Október.
Istenhozzád volt.
Engem ördög vitt el.
Így kellett ennek lenni.
Így kellett lennie.
Hamarább magas,
mint közepes
házak önérzete
csillan ki ebben
az idomtalan odúban.
Fölül van a síkság,
alant meg a hegyek.
Tűzfalaknak támasztott
vágy-grádicsok, bú-létrák.
Ismerni az összes tartozékát.
Ablakok csillognak.
Október. Október lett.
Lábaim lépnek, két
rövid szó, egy mondatot
Zsebbe rakva üres kezem,
és megyek.
Vasárnapokon a
hídon ballagok,
s míg a város szikkadt
béle a kenyérnek,
amit kapok:
látni, ahogy
szóródnak szét,
a gondolatok
akár a levelek, akár
az ósdi levelezőlapok.
Hosszúak a holnapok
rövidülnek az
estek és életek.
Csak a cipő nem tapodta
szívtájékon
szédül valami legbelül,
engesztelhetetlenül.
Puha, ki nem mondott szavak:
lovak, juhok, kutyák,
a fészkükben alvó madarak
szelíd és vad
állatok vannak.
Szeptemberre ruházom:
az övé a fehér ingem,
a régi sálam és a
nagykabátom. A szekrényre
ragasztott képek,
a mélyére rejtett,
mindennapra való
mesém.
Tán tabu, tán fétis.
Nem dús örökség.
De ez megmaradt.
Egy megkövült szabály.
Akár a fehér óra, minek
minden ütése szépen fáj.
Ősz lett.
Ősz lett, mégis.
2019. október 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése