NAPLÓ - 121.

 

Gellért-hegy

Akár a fiókból elővett új pengéjű konyhakés: úgy hasít a fény szerda hajnalban. Fonalát az álmomnak ketté metszi. Résnyire a szemem. Utoljára bennem maradt képkockákon az éjjelem még visszaköszön. Fát vágtam, emlékszem rá.
Nem először. Mostanában álmomban sűrűn-sűrűn fát aprítok. Mindenfélét. Keményfát is, meg puha szelezéket is. Gyújtósnak valót éppen úgy, mint karvastagságút, ahogy görbe, kegyetlenül kemény gyökereket is. Gyümölcsösökből kiszedett, összeszáradt szőlőtőkéket. Azoktól jó előre tartok! A göcsörtös csonkok a legkegyetlenebbek. Alig akarnak hasadni. Olyankor összepréselt szájjal markolom a fejszét, és ütök, vagdalkozok, csapkodok kifulladásig. Az ilyen álomból nincs kiút. Senki nem kocogtatja meg a hátam, hogy állj meg, pajtás. Nem szólal meg sípszó sem, hogy a munkaidőnek vége. De a legrémisztőbb, hogy ezzel együtt, akármennyire serényen dolgozok: a farakás sem akar fogyni. Időtlen, változatlan marad minden. Csak az erőlködés, a szenvedés hullámzó, ám folyton jelenvaló: hol több, hol kevesebb mértékben szokott nyomasztani. Ha az élet párhuzamos valósága az álom, ha valóban a napi létezés tükrei az éjjel megesett dolgok, akkor eleve elég vigasztalan a helyzetem. Legalábbis ezt sugallják az éjszakáim, amelyeken össze tud gyűrni az efféle álom. Egyedül abban reménykedhetek, hogy pusztán egy folyamat állomásai sorjáznak előttem, amikor kötelező penzumként be kell járnom a szédítő magasságok után a még szédültebb mélységeket.
Kell lennie magyarázatnak, hogy őrült vetélő módra össze muszáj fognom valami homályos, oksági láncolatokat. Megoldás – egyelőre – nincs. Kétséges, lesz-e valaha. Ahogy már abban sem vagyok biztos, hogy lesz kegyelem. Talán csak a lélek épsége a lényeg. Hogy ne csupán egy burok legyen.
Sokáig pislogok az alacsony fekvőhelyemen. Fürtös, fekete még a szoba sarka odalent. Majd csak kilenc tájékán talál oda a nappali világosság.
Az utca is még vaksi. Ilyenkor az őszi reggel térdre roggyant homályában mindössze pár dörmögő gépkocsi bóklászik az útkörösztöződésben. Lámpájuk sárga. Tompán túrják maguk előtt a párálló ködöt, ami vasalatlan paplanhuzatként takarja be a várost. Nehezen akar tél lenni. Miként az álmom, úgy az ősz is szeret más állapotban kicsit elidőzni a tájon. A novemberi ónos ég az ősz önbizalmát hizlalja.
Nekünk sem marad egyebünk. Nézünk, és találgatnunk. Nem könnyű megfejtenünk az ősz végi fáknak a titkát, amikről a gondatlan emberi kezek már régen lemondtak. Nem metszik, öntözik, gondozzák őket, szanaszéjjel a parkokban vadul nőnek, a mézszagú, rothadó avarszőnyegből, a bíbor lankákat teletűzdelve, és a levelük fonákja messziről virít. Az erezetük vanília színű, fölül meg olyan rőt, mint a Rák csillagkép alatt született lányok haja. Önmagukat élik az erdő fái. A Szent Gellért térről kanyargó ösvény kaptatóján fölhágva egy minutumig nem kapni levegőt, ahogy a hegyoldalból lelátni a folyóra, a partokat összepántoló hidakra, és a túloldalt elterülő város rengetegére – megejtő a panoráma.
Három lajbis kánya közrefog és lecsap egy galambra. Parányi tragédia készülődik a gyöpön. A galamb valahogy megússza az orvtámadást, szerencsésen eliszkol. A hegy oldalában tonnás sziklák szétszórva. Egyikük kutyafejre hasonlít.
Az a kő meg én, ketten nézünk a tovatűnő madár után.

                             Pk