A megigazult Noel Mosh'dul titkos receptkönyve - XI. rész

A négylábú lovakról és azok orvosairól

dr.S.Z. figyelmébe ajánlva

A kezdetek kezdetén, amikor meghasadt az égnek palástja, és a kék szín szétfolyt a teremtett valóságon, az ember mellett egyedül a ló lett a kegyelem folytán a megnemesedő élő matéria kivételezettje.  

A lovak ősei ott tapodtak, fújtattak az ember oldalán. Gazdájuk, vagy pontosabban társuk halálakor ők is ugyan úgy elvesztek, mert lélekben régtől fogva egyek voltak. A szolgálatukat   inkább vélhettük tapintatos segítségnek, akár a görvélyest támogató mankót, ami a kétlábú halandó esetlenségének vagy hiányosságainak szelíd felismeréséből, olykor érezhető részvétből fakadt.

Ló o1.- grafikám

Mindeközben a ló – valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse folytán – megőrizte szabadságát, és méltóságát. Irigyelt posztján megmaradt.

Ám a semmi változás mögött gyakran kavarodott föl az iszap, ami a szánk sarkát is elérte. 

Volt időszak, amikor sárban fetrengett az emberi lét, de a lovak diadalittas nyerítésétől visszhangzottak a rétek. Pusztultak a városok, koldusokká lett a férfinép, ringyókká az asszonyaik, testvérre emelt kezet testvér, és a pokol ült halotti tort az értelem fölött. De a lovak patáink a dübörgésére fölriadt az anyaföld abroszán  násztáncától bódultan hortyogó rosszaság, és takarodni volt kénytelen közülünk.

Megindult a ménes!  

Olyankor mindig fölkönyökölt a remény, mert ölig érő fűben tört előre a lovak csapata. 
Homokos pusztaságban, a dűnék között kavartak porfelhőt. Végeláthatatlan rónák síkján csattogtak a paták, patakvízben gázoltak, és szügyig érő hóban gőzölt hátuk. Ám amikor a szél üstökébe nyerített a vezérmén, az ég keleti fertályába szögecselt ezüstpántos zsalugáterek hörgő hangot hallatva megnyíltak, a föntről leözönlő angyalok légiói győzelmet arattak a gonoszság fölött: így visszaadván az embernek az Istenben, az örök értékekben, a jóban, a szerelemben, és a halában megtalált önmagát. 

A messzi délen lakók úgy tartják, hogy a lovak a Teremtő szájából fújó szeleknek a földi megtestesülései. 
Az állítás akár igaz is lehet, pedig akik szerint ez már az ige életté válása óta így van, egyáltalán nem hajlanak a magvas gondolatiság felé: a szavannák népe tüskös sárkunyhókban él, sokszor dögöket esznek, lárvákat, termeszeket keresgélnek, meg a vörhenyes földből kipiszkált édes gyökereken tengődnek. 

Dongalábú lépteik nyomán porfelhőt vernek föl. Ámbár termetre csak akkorák, mint a babkarók, és az asszonyaik is legalább annyira szárazak: van bennük valami titokzatos, megmagyarázhatatlan, valami, ami nem emberi, hanem azon túli: valami félelmetes. 

Öklömnyi kerek koponyájukon agyagkorsókban hordják a vizet, a rossz szagú kút és a falujuk között. Az ösvény keményre taposottan kanyarog az agávébokroktól ölelten. Emberemlékezet óta ingáznak rajta a hennával bemázolt kezű és lábú mezítelen nők. Csontos kis vállukon feszül bagaria bőrük, ívelt hátuk hátrafelé hajlik, s még inkább szembetűnővé válik különösen nagy, esetenként diónyi köldökük, ami felett ütemre rezdülnek a formátlan csecsek. Az aprócska asszonyok aztán időről-időre megpihennek, esetleg csak elbambulnak, jellegzetes suta félterpeszben megállnak az otromba korsóikat letéve, és mindig a homlokukhoz emelik kezüket, míg a távolba néznek, oda, ahol lebukik a nap. 

Illusztrációm

 Ilyenkor még senki emberfiának nem árulták el, mi fordul meg a fejükben, baltával elnagyoltan megfaragott lelkük merrefelé csapong. Pedig bizonyos, hogy nevetségesen véges értelmük a szellem suhintásakor valami módon mégis csak fölülemelkedik a napi roboton, állatias ösztöneiken, szokott nyomorukon. Talán a kaktuszból nyert meszkalin miatt révednek napszállat felé, örökkön a horizontot kémlelve, és láthatnak ott egy tüneményt, égi jelet, kedvesebb esetben tűnő látomást, ami még ezeknek a félvad, bárdolatlan lényeknek is üzenhet valamit, aminek jelentése, igazi mondandója – számunkra, a csiszolt tudású művelt, városokban lakóknak - már régen elveszett: ha valaha egyáltalán meg is lett volna.    

Míg szemük sarkát a zöld legyek döngik körül, a látóhatár üzeni nekik a múltból elősejlő jövendőt. Megejtően szép a látvány, és mégis szomorú. A groteszk képükön csodálkozva új alakot formálnak a felhők, ritmusa törik a magasban szitáló ölyv szárnyalásának, s a bozótosba szomorúság kúszik, ónszínű lesz a magány. 

Titokzatos egy népség.

 

Furcsa, ahogy pont ezek az állati sorból alig-alig kimagzó ember-kezdemények, aprócska nőstények olyan állhatatosan bámulják a nyugati végeket. Mintha a bölcsesség poharából innának lassú kortyokat. Mintha nem vennék észre, hogy egész életük reménytelen vándorlás, a poshadt vizű kút és a tövisbokrokkal kerített ócska szállásaik között. Úgy állnak ott, a kitaposott úton, nyitott szájukon át lélegezve, akár a figyelő gazellák.

Tudnak valamit.

És dacára, hogy ősidőkbe veszően lovuk soha nem volt, és messziről érződő, átható szaguktól még a vedlő bordájú tevecsődörök is nyálat fröcskölve tépik a kötőféket, ennek a nyomorult népcsoportnak, maroknyi törzsnek adatott meg az a kitüntető szerencse, hogy bizonyos rejtett adottságaik révén kizárólag őket tekintik mind a mai napig egyenlő társnak a lovak. 

Olyanoknak, akiknek a szava szent.

Ha lecövekelnek egy helyen, az örök idő is moccanatlanul áll.

Eső indul kézlegyintésükre.

Tört csontok forrnak össze, ha énekük hallik.

Nyálukat a patára kenik és megszűnik a körömgyulladás.

Ló o2. - grafikám

 A tetovált járomcsontúak, mikor a karám közelébe érnek, rongyos ágyékkötőjükből kilépnek, majd furcsa orrhangú nyelvükön kántálni kezdenek a lovak fülébe. Ettől megnyugszik a legvadabb fedezőmén, kitágulnak az elsőfüves csikók rózsaszín orrlyukai, miközben édes párát fújnak a viselős kancák, mert az alkonyati nap sugára a vékonyukat cirógatja.

Ezért mostanság egész divat lett, hogy a nagy rotangvirág-alakú díszkertekkel övezett paloták gazdái, a legnemesebb tenyészetek, a több száz esztendős tiszta vérvonalak tulajdonosai, a gyűrűs urak – egymással versengve - éppen a bűzös félemberek törzséből választanak lovászokat. Szemtelen rabszolga-kereskedők iszáknyi aranyért árulják őket. Fölpezsdül a piac, amikor ritka alkalmakkor egy-egy bemeszelt lábú emberkét vesz szájára a kikiáltó. A többi láncos között eltörpül alakjuk. Állnak ott egymagukban, zsugorított a magányuk is.

Ám amint gazdájukhoz kerülnek, a  parányi billogozott jövevények megbabonáznak urat,  szolgálót, ágyast, csicskát meg mindenkit, mert igéző szavuk hallatán tűzként vet lobot a paripák tekintete. Kapálnak mellső lábukkal, majd röhögve tűrik, akárhányszor az apró emberkék fülükbe mormolják a varázsszavakat. Lisztszáraz, cserzett tenyerük simításától delejes reszketés fut végig a lovak gerincén, és sűrű gyakorisággal megesik, hogy mozdulatuknak a finomságától, az átélés tökélyétől, a márvány peremű citromvízzel csurig töltött medencék hűséhez szokott úriasszonyokat gyakrabban fogják gyötörni hőhullámok: sajgó ölükhöz kapnak majd, és a tarkójuk tájékán, festett hajuk tövénél jóleső bizsergés terül szét.

A szavannák pereméről északra hurcolt rabszolga, hasonlóan a sivatagi füvekhez. Mélyre nyúló gyökereinek köszönhetően képes megélni minden körülmények között. A homokbuckák, özönvíz előtti fehér kavicsos vízmosások, nap aszalta sziklakoloncok között embernek, növénynek gyökerei hosszan, alant a földbe nyúlnak, és annyi mindent szívnak fel, amennyit csak tudnak. Ezáltal több száz, vagy akár több ezer év nedvként éltető tudása lesz részük. Amikor mi szomjúhozunk, a pöttöm fekete lovász befelé figyel és látja őt és kedvesét ott nyugaton, a pihenni készülő, gyengülő erejű napkorong.

Az izzó fénybe néz, apái szavai szerint való imáit idézi. Mélyen, egész szívének minden erejével hisz abban, hogy egyszer, nem is túl sokára, a világ teremtett csöndjén át az emberi igazságot is meg fogja hallani. Neki suttogják majd a jelet, ő lesz a hírmondója egy teljesen új történet kezdetének, amit még mások csak gyanítanak, és amit még igazából el sem kezdtek írni. 

Közben a lovak sörényét kócolni fogja az alkonyi szél. Tejes búzából abrakot kapnak majd az előhasi kancák, álmosakat pislognak a borzasra nyalt csikók. Az édes szalmán szuszogva fog elterülni az éjszaka.

Valahol lent délen, estébe hajlóan, ilyen dolgokra gondolhatnak azok a kicsiny fekete nők. 

Pósa Károly     

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

A fekete bárányokról és a csordaszellemről

Mátrafüred, 2o1o. július 21.


Én már az elsilányult tudás korában születtem, vagy másfélszáz esztendővel ezelőtt.

Ezért időmet, éveimet jó régóta nem tartom számon, ahogy a hazám felől, vagy a köröttem görgetett világ dolgairól sem vélek már semmit. A próféták tanítását összetévesztem a vízhúzó asszonyok karattyolásával, a győztes hadvezír dicső csatáját egy hajdanvolt karavánszerájban megesett civakodással. Fabatkát sem adnék egyetlen költő cirkalomba megírt rigmusáért se. Üresen kongnak a szavak. Még a harang is csak repedten kondulhat.

Emlékeimben a legszebben díszített Nagymecset bejárata is csupán sötéten tátongó csöbörnyi lyuk, valamely Tyr környéki sikátor áporodott viskóján. Fejemben összekavarodik minden.

Jó és rossz képeket látok szerte a nagyvilágban, amiknek pompázata már nem ragadja meg fantáziámat, nem kápráztat el a talmi ragyogása sem, mert pontosan tudom, hogy a cifra sallangok mögött a nyomorúság lakozik.
Bűnös erkölcseikről messze földön hírhedett színházi nők cicomáit aggatja magára a világ boldogtalanabbik fele, mert botor módon azt vélelmezik, hogy a külcsín, a páválkodás, a drága illatszerek elnyomják az ordenáré látványt, vagy a nem kevésbé ordenáré szagokat.
Mert rothad szét a világ, e felől semmi kétségem sincsen.
A magamfajta vénember megérzi a bomlást, ahogy az öreg jószágok is fölismerik az elmúlás jeleit, és csalhatatlan ösztönnel megjósolják a véget. Ki ugatva, ki hörögve, ki rikoltozva vagy éppen huhogva adja tudtunkra baljóslatunk beteljesedését.

A Mindenről Tudó már csak úgy és akképpen osztogatja a malasztot, ahogy neki kénye-kedve szabja. Nem kell Öt ezért elhamarkodott szavakkal illetni - amiket amúgy is rögtön megbánunk –, mert nem gonoszságból vagy rosszindulatból dobja a gyeplőt a földkerekség lába elé. Hiszen hogyan lenne rossz vagy jó az, Aki a Minden, áldassék dicső neve! Inkább fáradtnak és csalódottnak vélelmezem. Olyannak, akinek kicsit elege lett az általa teremtetett emberek gyarlóságából, a kétszínűségből és az emberi mivoltunkból fakadó tökéletlenségünkből.
A halálunk, a pusztulásunk, véges voltunk miatt érzett szorongásunk sarkantyúz bennünket a rossz és az elfogadhatatlan irányába. Legtöbbször a szürkeséget választjuk a világosság helyett, mert ahhoz elég óvatosak és gyávák vagyunk, hogy egy életen át a sötétségben gunnyasszunk. Ilyen egyszerű ez. A szürkeség meg már csak a természeténél fogva is olyan színtelen, mint az a fennsíkon túl elterülő Halott tó tükre, amelyben ha fölé hajolsz még önnönmagad arcképe sem sejlik föl, mert mérgező vize kipusztította minden élő lakóját. A szürkeségben másmilyen lesz az éle a tárgyaknak, az árnyak valószínűtlenül hosszúvá keskenyednek, a nevetés vihogássá, az erény görcsös akarássá, a szerelem zsarnokok álmaiban fölrémlő vággyá silányul. Mégis sokan, nagyon sokan éppen erre a jellegtelenségre esküsznek.

A seszínű birkanyáj ideig-óráig biztonságérzetet adhat, mert az egy szem juhász a legtarkábbat, vagy a fekete bárányt választja magának. Viszont a karám körül ólálkodó farkasok a leggyengébbet. És akkor nincs menedék. Bizony a nyáj a gyengeség jele! Pedig mennyien vallják ennek pont az ellenkezőjét!
Ne hallgass rájuk.
Ezek az ócska vásári kikiáltók a tulajdon testvéröccsüket árulják el nap, mint nap. Kuruzslók ők, akik abból élnek, hogy bölcsességnek álcázott, finom vízzel hintet szakálluk bodrai mögül álnok ígéretekkel és hamis tanulságot téve a megmentődnek hazudják magukat. Igazából ők azok a sehonnai tanítók, akiket ganajos lőccsel kéne agyonverni a nekik oly kedves pénzváltó sátrak előtt, hogy a falu széleken rothadjon tetemük okulásul a balgáknak.

Mindazonáltal, ha valaki azt kérdi tőlem, hogy érdemes vagy szabad-e hinni abban, hogy a szürke félhomályt a napsütés váltja, akkor azt kell válaszolnom neki, hogy igen.
Hosszú távon kifizetődő bátornak lenni, ami legfőképpen önmagunk fölvállalását jelenti, világra nyitott szívvel, és alázattal, mely révén fejet hajtunk a bennünket körülölelő tüneményeknek. Rácsodálkozhatunk egy őzikeszemű asszony jól megfestett arcmására, a ciprus ágain feszülő pókháló játszi finomságára, aminek szálán egy harmatcsepp ragyogásában felismerszik – tényleg csak egy pillanatra - életünk értelme, miként a dalokban, amiket pirkadatkor magunkban dúdolunk, ha köszöntsük a kelő napot.

Aztán meg ha emiatt nyársra húznak, vagy kibeleznek: édes mindegy. Meg fog nyugtatni a tudat, hogy a pásztorodnak szerzel vele kellemes esti pillanatokat, és nem ebek fogják széthúzni a szűrödet, mint a nyájban lapítva bégető fajtársaidnak.
Nem kell szépíteni a dolgokat.
Mindahányan birkának születünk, és valamikor föláldoztatunk.
Ez írva vagyon.
Viszont jóvátehetetlen dőreség lenne, ha ez ellen valamely módon nem lázadnánk. Az égieknek is kedvesebb a makrancos halandó. Valószínűleg vad keresgélésünk okán szerethetőbbek vagyunk a nagy átlagnál.
Hiába.
Küzdeni teremtettünk, hogy a dolgokat ki-ki a maga szemszögéből lássa, és ha elég sok vér szorult lüktető szívünkbe, akkor állandóan a nehezebb megoldásokat fogjuk választani, a göcsörtösebb útra fogunk kanyarodni és áldás keresése helyett átkok kereszttüzében érjük el a Bizonyságot.

Valahogy így lenne jó élnünk és elmúlnunk.

Folytatásos elbeszélésem IV. rész

Penovác Endre grafikája


Nebörösö hersegve harapta az almát férgestől, pállott szája sarkán csorgott az édes lé, kapafogai sárgán villogtak, és átszellemülten csámcsogott.
Ha minden város esze a tanács, és a templom a jobbik - a kocsma meg a rosszabbik – lelke, akkor a piac a város hasa. Éhen maradva nem erisztett el senkit. A macskakövekkel szépen kirakott, akácfákkal szegélyezett teret minden idegen az orra után meglelhette. Sercegő zsír és tejtermékek szaga ülte meg a körüle szétfutó huszárszablyaként ívelő téglás gazdaházakkal szegélyezett utcákat. A súlyos szárazkapu bejáratok körül gipszből készült díszek, sárkányok, angyalok, szőlőindák meg a világ túnnansó végéről ide álmodott jelek, domborulatok ékeskedtek. Jómódot hirdettek a palatetők, amiken a moha selyme úgy meg szeret élni, a vörösréz csatornák szakállas pofájú ördöngös figurái, a három lábnál is magasabb rolós ablakokban lógó nehéz függönyök, a fölfelé kapaszkodó köznaponként is pecsenyeillatot lehelő nyújtott kürtők.

A cselédek éjfélkor álmos képpel dagasztották a kenyértésztát, hogy pirkadat tájékán a kényes természetű háziasszonynak kisüthessék a friss cipót.

Ezeknek a cselédeknek mosószappan-szagú volt a hajuk, és a keményítőtől ropogott a kötényük. Sárgaréz csatos cipőiket nyersgumi talppal megragasztották, minek után olyan hangtalanul tudtak surranni a kivikszelt parketton, rideg fajanszcsempén, akár a pirkadatkor hazaóvatoskodó szellemek. Végső soron a háziak előtt ők sem voltak egyebek, arctalan, jellegtelen lényeknél. Jöttek-mentek, kit-mikor csaptak el, vagy küldtek tanyára. Dolguk volt a lehullott meg még éretlen birsalmák egybegyűjtése, amiket ősz végéig a szekrényeik tetején érleltek. Szaglottak is attól a cselédszobák! Mintha ádvent derekán is a mezítlábas nyár virgonc kacaja lengte volna be az ablaktalan, máló vakolatú, napfényt nem látott odújaikat. Náluk penészedett a fal, a sarokban szegényes batyujuk gunnyasztott, és a kinti világ, az utca történéseit zörejekből emésztették csak. Hogy köszönt-e a bakter, vagy már megint szunnyad, bagzanak-e a macskák, danol-e hazáig a pityókás Gugyera? Aki figyelt, így is csak kihallotta a világ zegernye ügyeit.

A piac pedig már hajnal előtt fertályórával éledezni látszott, bezörögtek az első kordék, ráfos szekerek, dorozsmai kocsikon a messzebbről érkező kereskedők, iparosok, tehetős mesterek. Libbentek a harmattól nehéz viaszos vásznak, seperc alatt nőttek a ponyvákból eszkábát sátrak. Reggeltől napszálltáig folyamatosan zsongott, lüktetett a tér. Emberzsivaj kavargott a zöldségesládák, föltornyozott gyümölcskupacok között. Minden teremtményt rakott áldással várt a piac.
Volt aztán olyan is, aki bort árult, pálinkát vagy éppenséggel titkolt portékát, levetkőzött ősz tájékán szűzdohányt, aminek nyomát hegyes tekintetű fináncok vizslatták. A legveszedelmesebb, de igen kelendő mégis a szó volt. A politikát, a hadijelentéseket, esélyeket, fronthelyzetet pusmogva taglalókra sovány bizalommal tekintettünk ugyan, de meghallgattuk őket, mert a tilosban járás valami-féle férfias izgalommal töltött el bennünket.
Későbben megfogyott a bátorságunk, mert a kelleténél hangosabban gondolkodó izgágák között szétütött a hatalom, a kakastollasok szuronyokkal böködve párosával vitték őket a városba. El is dugult szép csendbe az effajta tevékenység, mert ahogy azok a kedvetlen idők mind nagyobb fodrokat vetettek, amúgy is megtudtuk az erjesztő hírek vastagabbját. Megcsöndösödött a nép, akár a mák vetésének idején szokás.

Egyedül tán csak Nebörösö élte régi világát. Neki varjúhájjal volt sütve minden napja. A legjobban nyáron élt, amikor az utcákon sorakozó fákról cigánymeggyet kosztolhatott. Ette két pofára, almamennyi belefért. Finom a cigánymeggy, szereti, aki szokva van a savanyú dolgokhoz. Akinek üröm az élete, annak ez is édes.

Ha utólag belegondolok, igazából nem is volt rossz sorsa. Csütörtökön meg vasárnap, heti piacok alkalmával köszöntött rá a szebb világ. Vetettek neki ezt-azt. A bunyevác pék a hajnalban kisült cipójából hasított neki. Olykor káposzta torzsáját nyomták a markába, ami olyan csemegének számított, hogy azért még a tanító gyereke is birokra kelt. Zsebe elgurult vöröshagymákkal, krumplicukorral, aszalt szilvákkal volt teletömve, és erre az alaktalan gyurmányra nagy tarka tányérricaszemek ragadtak. Jószívű kofáktól ekkor-akkor kicsattanóan piros, de már ütődött vagy kukacos almát kapott, amiért a városi népek pénzt nem adtak. Csak az a sok, földjéből élő szegény ember tudja, hogy a legédesebb gyümölcsökben és a leglevecsesebb termésben érzi otthon magát az ostoba kis véglény, ami előkóstolóként véleményezi a természet ajándékát, hogy aztán a teremtés alja és koronája, pondró az emberrel ketten, közösen dicsérhessék az Égiek ajándékát és a Mindenható nagyságát.

Nebörösö nem tudta mi az, hogy sors, nem tudta mi az elesettség, mi az, hogy nincstelen. Ilyen cifra gondolatok nem foglalkoztatták. Mint ahogy más se nagyon. Ha ugratták, fejében elméje föl sem kapaszkodott hozzá, bárgyún vigyorgott és a világ rendje valójának vélte, hogy folyton az ő rovására ment az összes ízetlen tréfa, a vastag viccelődés. Hiába. A jámbort az ég madaraitól éppenséggel csak foldozott, ütött-kopott vanja különböztette meg.
Furcsa nevét is egy ilyen feszes szó, hahotát kiváltó eset kölkedzette. Mert pihent emberek sokszor ilyeneken köszörülködnek.

Két másik ember és a kiálló bordájú Nebörösö herekévéket rakodtak, valahol kint a Döme-dűleje melletti sütős földeken. Ökörnyálas szép ősz volt, a negyedik kaszálás ideje múlott. A távoli horizonton szürkén kapaszkodott az égbe a zentai városháza nagytornya.
A kanális partján bíbicek vitatkoztak, fosógémek húztak hazafelé. Nedves, nehéz földszagot szuszogott ki magából a legelő, messzebb tehenek feküdtek. Velük kérődzött nagy lustán minden. A lovak is csak álmosan pillogtak a hámban, a here meg már toronymagasan állt a kocsin. Ketten adogatták, egy odafönt igazította. Sorra vették a körösztöket. Ha az egyik elfogyott, Nebörösö összekaparta a pár maréknyi szétszóródottat, az se menjen veszendőbe, a lovak meg pár lépéssel odébb mentek a szomszéd stációhoz, mert legfölül a gyeplőt megrántó Ábris gazda előrébb gyihikelte őket. Ilyenkor megfeszült az istráng, kenyetlenül csikordult a kerékagy és a kocsi odaimbolygott a következő, még érintetlen rakáshoz.

Nehéz volt már a teher, erőlködött a rudas. (Amióta a falánkságuk miatt a Názáreti megátkozta a fajtáját, nem valami jól megy soruk, folyton éhség gyötri őket. Ha tehetik, álló nap csak esznek hiába. Úgy kell nekik, miért nem vitték be Jeruzsálembe az Urat! Bezzeg a butának mondott szamár szót fogadott, abbahagyta a legelést, jámboran engedelmeskedett. Azóta jól tűri az éhséget, nem válogat, mint a finnyásabb atyafisága…)

Egy idő után annyira fölpúpozták a herét, hogy villáról adogatva már nem érték el, és üggyel-bajjal dobálva lehetett a bogárhátra pakolt rakományt tetézni. Nebörösö liheget, erőlködött. Tarjagos képén világított a ragya, a kévék mind nehezebbnek tűntek, Ábris meg egyre hajtotta őket. Sietett, már csak két köröszt volt hátra. Éjszakára az idő is fenekedni látszott, vissza már értük nem akart jönni. Ha meg a here szétázott volna, berohad, a kecske is csak muszájból lát neki. Mifelénk a paraszt mindig úgy okoskodott, hogy körömszakadtáig védte a maga vélt jussát. Inkább beragadt a sárba, de a dűlőút szegélyét is odaszántotta parcellájához. Kivágta a kétszáz éves körtefát, hogy árnyékot ne vessen a földjére. És ha nem is vet, a szomszéd ne egyen belőle… Hát Ábris gazda is imígyen okoskodott. Rakatja tengőtörésig, amíg fölfér az utolsó kéve is, aztán előkerül a kötél, a lánycsöcsű almafa ágból farigcsált kukával és körösztbe lekötik a házhegynyi rakományt. Jól van az úgy nagyon! Arra gondolni sem szabad, hogy esetleg árokba fordulnának, mert akkor borulhat velük a mindenség, lett ebből már emberhalál is.
A nagy igyekezetben a kender hajtószár visszacsusszant a bakra, mint egy döglött óriáskígyó. A gazda – vesztére – Nebörösönek rikkantott föntről, hogy nógassa meg a lovakat.
A következő köröszt alig tízlépésnyire volt. Nebörösö megragadta a hajtószárat, és nagyot rántott rajta.

Nem számolt vele szegény feje, hogy a ló legalább olyan okos állat, amilyen komisz is tud lenni.
Az ostoros, amint megérezte a bizonytalan, idegen kezet, megugrott helyből, Ábris gazda meg egyensúlyát veszejtve lebucskázott az emeletnyi magasból és nagyot puffanva a tarlóra csapódott. Port ver föl a háta. Egy ideig szava se volt, csak hápogott nagyokat, megtaknyosodott a szeme fehére, kimaradt belőle a levegő. Később, ahogy visszasomfordált belé a szusz, ordítani kezdett, és bár a szentek némelyike és a szentségek igen sűrűn, cifrázottan szerepeltek benne, nem nagyon hasonlított imádsághoz.

Nebörösö lapított, és ronda arca cserép módra széttöredezett félelmében. Pedig a szájra öblös gazdának nagyobb baja nem esett.
Aztán valahogy fölfért az utolsó kéve is. Amikor a Kékköröszt mellett cammogtak hazafelé, Ábris az ostorával a feszületre bökött, és bosszúsan, nevetve megjegyezte, hogy ha Krisztus urunk fölött az INRI tábla zsidóul rövidítve Jézus szent nevét jelenti, akkor „ennek” - és itt Nebörösöre mutatott – a Ne Bízz Rá Semmit pernahajdernek a bitófájára egy szép napon NBRS-t kell a feje fölé ácsolni. Mert egyszer megérdemelten akasztani fogják, mint kondért a szolgafára, az már most olyan biztos, mint a parancsolat.

Attól a naptól fogva Nebörösö az lett ami. És nevéhez hűen tényleg ódzkodtak bármi fontosat is reá bízni a jónépek.
Megmaradt az akloknál, a birkák között, sarlózta a paréjt a disznóknak, vizet húzott a kútból, ölfát hasogatott, vagy telente kékülő ujjakkal nádat segített vágni.

Csak egyetlen komolyabb dolga akadt, de abban aztán igazán ellázasodott a munkája. Ám azért nem kevesen irigyeltük.
(Folytatása következik)

A kutya harapása

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

IX.

A kutya harapása


- Hosszú és többnyire fordulatokban bővelkedő életutam során megtanultam, és az óta teljes szívemből, igaz meggyőződéssel vallom, hogy minden létében teljes embernek volt, vagy van legalább egy kutyája.

Kinek ilyen, kinek olyan.

A bükkfalelkű halandók gyakorta egy életen át sem vesznek tudomást házőrző kutyájuk meglétéről. Egyik oktondi balga ember sem szívesen emlékezik nap-mint nap arra, hogy kötelességei akadhatnak négylábú társával szemben. Képtelenség is lenne ilyesmit elvárni tőlük, hiszen éppen ezért lélektelenek. A saját szükségleteiknek a rabjai. Kutyáik általában hordókban, tákolt odúkban laknak, rövid, már régóta föltekeredett rozsdás láncon, vagy bolyhozó kenderkötélen tartják őket, a szagos virágokkal tarkálló első udvartól, a házuktól és főként a hálóágyuktól jó messze, leghátul, eldugottan, a portájuk legtávolabbi csücskében, megkötözve tudják őket biztonságos távolságban, alig-alig gondot viselve reájuk. A semmi haszon fejében, reményvesztetten és teljes rejtettségben élnek a szerencsétlen dögök. Ezeknek a jószágoknak egyetlen földi dolguk a gazda részéről leplezetlenül várt gyors pusztulásuk, ami igen hamar be is következik, mert kevés gondot viselnek rájuk, vizük-ennivalójuk hébe-hóba ha akad, és a férgek tömege apasztja testsúlyukat, míg egy napon belepusztulnak a gazda közömbösségébe.
Ritka az a bolhás, kiálló bordájú eb, aki sanyarú élete során legalább egyszer, elégtételként megharaphatja buta és önző gazdáját. Ha mégis sikerül neki, azonnal agyonverik.
De ez már a vedlő szőrű, mostoha sorsú kutyát nem érdekli. Pedig a marása örökre nyomot hagy a lélektelen emberen. Nem ritka, sőt mostanság egyre gyakoribb eset, hogy az ilyen harapás hege elfertőződik, egy idő után gennyezni kezd és pokolvaras fekélyként más betegségek gócává válik. A megmart gazda azután egykettőre leépül, ágynak dől, majd hamarosan kihűl és elsorvad, a bőre és színe pedig olybá válik, mintha a fölözött tej hajnali hidegébe áztatták volna.

De a nagy többség megússza harapás nélkül. Tán példát sem tudok rá mondani, hogy a házőrzőjük elvesztése után ezeknek a parlagi embereknek valaha is lett volna újabb kutyájuk. Egész egyszerűen nem tartanak igényt ilyesmire.
A háborítatlan életüket élik figyelmező ugatás nélkül, napközben nem motoszkál senki a tűzhelyük körül, csönd honol az ebédlőasztaluk alatt és az éjszakáik, zavaró neszezés híján az álom nélküli szuszogó jólét jegyében telnek.
És múlnak.
Közben naponta többször is megesik, ha a hasukat, vagy asszonyaik zsírpárnás redőit lapogatják, hogy önelégülten a kézmosó lavórba is belepislantak, mert az olcsó zsírból, bűzlő fodorhájból főzött szappantól zavaros vízben visszatekint reájuk homályos képük. Aztán meg olyasmiket mondanak a nap különböző óráiban, teljesen váratlanul, hogy „ettől hízik a légy”. Meg „ahol jól lakom, az a hazám.”

De mint általában itt a Földön mindennek, így a pallérozatlan embereknek, együgyű bitang népségnek is létezik ellentéte.
Most az alábbiakban, róluk hallhatsz.
Az igazán nagyszívűeknek, a szentség forrásában fürösztötteknek, a tömjénfüstben élőknek, a tanítóknak, a gondolkodóbb, erényeire büszkébb kaszthoz tartozóknak rend szerint több kutyájuk is akad. Némelykor egész kutyafalka csahol a portájukon.

Nálam is voltak, számukat sem tudom mennyi?

Szelídebb és vadabb egyaránt elő fordult a hátsó udvaromban, csak úgy, ahogy az erezett márvány vízköpőknél, az arborétum virágágyásaiban, a tompa fényű, feketén csillogó bazaltkockás ülőfülkékben, vagy a nadálytő érdes leveleivel behintett fürdőkádam párkányán. Soha nem tudtam szabadulni tőlük.
A nap minden szakában a sarkamban lihegtek, éreztem rossz szagú leheletüket. A délkeleti habubbal érkező monszun idején a ragacsosra ázott bundájukat rám rázták. Hiába menekültem tőlük, kiszagolták merre bújok, hová húzódok egy kis nyugalmat remélve.
Követték minden lépésemet. Gyakran föl is botlottam bennük, könyökömet-térdemet zúzva átbuktam rajtuk. Néhanapján, amikor már türelmemet veszítve egyik-másik vékonyába rúgtam, sivalkodtak a fájdalomtól és később szétmarcangolták a kedvenc puha gyékényből varrott papucsomat. Mindig a legtöbbet, a legjobbat kellet adnom nekik. Olykor konccal próbáltam etetni őket, vetettem elébük mócsingot, rágcsálnivaló vastag lábszárcsontokat, száraz, maradékban penészedő lepénykenyeret, döglovak koponyáit, amire földühödött csaholásuk, valóságos lázadás, pokoli kutyakórus volt a válasz, hogy belesajdult a fejem.
A silány kosztot meg se nézték. Félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy nem tudom olcsón megúszni őket.
Próbálkoztam esetlegesen ínycsiklandó sültekkel elnyerni a bizalmukat, de számításom nem vált be. Bár mindent fölfaltak, irányomba nem szelídültek. Megvesztegethetetlenek voltak. És ha nem tévedek, halálunkig azok is maradnak.
Mert a lábunkhoz kuporodottan figyelnek bennünket, és tekintetükben lappang valami igéző szomorúság, egyfajta megértés, szánakozó részvét, amivel szavak nélkül is értésünkre adják, hogy már régen tudnak rólunk mindent, hogy a kezdetektől fogva átlátnak rajtunk és sajnálnak, végtelenül sajnálnak bennünket, esendő embereket.

Halandó nem tud eligazodni kedélyükön. Van hogy a farkukat csóválva vigyázzák szelíden legombolyodó álmunk fonalát, és van amikor nyákosan csöpögő hajnalokon bennünket is megmorognak. Főleg kedvetlen téli reggeleken, ha már a dér fehérje vastagon fogja be kertünk gyöpét.
Kiismerhetetlen, követelődző, nyakunkon élősködő minden portánkon élő, hozzánk csapódó kutya. Az egyik pillanatban még a hold kinyalt tányér képét üvöltik, és párát fúj orrlyukuk, hogy aztán egy percre rá meghunyászkodva nyalják kezünket. Nincs az a keményre tömött pihepárna, fülbe használatos éjjeli pamutgyutacs, állig lehúzott hálósipka, amin ne szűrődne át vészterhes vonyíkolásuk, a föl-fölköhögő vakogásuk kartácsa.
Ha kedvesünknek tesszük a szépet, annak ölébe ugranak, vagy földöntik az alacsony asztalkára rakott, módfelett drága, Katáj valamelyik kikötőjéből származó porcelán teáscsészéket. És a hamis pátosztól tulcsorgó szerelmes költeményeink rebegésekor, az áhitat pillanatában ordenáré módon oldalba vizelnek bennünket. Ilyenkor még a behódolás előtt álló asszonyoknak is a csömör ülepedik ki finoman munkált arcukra és undorral elegy szégyenérzet vesz erőt széptevőn és szeretőn egyaránt. Vérmes reményekkel kecsegtető légyottjaim tucatja dőlt dugába imígyen.

Tartsd számon a kutyáidat, mert a fajtájuk, alakjuk, színük és ugatásuk jócskán eltérő, ezért a harapásuk sem egyforma kínnal jár.

A legkisebbek, a rókáktól származóak a legalamuszibbak. Játékosságuk csupán szemérmetlen álca, ami eltörpül gyilkos természetük mellett. Egyszer az is előfordult, hogy éjjeli szendergésemből éles fogak fájdalmas marása ébresztett. A baldachin viola színű selymébe csavartam remegő, vértől csöpögő kezemet, majd hajnalig virrasztottam, az előttem lihegő csimbókos szörnyeteg moccanatlan társaságában. A dióbarna szeme csillogását néztem sokáig, amiben szikráját sem véltem fölfedezni a sokat emlegetett hűségnek, szelídségnek, odaadásnak és akkor, ott egyszerre megértettem, hogy örökre elhagyott a nő, akit szerettem.
Egyszer pedig – míg aludtam, terhektől sújtottan - az egyik, talán a valaha volt legszőrösebb kis bestia az arcomra telepedett, hogy fuldokolva, elkékülve, levegő után kapkodva riadtam föl, alig elkerülve vesztemet. Figyelj oda barátom, hátat sem szabad fordítani nekik, mert a védtelen sarkunkba marnak, akárhová lépjünk.

A sakálok vérvonalát magukban hordozó középmagas kutyák a szurokfekete éj sötétjében is fölismerszenek átható, csípős szagukról. Csapatban veszélyesek, mert lételemük a közös vadászat, a harc a vélt erősebbel, vagyis veled. Kivívott diadalukat borzalmas vihogó hangon ünneplik. Azt mondják, olyankor meghal valamelyik ismerősünk. Napszállat után, a farkasvakság idején, a megrokkant vályogfalak mentén nyughatatlan falkáik portyára indulnak, és míg magad alá húzott lábakkal a takaród alól lesekedel kifelé, a hideg verítékedtől lucskossá lesz muszlin köntösöd, és pirkadatig hálófülkéd sarkában kénessárgán villog feléd gonosz tekintetük. Kialvatlanul, áldás nélkül ébred rád a reggel, amikorra eltűnnek nyomtalanul, és egyedül a szobád csücskeiben még füstszerűen gomolygó sőtét bűz fog emlékeztetni a démoni éjszakádra. Hazudhatsz másoknak, netán megcsalod magadat is, amikor eltagadod őket. Ha így viszonyulsz hozzájuk, gyakori vendégeid lesznek éjjeleiden, minden sötét titkodért hétszeresen fogsz bűnhődni miattuk.

Ám a legnagyobb bajt azok a kutyáid okozzák neked, amelyeknek ereiben a farkasok szilaj vére csorog. Kisérőjük a baljós csönd. Hitehagyott perceidben számíthatsz rájuk, amikor úgy érzed, hogy egyedül maradtál, amikor követnéd az Istenedet, de lábnyomát tévesztetted, amikor a magadra hagyatottságodat úgy vonszolod, keservtől tulcsordult szívvel, mint nyomtató ökör a nehéz igát. A farkasból lett kutyád már les rád, kushad a közeledben, szügye nekifeszül, míg téged figyel. Mellső lábán a karmok úgy merednek görbén előre, mint damasztpengék valamelyik tyrrosi hárem bejáratánál. Aztán egyszer csak nekifeszül, ugrik, teste szeli át a levegőt, és amikor acelos állkapca a tarkódhoz ér, a gyakorlott hóhér biztonságával ragad torkon, védekezni sem lesz időd. Akkor már hiába könyörögnél, vernéd a melled, esküdöznél az Égiekre, ígérnéd, hogy többé ezt soha nem teszed, hogy még egy esélyt adsz a bizonyosságnak, a szenvedélynek és a megtisztulásnak...
A farkasfogak nyakadba meg a tarkódba vájnak, és hörgő hangod lesz az utolsó, amit evilági értelmed még rögzít, majd belebuksz abba a milliónyi sorstársad által rettenettel megtapasztalt bíborban örvénylő lángtenger közepébe, annak is az izzó fehérségébe, az origóba, a nemlét kihegyezett végébe, és tűfejnyi ponttá zsugorodik számodra a mindenség. Onnét csak keveseknek adatik meg a visszaút.

- Mester, a Te nyakadon is mélyen vájt hegeket vélek látni. Nem-e egy farkaskutya fogsora szántotta azokat a borozdákat is?

- De igen, fiatal barátom. Nagyon ritkán a vérfarkas is elvéti áldozatát. Így menekültem én meg, egy fiatal szuka által.

A férje sohasem tudta meg.
Miriamnak hívták.

Ujjgyakorlat 3.

A testtelen valójában

igéző Alkotó 

levetkőzött ősz idején

jóságos áldásával

üdvözíti mindazokat

a megtagadottakat,

akiket életük során

– számunkra jobbára

teljesen érdektelen,

mondhatni: piszlicsáré

okozatok mián –

bizonyos hemzsegő természetű

és hanyatlott erényű nők

egykoron úgy hagytak el,

mint ahogy a viselős felhők

kedvetlen árnyéka tűnik tova

a folyam mellett laposan elterülő

rizsteraszok vizének tükrén,

ahonnét imádatunk tárgyának

alabástrom vállára hajolva

megleshettük a gyapotpiheként

lebegő kócsagot,

és ahol oly gyakran áldoztunk

a szerelem oltárán.

Kicsit később, elernyedve,

édesdeden összeölelkezve,

lusta ritkasággal bizony

az is megadatott,

hogy a párálló légben

gyönyöröktől telve

hallgathattuk a szférák zenéjét.

Régmúlt idők dámáinak,

sóvár tekintetű asszonyoknak,

szűz leányszíveknek

titkát kutatni ugyanolyan

hiába való botorság,

mint farkasalmába harapni,

majd düftin párnába fúrt fejjel sírni

nesztelen léptű

szadduceus delnőnk

hűtlenségén,

az ében bőrénél

feketébb lelkiismeretű

namíb ágyasunk ármányain,

vagy keseregnünk

a ripők pózban

magamagát mórikáló

kappadókiai kedvesünk

szemérmetlenségén.

Bölcsebb vagy Testvérem,

ha végre zűrzavaros érzelmeid

iszákjának mélyére süllyesztett

értelmed kulcsát megleled,

mely révén fölkattinthatod

az öröktől fogva élő igazságok

három akarattal lezárt szelencéjét,

és akkor talán

egy rebbenésnyi idő alatt

rádöbbensz a riadt válaszok

előtüremkedő igazára

– amit ugye, jószerével

aggályosan sejdítettél,

régtől fogva valahol bévül,

ezerszer megértettél,

hogy az öregedés

fanyarú szagába hajló életed

végéig velődbe égették

a nők kiismerhetetlenségéből

fakadó férfiúi magányunk

szomorú ítéletét.

Szentencia:

Nőknek könnye,

az íriszükben lobogó

pilács tüzéből fogant

gyöngynek cseppje

csupán talmi ragyogás,

amit a vetélytárs

könnye rögvest fölszárít.

Tehát, ha zokogást vélsz hallani,

ne kutasd, ki zokog.

Te zokogsz árván.

A Kifürkészhetetlen Szándékú

reánk testálta

a férfiúi magányt,

mely ellen tennünk nem lehet.

Ez az ő akarata,

dicsértessék hát Szent Neve!

Ujjgyakorlat 2.

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

A Semmi Ölén lévők malasztja

Tudd meg, hogy igazán szabad nem lehetsz. Míg élsz, jajong benned a félelem, vergődsz a kétségeidből szőtt hálóban, és a legárvább pillanataidat is megkörnyékezi a puha léptű balsejtelem, Beliál űzelme.
Nincs igazi jó itt lenn, a pőre szükségszerűség síkjában.
Bajodra fönn a válasz, a határtalanban.
Mondod, béklyóban a léted?
Kalodába zárt értelmed zsarnok módra uralja romló tested porhüvelyét?
Ketrecben vergődünk Barátom mindahányan.
Megmérhető vagy, ezért tőled több a végtelen, ahogy a fénysugártól is több a nappal ragyogó világossága. A vaksi tudás hunyorgását hétszer hétszázszor fölülmúlja a tágra nyílt szemű bölcsesség.
Inkább figyelj azokon az éjszakákon, amelyeken a kicsorbult pengéjű sarlós hold oly szánakozón bambul. Ha vánkosodon nyugszol, míg fejed könyökhajlatodon pihen, és hullakék körmű fénye arcodat cirógatja, illékony lelked útra kél, mint buborék a patak sodrában. Hallgass és mosolyogj!
Csillogó gyöngyharmat leszel csupán, pókhálónak fonalán, amin lobot vet sugára a fölkelő napnak. Hátrafordulnod, viszanézned dőreség. Az igézet fonalát szakajtanád. A látszaton túl aztán megismered a Kiteljesedést, melynek megadod magad, hogy eltűnj és eggyé légy benne, akár a tengerbe hulló sós könnycsepp.
Ott majd megleled valamennyi szerelmedet.
Az általad elbájolt harmichárom asszonyt, és még kétannyit, aki Téged elhagyott. Feledett leánypajtásaid légiója fog reád nevetni, és a gyöngyházszín-fehér babák kacagásától lesz hangos a lelked, mert idea leszel magamagad is az ideák között. Fölsejlik majd megannyi soha észre nem vett gesztus: egy kedves arc halovány pírja, a finoman megremegő kézfogás melege, egy késő délutáni tétova tekintet, a delejtől izzó karbunkulus szempár átható pillantása a benne vonagló kérdés buja mezítelenségével. Megérted a régen elhalt titkos érintések miértjeit, lopott simogatások gyönyörét és a szempillák sötét árnyékában a sóvárgás lázas kútjának mélyén a régi képmásodat látod majd visszatükröződni. Szétszóródott életed szilánkjai ekkor, és csakis ekkor összeilleszkednek, élő a halott dolog mellé magasztosul, egy kolosszális rózsaablak gyanánt összeáll a Megbonthatatlan: alanti a fölül lévővel, a mögöttes az elülsővel, hogy végül az idő hozzáidomuljon az időtlenséghez.

Álmodban kóstolgasd boldogságod, mert futva telik el életed.
A jó gyomor jó álom. A jó álom pedig a jó szívnek titka.
Napszállat után ne egyél.

Ujjgyakorlat

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

Alkmaión szemére

A méltán áhitott áfiumot a Nagy Négyarcúnak ágense, a gyógyító varázslattal bíró férfiú, az edemiták közül a Tévedhetetlen kezével kiválasztott minden titkok előcsalogatója birtokolja.
Onnét ismerszik meg, hogy amikor a Szentély rézsűs bélletű kapuzatában valamelyik szerelmére vár, fölötte az oromzat lőrésszerű kettős ikerablakain átjegelő holdfény - lázában is éber - kőszén szemén visszacsillámlik.
Tőle elalélnak a tavaszi jázminbimbók illatába öltöztetettek, a kígyóderekúak, a csiklandó kacajú najádok, a hétfájdalmú, ám büszke nők. 
Mert pallérozott tudású, de fesztelen társalgó, és cifra szavakkal ostromolja őket, de nem tolakodó; halk szavú és mégis erélyes; megszállottságában józan bölcselő, ezért mégsem őrült; ugyanakkor bigott aszkézis nélkül a szerénység erejét sugalló Homo Primae tud lenni még a vágyaktól fuldokló párás éjjelek múltával is.
Ilyenkor a szír sivatag felől a hajnal viasza vonja be a mohos pilasztereket. Conkjaikon túl fölsejlik a cédrusként döfődő nagymecset óarany süvege. A szédítő magasságban pedig, a bordás tűztorony vörös téglából rakott hengerére guzsalyodó körerkélyen a müezzin – ajakán a Kimondhatatlant dicsőítő első szúrával – arcát naptámadatnak fordítva malasztot könyörög a nép megvakult fiainak: azoknak az immáron lelketlen páráknak, akiknek mostanság az ősi szent tanok hallatán is lebiggyed a szájuk. Az ő képükön az örökös dévaj hunyorgás sunyít, miközben, mint szajhák az erényeiket, veszni hagyják égi hagyományaikat.
Ezek a szánni való, lélektelenül kutakodó, folyton-folyvást kételkedő flótások; nap-nap után júdásfából metszett fustéllyal taglózza le valamennyit az a fölismerés, hogy megátalkodottságukban a tiltott paraván mögé lestek. Jutalmul mit kaptak? Végérvényesen sutba vághatták a reményt, a szenvedélyt és a hitet, ami mindenkoron a teljesség által megélt életet jelentette, s mely nélkül a halandó léte nem egyéb, mint bolyongás, a százszor elkárhozottak szurtos éjszakájában.

Ezért mondom Néked: kecske begyulladt tőgyéből nyert savót használj!
És aztán fejni!
Rendszeresen fejni!

                                                  Pk