2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: levetkőzött ősz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: levetkőzött ősz. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. október 26., kedd

NAPLÓ - 143.


  

Ma kedd van, október utolsó fertálya. Gyorsan leéltem az elmúlt napokat. Szerdán még a tiszai füzesek zúgását hallgattam, hívogatott a kanizsai töltés sétánya, úsztam a folyó hideg vizében, a bácskai égen húzó fekete madarak röptét figyeltem, őszi levelek hullottak vállamra pörögve, okos és oktalan elismeréseket és kritikákat tettem zsebre, miközben voltam tárlatmegnyitón és kocsmában, ölelkeztem nekem kedves emberekkel és elhúzódtam olyanoktól, akiktől viszolygok.

Ültem magán- és szolgálati gépkocsiban, tekertem biciklit. Villamos, trolibusz és vonat zötyögtetett, utóbbi éppen csak olyannyira volt gyors, hogy Monor tájékán már régen a Nyugati pályaudvaron kellett volna lennie. És persze vitt a lábam is. Rengeteget loholtam, futottam, mert besűrűsödtek a dolgaim, amiket gonosz ajándékként kaptam a sorsomtól. Az átok meglepetések, a kötelezettségek nyűgje sarkantyúzott, s míg a hátamon csorgott a verítékem, sokadszorra fogadtam meg, hogy többé sosem leszek, nem akarok a saját életem hőse lenni, másoké meg pláne.

Igen, sétáltam is.

Akadtak ilyen kegyelemmel mért órák: szombaton a Gellért-hegy oldalában régi játszóterek meséjét hallgattam, megbámulhattam a patinás fürdő vitrázsait és elgondolkodva néztem a padló pazar színeit, a geometrikus mintákat, amikből csak itt-ott hiányzott egy-egy kicsiny kocka, hirdetve az idő és az elmúlás rideg parancsát. Láttam gyűrűt, türkiz köveset, a Szent Gellértről nevezett fürdő ornamentikus kerámiáihoz hasonlóan foghíjasat, szemérmesen befelé, meleg tenyérbe fordított hézagút, és ott helyben elhatároztam, pótolni fogom a féldrágakövét. Azon a délutánon a Bartók Béla úton rézsút sütött a napsugár. Balzsamos volt a levegő, és a szemközti járdán titkon megakadt a szemem egy kontyos nőn, akinek a lila kabátját átkarolt a párja. Az utca zsongott, minderről tudomást sem vett. Az eklektikus oromzatok mögött, ezeken a színes falakon belül lakott Tamás, és míg erre gondoltam, valahol legbelül éreztem, hogy a szokott tiszta, erős és vigasz nélküli napjaim a sarkon túl, a Kosztolányi Dezső tér tájékán már integetnek felém. De akkor – mindettől függetlenül – még mertem bátortalan lenni, és nagyon boldog voltam egész nap.

Aztán kénytelen-kelletlen játszottam is, mert játék a művészet is. Írtam, olvastam. Képzeteket pakoltam elalvás előtt egymás mellé, várva a szót, a sejtelemből kicsomagolható valóságos szót, s mentül tovább vártam, annál inkább tudtam, büntetlenül nem úszom meg a mögöttem maradt napoknak sem a fizikai terhét, sem a lélek izgága vidámságát.

Lőn. Vállat vontam, tudomásul vettem. Mi mást tehetnék? A kulcs nincs nálam, én csak a zárat viszem a mellkasomban, ha használnak, mindenféle érzelem híján tudok nyílni és csukódni, már nem nagyon törődök vele. Az ajtó is sokszor becsapva. Egy az Isten, áldassék az akarata, tovább kell szívvel szeretve élni. Az ad értelmet a szombattól hétfőkig ránk testált röpke intervallumoknak, a srégan aranyló októberi napsugaraktól a türkiz gyűrű szépséges tökéletlenségéig. Az idő múlása úgyis könyörtelen, ráadásul Dali óta tudott, torz, meggörbült az ember ideje, órája, mert elfolynak a percek, odalesznek a drága, elfecsérelődő pillanatok, ezért legokosabb, ha emlékezünk az igazságra, és iparkodunk megőrizni, bevésni a lélek legmélyére azokat az emlékképeket, illatot, árnyalatot, gesztust, egy őszinte mosolyt, amiktől az egyedülvalóságban ránk telepszik a megnyugvás csöndje.  Amikor kihunynak a lámpák, vagy csak eloltjuk a lakásban a villanyt. Akkor előfordul, abban a némaságba merülő, töredékes monodrámánkban hátulról meghallani a vastag függöny mögül a suttogó szót: békéd legyen, megérte.


                     Pk

2019. október 1., kedd

Pósa Károly: AZ ÓRA



Október.
Istenhozzád volt.
Engem ördög vitt el.
Így kellett ennek lenni.
Így kellett lennie.

Hamarább magas,
mint közepes
házak önérzete
csillan ki ebben
az idomtalan odúban.
Fölül van a síkság,
alant meg a hegyek.
Tűzfalaknak támasztott
vágy-grádicsok, bú-létrák.
Ismerni az összes tartozékát.
Ablakok csillognak.
Október. Október lett.

Lábaim lépnek, két
rövid szó, egy mondatot
se mondok.
Így is jó.
Zsebbe rakva üres kezem,
és megyek.
Vasárnapokon a
hídon ballagok,
s míg a város szikkadt
béle a kenyérnek,
amit kapok:
látni, ahogy
szóródnak szét,
a gondolatok
akár a levelek, akár
az ósdi levelezőlapok.

Hosszúak a holnapok
rövidülnek az
estek és életek.
Csak a cipő nem tapodta
szívtájékon
szédül valami legbelül,
engesztelhetetlenül.
Puha, ki nem mondott szavak:
lovak, juhok, kutyák,
a fészkükben alvó madarak
szelíd és vad
állatok vannak.

Szeptemberre ruházom:
az övé a fehér ingem,
a régi sálam és a
nagykabátom. A szekrényre
ragasztott képek,
a mélyére rejtett,
mindennapra való
mesém.

Tán tabu, tán fétis.
Nem dús örökség.
De ez megmaradt.
Egy megkövült szabály.
Akár a fehér óra, minek
minden ütése szépen fáj.
Ősz lett.
Ősz lett, mégis. 

                                                                                                 2019. október 1.



2009. október 8., csütörtök

Ujjgyakorlat 3.


A testtelen valójában

igéző Alkotó 

levetkőzött ősz idején

jóságos áldásával

üdvözíti mindazokat

a megtagadottakat,

akiket életük során

számunkra jobbára

teljesen érdektelen,

mondhatni: piszlicsáré

okozatok mián –

bizonyos hemzsegő természetű

és hanyatlott erényű nők

egykoron úgy hagytak el,

mint ahogy a viselős felhők

kedvetlen árnyéka tűnik tova

a folyam mellett laposan elterülő

rizsteraszok vizének tükrén,

ahonnét imádatunk tárgyának

alabástrom vállára hajolva

megleshettük a gyapotpiheként

lebegő kócsagot,

és ahol oly gyakran áldoztunk

a szerelem oltárán.


Kicsit később, elernyedve,

édesdeden összeölelkezve,

lusta ritkasággal bizony

az is megadatott,

hogy a párálló légben

gyönyöröktől telve

hallgathattuk a szférák zenéjét.

Régmúlt idők dámáinak,

sóvár tekintetű asszonyoknak,

szűz leányszíveknek

titkát kutatni ugyanolyan

hiába való botorság,

mint farkasalmába harapni,

majd düftin párnába fúrt fejjel sírni

nesztelen léptű

szadduceus delnőnk

hűtlenségén,

az ében bőrénél

feketébb lelkiismeretű

namíb ágyasunk ármányain,

vagy keseregnünk

a ripők pózban

magamagát mórikáló

kappadókiai kedvesünk

szemérmetlenségén.


Bölcsebb vagy Testvérem,

ha végre zűrzavaros érzelmeid

iszákjának mélyére süllyesztett

értelmed kulcsát megleled,

mely révén fölkattinthatod

az öröktől fogva élő igazságok

három akarattal lezárt szelencéjét,

és akkor talán

egy rebbenésnyi idő alatt

rádöbbensz a riadt válaszok

előtüremkedő igazára

amit ugye, jószerével

aggályosan sejdítettél,

régtől fogva valahol bévül,

ezerszer megértettél,

hogy az öregedés

fanyarú szagába hajló életed

végéig velődbe égették

a nők kiismerhetetlenségéből

fakadó férfiúi magányunk

szomorú ítéletét.


Szentencia:


Nőknek könnye,

az íriszükben lobogó

pilács tüzéből fogant

gyöngynek cseppje

csupán talmi ragyogás,

amit a vetélytárs

könnye rögvest fölszárít.

Tehát, ha zokogást vélsz hallani,

ne kutasd, ki zokog.

Te zokogsz árván.

A Kifürkészhetetlen Szándékú

reánk testálta

a férfiúi magányt,

mely ellen tennünk nem lehet.

Ez az ő akarata,

dicsértessék hát Szent Neve!