Rezeda Kázmér utazásai - "VUKOJEBINA"

Vendégszerzőnk írása

-Megyünk ismét a Délvidékre! – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és elmosolyodott.

Szerette a Délvidéket, s benne Magyarkanizsát, és szerette a társaságot, akikkel újfent nekivágtak. Ott lesz megint Konczolffy Jonatán, a főzelék-tanszék vezetője, aki állandóan morog, mint a bolhás kutya, és beleköt az élő fába is, teszi ezt azért, mert ő a világ egyik legnagylelkűbb, legjószívűbb embere, és ezt képtelen elviselni saját magában. Jön Miló, a doki, akit valamiért különösen kedvelt Rezeda Kázmér, talán azért is, mert Milóban megvolt mindaz a racionalitás és józanság, ami belőle hiányzott. Miló a kora tavaszon már motorral járt, úgy közeledett a szálloda folyosóján teljes felszerelésben, mint Armstrong a holdon, „kis lépés nekem, nagy lépés az ésszerűségnek!” – mondta Miló, és Tiszaszigetnél öt perc alatt átment a kishatáron, míg Rezeda Kázméréknak maradt a röszkei két és fél óra, mely idő alatt a Jóisten neve is többször szóba került. S jöttek a többiek, Boti ügyvéd úr asszonyával, Nyulipulival, s mind a víg cimborák.

No és ott voltak persze a helyiek!

Mindenekelőtt az Art „káfé” öreg zongoristája, akinek játéka világszínvonal, a századforduló Párizsát idézte, azét a Párizsét, ami nincsen többé, és már nem is lesz sohasem. Aztán a Direktor, szép metszésű arcával, nyírott, hófehér szakállával, meghatározhatatlan korú bölcsességével – mindig az volt Rezeda Kázmér érzése, hogy a Direktor háromszáz év múlva is ugyanígy fog itt ülni, pedig már nem is lesz világ, egyedül Magyarkanizsa lesz még meg, az öreg zongorista fog játszani, és a Direktor fog mesélni a városka múltjáról. Rezeda Kázmér ilyenkor mindig úgy képzelte, hogy a Direktor háromszáz év múlva őneki és gyönyörűséges asszonyának fog mesélni, és ezen is elmosolyodott. Ám a Direktor örökéletűségét erősen aládúcolta az a tény, hogy Rezeda Kázmér délután összefutott a Direktor édesapjával, aki bőven elmúlott kilencven éves, és fürgén közeledett biciklijén. Majd amikor meglátta RezedaKázmért, kamaszosan kontrázott, leugrott a drótszamárról, egyenes derékkal megállt előtte, láthatatlanul, de jól érzékelhetően még a bokáit is összecsapta, kezet nyújtott, erősen szorított, szembe nézett, egyszóval nyomokban sem tartalmazott genderelméleteket, viszont ő volt a vad rácok közötti megmaradás. Az örök megmaradás.

-És meg ne feledkezzünk Pósa Karcsiról… - dünnyögte maga elé Rezeda Kázmér, és tényleg ne feledkezzünk meg Pósa Karcsiról, mert ismét ő szervezte a borvacsorát, a Pósa Karcsi, és az ő tökéletesen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, mégis halálbiztos és lefegyverző kedvessége. Pósa Karcsi korunk Troppauer Hümérje, aki nem ver meg senkit, ennek ellenére százhetvenhét szakaszos balladáit feszült figyelemmel hallgatja végig a legénység, vagyis az Art „káfé” múltból itt felejtett kalózai, no és persze a túloldalról érkező garabonciások.

Csak ezt az ismételt borvacsorát nem értette Rezeda Kázmér. –Nemrég voltunk itt borvacsorán, végig ittuk a Maurer szortimentet, milyen borvacsorára lehet itt menni ezek után? – dohogott magában, aztán eljött az este.

A társaság pedig egy csöndes magyarkanizsai utcán találta magát Pósa Karcsi vezetésével, beléptek egy kapun, amely mögött kitárult egy darabka Toscana.

Rendelés - rajzom

A Dukay-Sagmeister pincészet Sagmeister felének portáján álltak. Sagmeister Ernő volt a vendéglátójuk.

Megérzi azt az ember, ha kivételesen jó emberrel van dolga – és Rezeda Kázmér belenézett Ernő szemébe, és megérezte.

Aztán helyet foglaltak az asztalnál, és Ernő belefogott a dologba. Beszélt kicsit a szerémségi borvidékről, Tarcal hegyéről, s azon a maga szőlejéről. Beszélt arról, hogy vad vidék az, köves a hegy, köves a dűlő – „vukoje bina” – mondja rá a szerb, „s hát hogy is fordíthatnám ezt le?” – morfondírozott Sagmeister Ernő, „hát úgy, ahogy van: az bizony farkasb…ta vidék”.

És akkor Rezeda Kázmér hátradőlt, és megnyugodott: tényleg otthon van. Mert az, hogy „farkasb…ta vidék”, az bizony költészet. Aztán még egyszer megijedt Rezeda Kázmér, amikor Ernő szólt néhány szót a „biodinamikus borászatról”. mert az bizony vízválasztó. De Istennek legyen hála, Sagmeister Ernő nem kezdett el arról mesélni, hogy teliholdas éjjelen, piros sapkában, az angyalok hajnali könnyével szokott permetezni, nem. Csak arról, hogy ez egy életforma, mindenre kiterjed, permetez bizony rézzel is, de hazudni azt nem szabad.

Akkor aztán végképp megnyugodott Rezeda Kázmér. (...)

Amúgy Sagmeister Ernő büszke volt arra, hogy a régi annalesek szerint családja az elsők között érkezett ide a török kitakarodta után, Kecskemét környékéről, marhacsordával.

És megérkezett az első tétel, egy szerémi zöld.

Rezeda Kázmér gyengéje volt ez a fajta, már a Maurer-féle borvacsorán is elszerelmesedett vele, s bizony, Sagmeisterék szerémi zöldje semmiben sem maradt el attól. Mondta is Ernő, a szerb illetékesek nem engedik felvenni a fajtajegyzékbe, nem pusztán gonoszságból, hanem mert annyira jó, hogy el akarják lopni maguknak. A 2017-es, kénezetlen szerémi zöld, na az ölte a medvét. Hát még a Dévás-dűlő furmintjai 2016-ból! Szuperlativusz! S annál kicsivel jobb a Köves-dűlőjé. Csak így arra már nem maradt jelző…

S közben persze megkezdődött a vacsora is.

Nyitánynak méltóságteljesen bevonult a tányérokba egy sült nyúl narancsos rizottóval. Nehéz ám olyankor bármit is mondani, amikor Magyarkanizsán, egy csöndes utcában, a kapu mögötti darabka Toscanaban, gyönyörűséges, ropogós furmintok mellé bevonul egy nyúlpecsenye narancsos rizottóval. Olyankor megelevenedik Bornemissza Anna sok száz év előtti recepteskönyve, pedig abban van, ami úgy kezdődik, hogy „végy három ökröt”, azon pedig a históriás, régi haza másik szegletében, a Gyimesekben élő marcona csángó, Rezeda Kázmér jó barátja, Attila is csak azt szokta dörmögni egy kaján mosollyal, hogy „hát persze”.

Mindenestre az udvari kemence mögül mintha Tersánszky Józsi Jenő kukucskált volna be az ablakon – bár az is lehet,Rezeda Kázmér ezt csak úgy képzelte. Ki tudja…

S amikor Rezeda Kázmér úgy gondolta, nincsen ennél magasabb bor ezen az estén, Ernő megbontott egy kadarkát, szintúgy a Dévásból, 2016-ból. Abból, amelynél tőkénként mindössze fél kiló szőlőt hagyott meg a gazda. S összehasonlításképpen ihattak mellé a garabonciások ugyanabból, csak 2015-ből.

A ’16-os férfiasabb, ásványosabb volt a ’15-ösnél, Rezeda Kázmérnak mégis az utóbbi ízlett jobban. Összegzésképpen pedig azt kellett kimondania Rezeda Kázmérnak, hogy ilyen csodás kadarkákat még Szekszárdon sem ivott addig, vállalva ezzel azt is, hogy szekszárdi borász barátai soha többé nem engedik be őt a pincéikbe.

-A bornak is vannak rossz pillanatai… - mondta ekkor Ernő gazda, a hajdanvolt, kecskeméti, szászféle marhatartók kemény, egyenes magyarrá lett ivadéka, és Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette, mire érti, hiszen éppen most teszi kockára az óhaza legjobb szekszárdi borászainak barátságát ezért a kadarért…

Mindeközben tányérváltás lett, és az udvari kemence bendőjéből előkerült a sült marhalábszár, melléje krumplipiré,Rezeda Kázmér pedig titokban eresztett a nadrágszíjon, és elkezdett azon töprengeni, hogy soha többé nem mozdul innen, hanem elszegődik Ernő gazda mellé udvarosnak. Kosztért, kvártélyért, meg szerémi zöldért, furmintokért, kadarkákért, de azokat kénye szerint válogathatja.

S azután amolyan meglassult, zsolozsmás éjszaka lett, visszakóstolásokkal, anekdotákkal, Tersánszky mellé odaállt kukucskálni Krúdy is meg Mikszáth is, aztán Ernő gazda felesége megérkezett még egy maga sütötte (Gyimesekben: maga sütte) máktortával, a mellé pedig Ernő gazda megnyitott egy aszú kadarkát…

Odafönt, a mennyországban van egy korcsma. Azoknak van fenntartva, akik valamilyen adminisztratív hiba miatt elkerülték a purgatóriumot, és valahogy mindjárt bekerültek a mennyek országába. Ivós emberek, evős emberek, asszonyszomorító emberek, régi-féle, egyenes, jó emberek isznak ott. Egyebek mellett az Ernő gazda aszú kadarját. mert annak ott a helye.

Csak azt nem tudta kiszedni a gazdából Rezeda Kázmér, hogyan történik a szállítás. Nem is baj. Kell legyenek titkok, másképpen fene ette meg az egészet.


Az eredeti írást ide kattintva olvashatja a Magyar Nemzet napilapban.