A tavasz, tegnap reggel
a felhők között szétütött:
volt abban a napban értelem.
Szombat volt, virradni készült,
a gyűrött lepedőn
szemköztről szivárgó,
ablakon áttörő fény térdepelt,
a fakó vászonra meleget kent,
s a fali képkeret ferdén is megszépült.
Hajnalban madár nézett
ékkő szemmel a fáról,
benne volt tekintetében a rejtelem.
Aztán tarkón legyintett (duplán!)
– a déja vu –, átcsusszant bennem
félig öntudatlanul, félig ébren,
rám köszönt hirtelen
a kérdés.
Úszott kései ökörnyálként utána
a kíváncsiság gőgje, a reggel
meg az este Cigonyás rajzolata,
pókháló fonata,
összepiktorolta a vonalakat
a sarki lámpa fakó hunyora.
Jelzett a sajgó tegnapról, a jó máról,
a reggel föllocsolt Damjanich utcáról,
minden átvirrasztott éjszakáról,
ahogy az árnyék az arcodról lehull,
benne maradt a gesztus
a szent iratokban,
a Tisza fodrozódása, hulláma ilyen.
Szelídség van benne,
vadság is, meg jó adag türelem.
Mélyen, alant, lent
a sejtelmes erők bent…
Ha beléjük éltem magamat,
faggattam az Istent,
a levegőt csépeltem,
ököllel szorítottam, léptem előre lábbal,
ólomra cseréltem aranyat,
s míg kutattam, mit rejt a végtelen
mindvégig azt hittem,
pulóverem melege miatt szédülök.
* MÁR MEGTÖRTÉNT - szerb
2019. március 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése