha a hívatlan vendége végre megszólal. De az - hallgatott. Udvariasan, kimérten, de valami olyan gyanús fegyelemmel, távolságtartóan figyelte a dunyha alatt lapulót, hogy a másik beleborzongott.  

 -  Jó estét, jó estét…hehe. Hideg van odakint, ugye? Ejnye, látom jócskán átfagyott. Hát csak üljön meg itt nálam barátom. Szólíthatom barátomnak? Hát persze hogy!... Hisz régi ismerősök lennénk. A neve…a neve ugyan nem jut eszembe, bár itt van a nyelvemen… Ejnye, ez az öregség… Már a fejem se a régi. De hát gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nemde bár?

 Az idegen udvariasan bólintott egyet. A házigazda hálásan nézett rá, és folytatta:

 - Hát persze, most már lassan eszembe jut! Hisz mikor az a szörnyű tragédia történt! Emlékszik? A kocsmáros kisfia a Tiszába fulladt! Mekkora jajveszékelés volt, mi meg gyerekként álltunk a parton, és nem értettünk semmit. Mennyi minden történt azóta! Az első nagy háború! Együtt a lövészárokban, ugye barátom! Azok a bolond harcos évek, amikor hullott mellettünk a sok bajtárs! Tán rokonok is lennénk, hisz még édesanyám temetésén is találkoztunk! Maga itt élhet a közelben, alighanem, mert azért sűrűn-sűrűn összefutottunk. Aztán meg ez a másik háború. Örülünk, hogy vége. Szintén a partizánokkal harcolt, ugye? Én is. Le a fasisztákkal! Úgy is van! Rendet csináltunk! Maga is, én is.

 Az idegen másodszor is bólintott. Čortan Péró ettől egészen nekibátorodott:

 - Úgy is kellett! Rendet tenni! Hulljanak a férgek! Maga is kiverte belőlük a fasizmust? Én is! Azt a bitang papot két napig ütöttük! Többet nem prédikál! Meg jó ideje az a bajuszos vasutas se magyarkodik! Hacsak nem a halaknak…hehehe.

 Egyre vadabbul dörgölte a párnája sarkát, a hangja megemelkedett, de a vendége néma, és moccanatlan maradt. Čortan elhallgatott, aztán egy kis szünet után, magában motyogni kezdett.

 - Az igazság az, hogy már sajnálom. A papot. Azt nem kellett volna. Annak a papnak egy ideje minden éjjel látom a szemét. Néz rám, szelíden, pont úgy, mint maga, kedves barátom. És nem szól, nem vádol. Csak néz. Látja, ezért nincs tükör se a házban. Minek? Hogy nappal is meglássam a tekintetét? Maga megért, barátom. Én vagyok ennek a háborúnak, ezeknek a szörnyű eseményeknek a legnagyobb áldozata. Én, Čortan Péró. Én vertem agyon embereket, és nem vettem észre, hogy minden ökölcsapásom saját magamon puffan. Így van. A papot, azt a szegény papot azért már sajnálom… De rend kellett. Ugye, maga megért, öreg barátom? Ugye, legalább te megértesz?! – fölkönyökölt az ágyában, és sírós eszelős hangon üvöltött, majd teljesen váratlanul visszahanyatlott. Nagy csönd lett. A szobában csak az óramutató ugráló percegése hallatszott. Dermesztő hideg telepedett a sarkokba. Nesztelenül kelt föl ültő helyéből a látogató. Kalapjának karimája alól előtűnik sápadt arca, de a cirombás dunyhából Čortán lelógó feje, félre fittyedt borostás képével még hókábban világít. Az idegen megigazítja a kalapját. Fázósan föltűri gallérját, majd megfogja a kilincs jéghideg nyelvét. Visszafordul. Tekintete lassan végigmászik az ágyba dermedt testen, aztán az órára néz. A másodpercmutató megállt. Éjfél lesz mindjárt. Hét perc híja van. Egy kripta mozdulatlan némasága ereszkedik a szobára, míg a látogató beteszi maga mögött az ajtót. A sarki lámpa fényében elimbolyog felöltős alakja.

Néz a varjúmadár. Egy ideig még látja, aztán eltűnik az idegen. Beleveszik az éjféli, havas éjszakába.

 

Szöveg és illusztráció: Pósa Károly