A megigazult Noel Mosh'dul titkos receptkönyve - XI. rész

A négylábú lovakról és azok orvosairól

dr.S.Z. figyelmébe ajánlva

A kezdetek kezdetén, amikor meghasadt az égnek palástja, és a kék szín szétfolyt a teremtett valóságon, az ember mellett egyedül a ló lett a kegyelem folytán a megnemesedő élő matéria kivételezettje.  

A lovak ősei ott tapodtak, fújtattak az ember oldalán. Gazdájuk, vagy pontosabban társuk halálakor ők is ugyan úgy elvesztek, mert lélekben régtől fogva egyek voltak. A szolgálatukat   inkább vélhettük tapintatos segítségnek, akár a görvélyest támogató mankót, ami a kétlábú halandó esetlenségének vagy hiányosságainak szelíd felismeréséből, olykor érezhető részvétből fakadt.

Ló o1.- grafikám

Mindeközben a ló – valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse folytán – megőrizte szabadságát, és méltóságát. Irigyelt posztján megmaradt.

Ám a semmi változás mögött gyakran kavarodott föl az iszap, ami a szánk sarkát is elérte. 

Volt időszak, amikor sárban fetrengett az emberi lét, de a lovak diadalittas nyerítésétől visszhangzottak a rétek. Pusztultak a városok, koldusokká lett a férfinép, ringyókká az asszonyaik, testvérre emelt kezet testvér, és a pokol ült halotti tort az értelem fölött. De a lovak patáink a dübörgésére fölriadt az anyaföld abroszán  násztáncától bódultan hortyogó rosszaság, és takarodni volt kénytelen közülünk.

Megindult a ménes!  

Olyankor mindig fölkönyökölt a remény, mert ölig érő fűben tört előre a lovak csapata. 
Homokos pusztaságban, a dűnék között kavartak porfelhőt. Végeláthatatlan rónák síkján csattogtak a paták, patakvízben gázoltak, és szügyig érő hóban gőzölt hátuk. Ám amikor a szél üstökébe nyerített a vezérmén, az ég keleti fertályába szögecselt ezüstpántos zsalugáterek hörgő hangot hallatva megnyíltak, a föntről leözönlő angyalok légiói győzelmet arattak a gonoszság fölött: így visszaadván az embernek az Istenben, az örök értékekben, a jóban, a szerelemben, és a halában megtalált önmagát. 

A messzi délen lakók úgy tartják, hogy a lovak a Teremtő szájából fújó szeleknek a földi megtestesülései. 
Az állítás akár igaz is lehet, pedig akik szerint ez már az ige életté válása óta így van, egyáltalán nem hajlanak a magvas gondolatiság felé: a szavannák népe tüskös sárkunyhókban él, sokszor dögöket esznek, lárvákat, termeszeket keresgélnek, meg a vörhenyes földből kipiszkált édes gyökereken tengődnek. 

Dongalábú lépteik nyomán porfelhőt vernek föl. Ámbár termetre csak akkorák, mint a babkarók, és az asszonyaik is legalább annyira szárazak: van bennük valami titokzatos, megmagyarázhatatlan, valami, ami nem emberi, hanem azon túli: valami félelmetes. 

Öklömnyi kerek koponyájukon agyagkorsókban hordják a vizet, a rossz szagú kút és a falujuk között. Az ösvény keményre taposottan kanyarog az agávébokroktól ölelten. Emberemlékezet óta ingáznak rajta a hennával bemázolt kezű és lábú mezítelen nők. Csontos kis vállukon feszül bagaria bőrük, ívelt hátuk hátrafelé hajlik, s még inkább szembetűnővé válik különösen nagy, esetenként diónyi köldökük, ami felett ütemre rezdülnek a formátlan csecsek. Az aprócska asszonyok aztán időről-időre megpihennek, esetleg csak elbambulnak, jellegzetes suta félterpeszben megállnak az otromba korsóikat letéve, és mindig a homlokukhoz emelik kezüket, míg a távolba néznek, oda, ahol lebukik a nap. 

Illusztrációm

 Ilyenkor még senki emberfiának nem árulták el, mi fordul meg a fejükben, baltával elnagyoltan megfaragott lelkük merrefelé csapong. Pedig bizonyos, hogy nevetségesen véges értelmük a szellem suhintásakor valami módon mégis csak fölülemelkedik a napi roboton, állatias ösztöneiken, szokott nyomorukon. Talán a kaktuszból nyert meszkalin miatt révednek napszállat felé, örökkön a horizontot kémlelve, és láthatnak ott egy tüneményt, égi jelet, kedvesebb esetben tűnő látomást, ami még ezeknek a félvad, bárdolatlan lényeknek is üzenhet valamit, aminek jelentése, igazi mondandója – számunkra, a csiszolt tudású művelt, városokban lakóknak - már régen elveszett: ha valaha egyáltalán meg is lett volna.    

Míg szemük sarkát a zöld legyek döngik körül, a látóhatár üzeni nekik a múltból elősejlő jövendőt. Megejtően szép a látvány, és mégis szomorú. A groteszk képükön csodálkozva új alakot formálnak a felhők, ritmusa törik a magasban szitáló ölyv szárnyalásának, s a bozótosba szomorúság kúszik, ónszínű lesz a magány. 

Titokzatos egy népség.

 

Furcsa, ahogy pont ezek az állati sorból alig-alig kimagzó ember-kezdemények, aprócska nőstények olyan állhatatosan bámulják a nyugati végeket. Mintha a bölcsesség poharából innának lassú kortyokat. Mintha nem vennék észre, hogy egész életük reménytelen vándorlás, a poshadt vizű kút és a tövisbokrokkal kerített ócska szállásaik között. Úgy állnak ott, a kitaposott úton, nyitott szájukon át lélegezve, akár a figyelő gazellák.

Tudnak valamit.

És dacára, hogy ősidőkbe veszően lovuk soha nem volt, és messziről érződő, átható szaguktól még a vedlő bordájú tevecsődörök is nyálat fröcskölve tépik a kötőféket, ennek a nyomorult népcsoportnak, maroknyi törzsnek adatott meg az a kitüntető szerencse, hogy bizonyos rejtett adottságaik révén kizárólag őket tekintik mind a mai napig egyenlő társnak a lovak. 

Olyanoknak, akiknek a szava szent.

Ha lecövekelnek egy helyen, az örök idő is moccanatlanul áll.

Eső indul kézlegyintésükre.

Tört csontok forrnak össze, ha énekük hallik.

Nyálukat a patára kenik és megszűnik a körömgyulladás.

Ló o2. - grafikám

 A tetovált járomcsontúak, mikor a karám közelébe érnek, rongyos ágyékkötőjükből kilépnek, majd furcsa orrhangú nyelvükön kántálni kezdenek a lovak fülébe. Ettől megnyugszik a legvadabb fedezőmén, kitágulnak az elsőfüves csikók rózsaszín orrlyukai, miközben édes párát fújnak a viselős kancák, mert az alkonyati nap sugára a vékonyukat cirógatja.

Ezért mostanság egész divat lett, hogy a nagy rotangvirág-alakú díszkertekkel övezett paloták gazdái, a legnemesebb tenyészetek, a több száz esztendős tiszta vérvonalak tulajdonosai, a gyűrűs urak – egymással versengve - éppen a bűzös félemberek törzséből választanak lovászokat. Szemtelen rabszolga-kereskedők iszáknyi aranyért árulják őket. Fölpezsdül a piac, amikor ritka alkalmakkor egy-egy bemeszelt lábú emberkét vesz szájára a kikiáltó. A többi láncos között eltörpül alakjuk. Állnak ott egymagukban, zsugorított a magányuk is.

Ám amint gazdájukhoz kerülnek, a  parányi billogozott jövevények megbabonáznak urat,  szolgálót, ágyast, csicskát meg mindenkit, mert igéző szavuk hallatán tűzként vet lobot a paripák tekintete. Kapálnak mellső lábukkal, majd röhögve tűrik, akárhányszor az apró emberkék fülükbe mormolják a varázsszavakat. Lisztszáraz, cserzett tenyerük simításától delejes reszketés fut végig a lovak gerincén, és sűrű gyakorisággal megesik, hogy mozdulatuknak a finomságától, az átélés tökélyétől, a márvány peremű citromvízzel csurig töltött medencék hűséhez szokott úriasszonyokat gyakrabban fogják gyötörni hőhullámok: sajgó ölükhöz kapnak majd, és a tarkójuk tájékán, festett hajuk tövénél jóleső bizsergés terül szét.

A szavannák pereméről északra hurcolt rabszolga, hasonlóan a sivatagi füvekhez. Mélyre nyúló gyökereinek köszönhetően képes megélni minden körülmények között. A homokbuckák, özönvíz előtti fehér kavicsos vízmosások, nap aszalta sziklakoloncok között embernek, növénynek gyökerei hosszan, alant a földbe nyúlnak, és annyi mindent szívnak fel, amennyit csak tudnak. Ezáltal több száz, vagy akár több ezer év nedvként éltető tudása lesz részük. Amikor mi szomjúhozunk, a pöttöm fekete lovász befelé figyel és látja őt és kedvesét ott nyugaton, a pihenni készülő, gyengülő erejű napkorong.

Az izzó fénybe néz, apái szavai szerint való imáit idézi. Mélyen, egész szívének minden erejével hisz abban, hogy egyszer, nem is túl sokára, a világ teremtett csöndjén át az emberi igazságot is meg fogja hallani. Neki suttogják majd a jelet, ő lesz a hírmondója egy teljesen új történet kezdetének, amit még mások csak gyanítanak, és amit még igazából el sem kezdtek írni. 

Közben a lovak sörényét kócolni fogja az alkonyi szél. Tejes búzából abrakot kapnak majd az előhasi kancák, álmosakat pislognak a borzasra nyalt csikók. Az édes szalmán szuszogva fog elterülni az éjszaka.

Valahol lent délen, estébe hajlóan, ilyen dolgokra gondolhatnak azok a kicsiny fekete nők. 

Pósa Károly     

A véletlen szülte könyvek hatalma - elbeszélés - (első rész)

Pósa Károly

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

A véletlen szülte könyvek hatalma

(II./ 1. rész)



Lassú bizonysággal múlni látszó létemen körösztül kevés igaz baráttal kegyelmezett meg a sors.

Alkalmi ismerősöktől, cimboráktól, a kölcsönösség és a hasznosság elve szerint mellém sodort figuráktól tarkállott ugyan a mindennapi életem, de ezeknek előbb nevüket feledtem, némelyiknél, vállalhatatlanabb pajtásnál ez tudatosan történt - meglehetős gyorsasággal és némi szégyenérzettel elegyítetten -, mert úgy éreztem, hogy alakjaik ott tornyosodnak mellettem, és árnyékot vetnek reám is, kéretlen, kelletlen barátra.

Döntő többségük emlékezetét pedig már a felejtés homokja itta föl, mint ahogy a hajnali szél szikkasztja szárazra a harmattól gyöngyöző papiruszpálma levelét.
Ám az összes közül mái napig élénken él lelkemnek rejtett bugyrában annak az embernek az arca, akit még mostanság is egyre csöndösebben verdeső szívem összes melegével simogatok, és akire szeretetteljes tisztelettel gondolok. Megidézett szelleme előtt meghajtom gyérülő üstökömet, lévén neki köszönhetem a legtöbbet, mert a legnagyobb ellenségem volt.

Most is magam előtt látom görbedett termetét, amit derékfájás és ritka ízületi betegségek gyúrtak nyomorodottá.
Az ellenségem könyvekkel élt és könyvekkel hált.
Munkáját sárguló tekercsek és fóliánsok, a finom por, meg a lassan rothadó pergamenek fanyar szagától átitatott polcok és falak között végezte. Egy régi kushita mondás szerint, ha valaki nagyon ostoba, akkor az illető buta, mint a bazaltkő. Annak a könyvtárnak a kőkoloncai, a több mázsányi bazalt kubusok öklömnyije is több tudást szívott magába az évezredek folyamán, mint azt bármely emberi elme képes lenne fölfogni. Az eget döfködő csipkézett tornyokban ott gyűlt össze az a tudás, az emberi értelem által egybehordott esszencia, amit szorgos tudósok illesztgettek és írtak össze, majd rendszereztek, és raktározni kezdtek, régtől, nagyon régtől fogva, az idő első kondulása óta.

A szantálfából és cédrusokból faragott ládákban és szekrényekben egymás mellé vagy egymás tetejére pakolt írások őrizték és vitték tovább gondolatokat; tetteket, a megismerést és a nagy neveket. Dicső hadjáratokat, recepteket, titkos tanításokat és elfeledett nyelveket; népek szokásait, rejtjelezett térképeket; a föld és a csillagok közötti viszonyok bonyolult számsorait; a szerelemtől átitatott verseket; suttogva megmaradt legendákat, a hősi énekeket; ábrákat, amiket mára eltűnt állatfajtáknak a finoman kikészített bőrére festettek; képleteket, beavatottak által írott számkombinációkat; sorra beigazolódó sötét jóslatokat meg sok más egyéb, számolatlan titkot: mindezt rejtette a könyvtár.

Kénsárga jeggyel ellátott kötetekben az orvoslással kapcsolatos tudnivalók kápráztató választékát tárolták. A hajónaplók, hajdan volt vakmerő kapitányok gazdagon illusztrált térképeinek külön fülke járt, aminek bejáratánál zöld opál világított. Kékek voltak a grammatikákkal foglalkozó írások, feketék a filozófusok tanításai. A legbelső, legvigyázottabb helyiség, a vörös terem azoknak a gondolatoknak és szövegeknek nyújtott menedéket, amelyek minden korban az örök Isten létét kutatták. A szivárvány összes létező színével, és azok tónusaival megjelölt kincsek rendszerezése generációkon átívelő hosszú, fáradtságos munka volt.
Emberöltőket vett igénybe egy-egy témakör pontos körbeírása, földolgozása és megismerése.

Az áttekinthetőséget bonyolította a világ összes nyelvén íródott szövegek kavalkádja.

Óperzsául a költemények, arámin a növénytermesztésről szóló tanulmányok; görög és lúviai nyelven a kereskedelemmel kapcsolatos tudnivalók; a hettiták története a lydek szavai szerint és írásmódjukon megőrizve; akkád-babiloni aritmetika, a városalapítások könyve föníciai módozatban; meghökkentően elámin a test titkait, óegyiptomin pedig az üstökösök és a holdfázisok közötti kapcsolatok mikéntjeit örökítették meg. De volt luzitán, moáb és tokhár nyelvű részleg is; megannyi náció és hiedelem naptárai.
A napkeletről ide gyűrűző újsütetű játék alapszabályai szanszkritra fordított leiratban, amit Sziszla ibn Dahir talált ki, és sakknak nevezett el; sőt, még valamilyen titokzatos úton-módon a távoli szkíták rovott vesszőinek néhány nyalábja is a kutatások és a megismerés tárgyát képezte.
Förtelmes sok munka, hatalmas felelősség volt minderről gondot viselni!

Könyvtároshoz illő módon az ellenségem szeme igen korán romlani kezdett, farkasvakság kínozta.

Májfoltos csontos ujjai között ércvégű lúdtoll sercegett napestig. Az egész élete leltár volt.
Számvetés, összegzés és listázás, mellé-, alá- és fölérendelés, betű szerinti fölsorakoztatás. Külön e célra készíttetett vasalt pántos ormótlan ládafiájában céduláinak és lajstromainak irdatlan rengetege lapult, elefántfűből fonott kicsiny szalagokkal átkötötten: tenyérnyi irkálmányok, táblázatok, megannyi fontos utalás, kiegészítés és jegyzet, amelyeknek csak ő ismerte rendszerüket. A láda tűzhatlan volt, mert belülről különleges, tompán csillogó, nehezen olvadó fémlapokkal volt kibélelve és összeforrasztva.
A féltve őrzött ládafia háromszoros pánttal lelakatolt zárjainak jókora kulcsa tunikája alatt megfeketedett ezüstláncon örökkön a nyakában lógott. Soha meg nem vált volna tőlük.
Keveset és rosszul aludt. Álmából gyakran fölriadt és ilyenkor hosszú, gyakran pirkadatig tartó ellenőrző körútra indult, mert éjjelente csoszogó lépteitől visszhangzottak a folyosók. Áttetsző vulkáni obszidiánnal födött mécsesének fényétől felhőnyivé dagadt árnyéka ott imbolygott a lépcsőfordulókban. A Brucheion városrészben lakók gyakran látták az éjjel ki-kigyúló szédítő magasban hunyorgó ablakokat.
Emeletről-emeletre járva megvizsgálta, számba vette, végigvizitálta az egér és patkánycsapdákat. Ezek az oktalan férgek a tekercsek, könyvek, papírosok második legnagyobb pusztítói. A könyvtárakban a legrettegettebb veszedelem, a minden kori első rendű riadalom oka mégis csak a mécses gyenge lángja volt, az egyébként ártalmatlannak tűnő és erőtlenül pislákoló tűznyelvecske, ami megannyi könyvtár vesztét okozta már.

A főkönyvtáros pontosan tudta, hogy még az Impérium idejében, a város bevételekor jeleskedő pogány rómaiak minként dobtak csóvát a tekercsek közé: hogyan lobbant el fertályóra alatt és lett hamuvá tudomány, művészet. Akkor a könyvtár tekintélyes része a lángok martalékává vált.

Sóhajnyi idő emésztette el sok ezer esztendő egybe gyűjtött gondolatait.

Sóhajnyi idő alatt léptünk vissza a mából több ezer évet. Fényességes gondolkodó jelenből az oktondin vaksi múltba.

Utána valamelyest pótolni látszott a pótolhatatlan, mert a serapeioni és a pergamumi – eredendően ugyan jóval szerényebb gyűjteményből álló – de még így is mesés értékű könyvkincsekkel újból föltöltött könyvtár meglepően gyorsan visszanyerte régi világelsőségét.

Pompája, gyűjteményének nagysága és gazdagsága révén ismételten az áttekinthetetlen és mégis véges emberi tudás első számú szentélyévé vált.
És újból dagadni kezdett a lista.
Napról-napra látványosan bővült a vízhatlan ládákban, preparált bőrtömlőkben, viaszban gazdagon megfürösztött dobozokban, lepecsételten érkező kéziratokkal, a míves illusztrációkat és színnel festett képeket tartalmazó bölcsességekkel, kiismerhetetlen betűjegyekkel írott tekercsekkel.
Katáj országának a kikötőiből papiruszhajókon érkező – bámulatot és elragadtatást kiváltó – nyomtatott könyvei a legféltettebb részlegekbe kerültek.

A könyvtárban megint százhúsz tudós böngészte, fordította és magyarázta az írásokat, és mindegyikük parancsait hét beosztott leste, akik közül hároman kilenc különböző nyelvet és írásmódot ismertek, a maradék négy szolga pedig a mesterek és kisegítő tanítványaik kényelmét voltak hivatottak biztosítani. A háborítatlan elmélkedést szavatoló csöndöt, a napi étkezést, a kényelmet biztosító szükségleteket, és nem utolsó sorban a nagyon is emberi jellegű, de a jó munkához elengedhetetlenül hozzátartozó, ám mértékletes élvezeteket.

Mindazonáltal ezen pallérozott elmék, alantasaik, fölszolgálóik, inasaik és ágyasaik között is első volt az elsők között a legmegbecsültebb poszt birtokosa, a titkok tárházának legrangosabb gazdája, a könyvtár valódi ura: a főkönyvtáros maga.

Az én ellenségem a könyvtár daliás idejében került erre a megbecsült posztra. Akkoriban már ősz szálak serkentek szakállában, és nagy gonddal borotvált koponyáján görbe barázdákat vájt a halandók életkorát farktollain számon tartó trogonmadár karma. Homlokán három évtizede virított a kéken tetovált jel, a jámborság le nem törölhető foltja, beavatásának régi emléke.

Az Égi Kifürkészhetetlen – áldassék szent neve! – akaratából hamarosan főkönyvtáros lett belőle. Elaggott elődjét a városba behurcolt himlő vitte el. A gyilkos kórért való felelősség gyanújának árnyéka a sószállító karavánokra vetült, ezért a nekidühödött, bosszúért őrjöngő tömeg fölkoncolt boldog-boldogtalant. A halálfélelmet és a járványt betetőzte az iszonytató öldöklés meg a fosztogatás, aminek tizenegy napig történő tombolását végül a sivatagból visszavezényelt fegyveres numidák halállégiói tudták csak megfékezni. Karddal hasítva, ólomtüskés korbácsokat suhogtatva, szakállas kopjákkal nyársalva, kegyetlen kíméletlenséggel: és persze megint csak tengernyi vérrel.

Ám a himlő elmúlt.

Lehet, hogy a ragályt hozó démon végre jóllakott a foszladozó hullák bűzével, a kiömlött vér alvadt vörös színével, netán az üszkösödő paloták és üzletek látványával, amit aztán leöblíthetett az árvák és özvegyek könnyeivel.

Minden esetre bizonyos, hogy az újsütetű főkönyvtárost egyáltalán nem hatotta meg a falakon kívül, de körötte dúló erőszak. Első naptól fogva csak a hivatására összpontosított, arra, hogy a legnagyobb rendben és áttekinthetőségben vezesse a rábízott könyvtár mindennapi tudományos életét. Ekkor ácsoltatta féltett kincseinek faládáját, amelynek rekeszeibe az első napon sűrű fohászok közepette elhelyezte korábbi jegyzeteinek paksamétáját. Ettől a naptól kezdtek szaporodni a billogozott cédulák és a színekkel, titkos kézírással, és nem egyszer láthatatlan tintával vertikális sorokban írott jegyzetek garmadája.

Az évek teltek, garatban őrölt rozsmagok módjára lassú folyásban pörögtek a város és a híres könyvtár napjai.

Uralkodókat akasztottak föl, aztán meg az őket legyőző hajdani nagyságok koronás fejei hullottak porba, birodalmak roskadtak térdre hódítók előtt és népeket irtottak ki más népek. Dölyfükről hírhedett büszke városok kapui nyíltak meg a bűzlő bőrökbe bugyolált barbár hordák előtt, hogy a színházakban, az arannyal futtatott márvány medencék lapjain nyálukat fröcskölve gyalázzák meg az arany köldökláncaikra oly kényes városi dámákat.

Viharok, földrengések és tűzvészek pusztítottak szerte a nagyvilágban, toronymagasba ért a szenvedés, egekig a jajszó. A világ kegyetlenebbik arca vicsorgott az emberre.

Mindebből a könyvtár önmaga méltóságába merevedett hagyományainak ritmusában, a főfájdító munkákba elmélyülve mit sem lehetett érezni.
S bár mindannyian tudtak a remegő világ eseményeinek hánykolódásáról - hisz a híreket nem szűrték meg az irdatlan méretű hasított bazaltsziklából faragott falak, csak tompították a rémségek élét - mégsem törődött azzal senki.
Elhalkították, és jelentéktelenné tették a külső világ lármáját. A gigászi adathalmaz megismerése és értékelése mindennél fontosabbnak tűnt. A munka akadálytalanul folytatódott. Túlságosan messzinek tűnt a bajok forrása, mint ahogy a háborgó tenger fölött tomboló orkán süvöltését is közömbösíti a mélyre merült gyöngybúvár finom csöndből szövött magánya.


(A II./2. befejező rész folytatása következik!)

Ujjgyakorlat 2.

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

A Semmi Ölén lévők malasztja

Tudd meg, hogy igazán szabad nem lehetsz. Míg élsz, jajong benned a félelem, vergődsz a kétségeidből szőtt hálóban, és a legárvább pillanataidat is megkörnyékezi a puha léptű balsejtelem, Beliál űzelme.
Nincs igazi jó itt lenn, a pőre szükségszerűség síkjában.
Bajodra fönn a válasz, a határtalanban.
Mondod, béklyóban a léted?
Kalodába zárt értelmed zsarnok módra uralja romló tested porhüvelyét?
Ketrecben vergődünk Barátom mindahányan.
Megmérhető vagy, ezért tőled több a végtelen, ahogy a fénysugártól is több a nappal ragyogó világossága. A vaksi tudás hunyorgását hétszer hétszázszor fölülmúlja a tágra nyílt szemű bölcsesség.
Inkább figyelj azokon az éjszakákon, amelyeken a kicsorbult pengéjű sarlós hold oly szánakozón bambul. Ha vánkosodon nyugszol, míg fejed könyökhajlatodon pihen, és hullakék körmű fénye arcodat cirógatja, illékony lelked útra kél, mint buborék a patak sodrában. Hallgass és mosolyogj!
Csillogó gyöngyharmat leszel csupán, pókhálónak fonalán, amin lobot vet sugára a fölkelő napnak. Hátrafordulnod, viszanézned dőreség. Az igézet fonalát szakajtanád. A látszaton túl aztán megismered a Kiteljesedést, melynek megadod magad, hogy eltűnj és eggyé légy benne, akár a tengerbe hulló sós könnycsepp.
Ott majd megleled valamennyi szerelmedet.
Az általad elbájolt harmichárom asszonyt, és még kétannyit, aki Téged elhagyott. Feledett leánypajtásaid légiója fog reád nevetni, és a gyöngyházszín-fehér babák kacagásától lesz hangos a lelked, mert idea leszel magamagad is az ideák között. Fölsejlik majd megannyi soha észre nem vett gesztus: egy kedves arc halovány pírja, a finoman megremegő kézfogás melege, egy késő délutáni tétova tekintet, a delejtől izzó karbunkulus szempár átható pillantása a benne vonagló kérdés buja mezítelenségével. Megérted a régen elhalt titkos érintések miértjeit, lopott simogatások gyönyörét és a szempillák sötét árnyékában a sóvárgás lázas kútjának mélyén a régi képmásodat látod majd visszatükröződni. Szétszóródott életed szilánkjai ekkor, és csakis ekkor összeilleszkednek, élő a halott dolog mellé magasztosul, egy kolosszális rózsaablak gyanánt összeáll a Megbonthatatlan: alanti a fölül lévővel, a mögöttes az elülsővel, hogy végül az idő hozzáidomuljon az időtlenséghez.

Álmodban kóstolgasd boldogságod, mert futva telik el életed.
A jó gyomor jó álom. A jó álom pedig a jó szívnek titka.
Napszállat után ne egyél.

Ujjgyakorlat

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

Alkmaión szemére

A méltán áhitott áfiumot a Nagy Négyarcúnak ágense, a gyógyító varázslattal bíró férfiú, az edemiták közül a Tévedhetetlen kezével kiválasztott minden titkok előcsalogatója birtokolja.
Onnét ismerszik meg, hogy amikor a Szentély rézsűs bélletű kapuzatában valamelyik szerelmére vár, fölötte az oromzat lőrésszerű kettős ikerablakain átjegelő holdfény - lázában is éber - kőszén szemén visszacsillámlik.
Tőle elalélnak a tavaszi jázminbimbók illatába öltöztetettek, a kígyóderekúak, a csiklandó kacajú najádok, a hétfájdalmú, ám büszke nők. 
Mert pallérozott tudású, de fesztelen társalgó, és cifra szavakkal ostromolja őket, de nem tolakodó; halk szavú és mégis erélyes; megszállottságában józan bölcselő, ezért mégsem őrült; ugyanakkor bigott aszkézis nélkül a szerénység erejét sugalló Homo Primae tud lenni még a vágyaktól fuldokló párás éjjelek múltával is.
Ilyenkor a szír sivatag felől a hajnal viasza vonja be a mohos pilasztereket. Conkjaikon túl fölsejlik a cédrusként döfődő nagymecset óarany süvege. A szédítő magasságban pedig, a bordás tűztorony vörös téglából rakott hengerére guzsalyodó körerkélyen a müezzin – ajakán a Kimondhatatlant dicsőítő első szúrával – arcát naptámadatnak fordítva malasztot könyörög a nép megvakult fiainak: azoknak az immáron lelketlen páráknak, akiknek mostanság az ősi szent tanok hallatán is lebiggyed a szájuk. Az ő képükön az örökös dévaj hunyorgás sunyít, miközben, mint szajhák az erényeiket, veszni hagyják égi hagyományaikat.
Ezek a szánni való, lélektelenül kutakodó, folyton-folyvást kételkedő flótások; nap-nap után júdásfából metszett fustéllyal taglózza le valamennyit az a fölismerés, hogy megátalkodottságukban a tiltott paraván mögé lestek. Jutalmul mit kaptak? Végérvényesen sutba vághatták a reményt, a szenvedélyt és a hitet, ami mindenkoron a teljesség által megélt életet jelentette, s mely nélkül a halandó léte nem egyéb, mint bolyongás, a százszor elkárhozottak szurtos éjszakájában.

Ezért mondom Néked: kecske begyulladt tőgyéből nyert savót használj!
És aztán fejni!
Rendszeresen fejni!

                                                  Pk