 |
| Szerb utca, grafikám |
a Barátomnak, aki nem sír
A hegyek embere sosem tudott
sírni. Jól van.
Jól volt ez így.
Akadt viszont egy másik ember,
szintúgy abból a fajtából való, de máshonnét származó ember, aki pedig sírt.
Sokat. Sokszor.
Noha bátorság, tanulékonyság
és a jóra való hajlam jellemezte, gyakran környékezte meg a sírás, miközben
furcsán öntudatlanul, ám zokogó hévvel kereste az igazságát. S amikor rázta a
vállát a bánat, meg sem fordult a fejében a lemondás hamis ábrándja, olcsó
megoldása, csak az, hogy eleget tehessen, föltétel nélkül bátran menteni tudja
a menthetőt, mindvégig abban bízva: hátha az irgalom őrült nyargalászással
beéri csüggedt pillanatait.
A könnyek a síró ember arcán
csupán a külső szemlélőt hozták zavarba.
Őt nem. Nem szégyellte. Ahogy
más mindennek, neki is: végzete volt, ugyanakkor valaminek a kezdete is volt. Olykor építő,
aztán meg romboló erő hatotta át.
A síró ember mindazonáltal nem
sírt folyton. Dőreség lett volna tőle. Maga is érezte: mihamarabb le kell
vetkeznie a szokását. Álcát muszáj hordania, ha azt akarja, hogy a lova patái
alatt ropogjanak majd az ellenségei csontjai, és a szerencse örökké az
üstökéhez legyen kötve. A lelkének gyakori remegése még így is jól megfért a
dicsőséggel. Azzal a mennyei másállapottal, amit lent a Földön csak nyeregben
érezni, vagy néha könyvek lapjain lehet
fölfedezni, vagy nagy ritkán egy olyan nő ölelésében lelhető, akinek a dereka
vonala alá, az illatos bőrébe zsinórosan írott jelek vigasza van égetve.
Áldottá lesz az, aki ujjbeggyel megérintheti azokat a kalligramokat. Pont,
amiképp áldás lesz jussa annak, aki a mostani beomló világban még értő szívvel kiolvassa
a könyvek szövegsorai között a reményt. A nem üdvözülés üzenetét, ami tovább
sarkallja a síró embert, meg a nem síró embert is a fokozott állhatatosságra.
Természetesen a barbár kor a
könnyeket ontókat nem kíméli. Azokat különösen nem, akik még hinni mernek
kiüresedett fogalmakban. Az izgalomtól túlfűtött légkörben mindig eredetinek
hatottak ezek a felkent vagy átokkal sújtott emberek, de sorsuk zömmel
tragédiába torkollott. A miértre – odaföntről – jó, ha kaptak egy gúnyos
mosolyt. Beletörődtek. Mást, jobbat nem tehettek.
Ahogy a síró ember sem számolt
jobbal. Tönkölyt vágott inkább a Vezér elé. Vizet, sarjú füvet adott neki.
Elengedte a gyeplőszárat és arra a nőre gondolt, akinek puha haja összefogottan
borul asszonyosan gömbölyű vállára, a kezén vastag, ezüst gyűrűt visel, és a
nevetése olyan vidám, hogy a hajnal is rákönyököl tőle az ablakpárkányra.
Olyankor megszólalnak a korai rigók, csacsogva.
Ám az álom nem hagyja
annyiban.
S míg lépdelnek, ketten, a
síró ember meg a lova a legelőn, ami egészen olyanná kezd válni, mint a Járás,
a körkörös ívű nap végig hág szépen az ég padlásán, kivilágosodástól
estlobbanásig. Arra gondol az ismerős, ám már homályos környezetben, hogy az
egymásnak háttal álló, majd összeölelkező nádbugák messziről olyanok, akárha
pergamen tűpárnára lenne szúrva a horizont. Ott, ahol az Ég egybeér a Földdel,
Bácskában. Ahol az ónos felhők cafrangjaiból esőcseppeket facsar a Tiszáról
huzatoló szél, s az összes elfeledett magyarra apró szemű tavaszi zápor szokott
ködölni.
Teljesen olyan az az eső, mint
a sírás.
Pörögnek lefelé a búzaszemnyi
csöppek. A ló szeme bogarában visszatükröződik a tegnap.
Sziriát oszlopai
között nőalak. Olyan jó végre haza érkezni.
Hazaértünk, Barátom.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése