 |
| festményem |
Ma péntek. Régen megnyálazott levélboríték az asztalon, ceruza, hegyező, notesz, teleírva majdnem, mellette vizespohár. Felerészben reménysugár, felerészben hideg békesség. Mégis gyanakvó és hiteltelen vagyok. Fél hat sincs, általános a pangás. Az ébredés széjjeltaposott kezdő percei akszamétosan indulnak, mintha valami bezuhant mélységből kéne kikapaszkodniuk. A vekkerem percenései ütemezik az időt, úgy markolják a semmit. Bátraké a szerencse. Derékig meztelenül teszem oda a teafőzőt. Aztán az első bögre illata szinte olyanná lesz, akár egy kisebb ünnep. Közönséges gondolataim támadnak, a fekete sűrű, sárszerűektől a játékosabb, falevélként pöndörödő zöld-sárga emlékekig.
Ma született Makovecz Imre. Némi toporgás,
forgolódás: tájékozódok. A szobában belövöm magamnak a Farkasréti temető
irányát, és arrafelé kétrét meghajolok. Homlokom a vállfán lógó kardigánomnak
mutat. Ismerősök képei a falon. Nem kérdeznek, csak néznek, ahogy nap mint nap
szoktak, nézik, amit csinálok.
Kint is november van. Ma papírból készültek a
meszelt falak. A halvány utcasorok között gépkocsi birkanyáj legel, fönn fellegek
fehérlenek, zizegteti őket a szél, és a világosság egész a földig hullik.
Mosdáskor a csap alá suttogtam egy imádságot, hogy értelmes cselekedetek
sorjázzanak majd elém. Meg nehogy kívül rekedjen az öröm a napomon.
El kell indulni dolgozni, nem szabad semminek
hiányoznia. Minden nap, kicsit egyforma
is. Tegnap még 2019-et írtunk, pár órája hagyott itt bennünket a nyár, az
előbb, alig tíz perce álmomban a szeptemberi avart rúgtam szét a Vigadó
melletti padok között, és lám, egy gondolattal ezelőtt még tegnap volt a fejemben
is: ételt és italt adtam valakinek, vajat, eperlekvárt hoztam, pirítóst, sok sajttal,
fűszerekkel. Épp, hogy csak az imént tettem be utána az ajtót. Minden nap fogom
a kilincset, reggel az első fertályóra legfontosabb része, szinte már rítus,
hogy a tárva lévő ajtót behúzom. Napközben úgy is marad, többnyire. Rápattan a
zár. Fogja erősen. De amint leszáll az éj, és a kérdések sorra válasz nélkül
maradnak, és ezért útra indulok: menten csikordulnak a zsanérok, és hallom,
kénytelen vagyok tudomásul venni, megint kitárul az az ajtó. A reggeli
küzdelmeim részévé vált, hadakozok vele régtől fogva. Iparkodok rendet tenni. Újra,
meg újra becsukom. Mögötte van a minden, tudom.
Több ott a néznivaló, mint égen a csillag.
Tükrös pocsolyák visszfénye világítja be a Budzsák szűk utcácskáit, lentről, a
folyó mellől szalad fölfelé a töltésen a betonút, a kisbolt előtt a kivágott
szomorúfűz csonkja körül földbe taposott söröskupakok csillognak, sárba ragadt
kincsekként Göncölszekeret, ismeretlen csillagképeket rajzolnak az árokpart
mellé, oda, ahol traktorgumikon szoktak ülni az emberek, és csak a cigarettájuk
parazsa festi be a sötétet. Átellenben a lombjuk tépett gesztenyefák során át
lejutni a Tiszához, amin a bánáti nap mindig ferdén cikáz. Túloldalt fekete
uszály. A fövenyen kagylók, szétnyílva.
Jobb ilyenkor a vízen. Megmerül az
evezőlapát. Húzás, feszítés. A sodrással szemben is csak úgy eliramlik az élet. Lapátolni,
lapátolni.
Az ajtókat pedig zárva kell tartani, mert csak a szívet muszáj kitárni. Hátha egyszer partnak döccen velem a tiszai
ladik.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése