 |
| Járási bozótos |
Ez idő tájt már csöndös duruzsolással múlnak az őszi napok, ezért a nyári emlékeimet csak nagy óvatossággal merem számba venni. Inkább nézek a lábam elé. Fölhánytorgatni a múltat? Ugyan mit érni el vele? A lélek ősz közepén, Mindenszentek után, akár az álomra készülő vadméhfészek. Kár tüzet rakni alá, kár füstölögni. Jobban teszem, ha a keletnek rúgó fellegeket kíséri a tekintetem, arra, amerre a ködcsomók bolyonganak.
Közben figyelem, ahogy
az árnyak a zuglói épületek felszínét karcolják. Ezek a házak a sok ablakkal
éppen annyira nyomasztóak, robosztusak, ráncos bőrűre öregedettek és tömörek,
mint amennyire elegánsak, légiesek, nemes arcélűek és szerethetők is tudnak
lenni. Nyugalom, erő sugárzik a házsorok egységéből. A szögletek a tintával
csöppentett novemberi látványon nem hivalkodóak. A részletek is mintha
belemosódnának a pasztell ég aljába. A járdaszegély mellett ágaskodó útjelző
táblákról egyre több zománc pattan le, mivel a horganyozott bádog idővel
magától is meghajlik, behorpad, megfakítja a napfény. Elöregszik minden: a fém,
a fa, de még az égetett tégla is. Tegnap még egy féltenyérnyi rozsda a parkolni
tilos tábla közepénél olyan volt, mint egy szárnyszegett galamb. Mára kitárt
ajtószárny lett, amiből hiányzik egy deszka.
Egyedül a platánfáknak a szürke égbe mártott
ágvégei billegnek egykedvűen, akárha részeg zongorista ujjai kaparásznának valami
sötétre vénült billentyűzeten. Bírom az őszt, szeretem. A hangulatával, ahogy a
napsugarak egyre lejjebb szoknak a tűzfalakon, ahogy leszorul a járdákról a
meleg, ahogy az aszfalt dermedt cápa színűre válik napközben, éjjel pedig a
hideg fényeket tükrözi vissza…
Ezek mind-mind egyfajta konok tárgyilagosságot
sugallnak. Akkor is így van, ha olykor az értelmet megbontja egy kósza emlék.
Néha éhes és fáradt lesz a szív. Teljesen megmagyarázhatatlanul rátör az
emberre a csillagok között sem mérhető üresség érzése, és ilyenkor a homlokot
hozzá kell szorítani az utcán egy öntöttvas kandeláber oszlophoz, le kell húzni a
lázat, mélyet sóhajtva muszáj a következő lélegzetvételre összpontosítani,
hagyni kell a dolgok összeroppanásának veszélyét jelző belső remegést, múljék el magától. Az én
széthasadását megelőzendő: meg kell állni. Mozdulatlanul be kell várni a
mondhatatlan szomorúság érzését. Szembe kell fordulni vele.
Nála nélkül meglenni meglehet, ez valószínű. Másoknak
talán sikerül is, nem tudom. Nekem nem.
Szimbóluma valaminek ez az őszi
keserves érzület. Rásegít érezni. Intim titkokat sugall. Hogy valakit azért
szerettem, mert maga volt a megtestesült Dalmácia. Akadt, aki azokra a porcelán
csészékre emlékeztetett, amiket apai nagyanyám vitrinben, elzárva tartott. (Csontszínűek
és kék, meg óarany szegélyű volt az a kávéskészlet, külön melléjük
míves, fodrozott nyelű kiskanalakkal. Biedermeier kincsekként tartottuk számon az
összeset.) Volt aki színésznőt alakított, volt, aki cigánylányt, volt egy
forradalmár lelkületű tincses amazon, és flörtölt velem egy időtlen, ősi
melódiára hasonlító is. Kartonból, bronzból és Brač szigetéről való márványból mintázott alakok karoltak belém, papír
sziluettek meg édes illatú hársfa szobrok, kavics simaságúak és forrók voltak,
mint a tűző napon felejtett alma, és a szomjazó testek vonala úgy lágyult
egybe, mint ahogy Orompart alatt a mandulafás lankák hajolnak egymásba. November, "n" betűvel írva: nehéz hónap...
Amikor elhagy, sosem néz vissza ez a különös emóció, noha alappal gondolom, mert jó ideje már tudom, hogy okkal, céllal érkezett, és többnyire dolga végezetten távozik. Adót fizettet. Röstellem leírni, minek az adóját.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése