Ma kedd van, október utolsó fertálya.
Gyorsan leéltem az elmúlt napokat. Szerdán még a tiszai füzesek zúgását
hallgattam, hívogatott a kanizsai töltés sétánya, úsztam a folyó hideg vizében,
a bácskai égen húzó fekete madarak röptét figyeltem, őszi levelek hullottak
vállamra pörögve, okos és oktalan elismeréseket és kritikákat tettem zsebre, miközben
voltam tárlatmegnyitón és kocsmában, ölelkeztem nekem kedves emberekkel és
elhúzódtam olyanoktól, akiktől viszolygok.
Ültem magán- és szolgálati gépkocsiban,
tekertem biciklit. Villamos, trolibusz és vonat zötyögtetett, utóbbi éppen csak
olyannyira volt gyors, hogy Monor tájékán már régen a Nyugati pályaudvaron
kellett volna lennie. És persze vitt a lábam is. Rengeteget loholtam, futottam,
mert besűrűsödtek a dolgaim, amiket gonosz ajándékként kaptam a sorsomtól. Az átok
meglepetések, a kötelezettségek nyűgje sarkantyúzott, s míg a hátamon csorgott
a verítékem, sokadszorra fogadtam meg, hogy többé sosem leszek, nem akarok a
saját életem hőse lenni, másoké meg pláne.
Igen, sétáltam is.
Akadtak ilyen kegyelemmel mért órák:
szombaton a Gellért-hegy oldalában régi játszóterek meséjét hallgattam,
megbámulhattam a patinás fürdő vitrázsait és elgondolkodva néztem a padló pazar
színeit, a geometrikus mintákat, amikből csak itt-ott hiányzott egy-egy kicsiny
kocka, hirdetve az idő és az elmúlás rideg parancsát. Láttam gyűrűt, türkiz
köveset, a Szent Gellértről nevezett fürdő ornamentikus kerámiáihoz hasonlóan
foghíjasat, szemérmesen befelé, meleg tenyérbe fordított hézagút, és ott helyben
elhatároztam, pótolni fogom a féldrágakövét. Azon a délutánon a Bartók Béla
úton rézsút sütött a napsugár. Balzsamos volt a levegő, és a szemközti járdán titkon
megakadt a szemem egy kontyos nőn, akinek a lila kabátját átkarolt a párja. Az
utca zsongott, minderről tudomást sem vett. Az eklektikus oromzatok mögött,
ezeken a színes falakon belül lakott Tamás, és míg erre gondoltam, valahol
legbelül éreztem, hogy a szokott tiszta, erős és vigasz nélküli napjaim a sarkon
túl, a Kosztolányi Dezső tér tájékán már integetnek felém. De akkor – mindettől
függetlenül – még mertem bátortalan lenni, és nagyon boldog voltam egész nap.
Aztán kénytelen-kelletlen játszottam is, mert játék
a művészet is. Írtam, olvastam. Képzeteket pakoltam elalvás előtt egymás mellé,
várva a szót, a sejtelemből kicsomagolható valóságos szót, s mentül tovább
vártam, annál inkább tudtam, büntetlenül nem úszom meg a mögöttem maradt napoknak
sem a fizikai terhét, sem a lélek izgága vidámságát.
Lőn. Vállat vontam, tudomásul vettem. Mi mást tehetnék? A kulcs nincs nálam, én csak a zárat viszem a mellkasomban, ha használnak, mindenféle érzelem híján tudok nyílni és csukódni, már nem nagyon törődök vele. Az ajtó is sokszor becsapva. Egy az Isten, áldassék az akarata, tovább kell szívvel szeretve élni. Az ad értelmet a szombattól hétfőkig ránk testált röpke intervallumoknak, a srégan aranyló októberi napsugaraktól a türkiz gyűrű szépséges tökéletlenségéig. Az idő múlása úgyis könyörtelen, ráadásul Dali óta tudott, torz, meggörbült az ember ideje, órája, mert elfolynak a percek, odalesznek a drága, elfecsérelődő pillanatok, ezért legokosabb, ha emlékezünk az igazságra, és iparkodunk megőrizni, bevésni a lélek legmélyére azokat az emlékképeket, illatot, árnyalatot, gesztust, egy őszinte mosolyt, amiktől az egyedülvalóságban ránk telepszik a megnyugvás csöndje. Amikor kihunynak a lámpák, vagy csak eloltjuk a lakásban a villanyt. Akkor előfordul, abban a némaságba merülő, töredékes monodrámánkban hátulról meghallani a vastag függöny mögül a suttogó szót: békéd legyen, megérte.
Pk
