Nagy valószínűséggel életem felén túlvagyok.
Ha visszagondolok az eddigiekre, felemás érzés kavarog bennem.
Nem biztos, hogy mindent megtettem, amit meg kellett volna tennem. Gyanús, nagyon gyanús… Biztos akadtak elszalasztott dolgaim, hanyagoltam rám háruló feladatokat, amiket – utólag ráeszmélve – éppenséggel megtehettem volna. Émelyítőn rossz ezzel szembesülni. Visszacsinálnom meg már nem lehet.
Némi mentségül szolgáljon, arra ügyeltem, mindig aggodalmasan kerültem, hogy rosszat okozzak.
Tehát sok mindenért kárhoztatható vagyok.
Korántsem rólam mintázták a tökéletesség szobrát, de azt némi joggal állítom, alapvetően mindig a jó szándék vezérelt. Igen, még akkor is, ha hibáztam.
Ilyetén reggelente vissza merek nézni a tükörbe.
Hogy van-e alapja a létezésemnek, nem tudhatom. Egyfajta értéket azért igyekszem belerakni a mögöttem hagyott időbe. Megvolt a menekülésem, a futásom, vívódtam is pont eleget, és amikor ritka szerencsés napokon jóízűen nevettem, biztos voltam benne, valamikor majd sírni is fogok. Volt bennem mindig egy megtelepedett akarat, ami szárba hajlott és olykor virágot hozott. Ezt nehéz elvitatni tőlem. Ám az is sűrűn előfordult, hogy hagytam veszni a belső dallamot, inkább elmenekültem előle: ezt utólag bánom.
Már nem szeretnék gyűjtögető lenni. Kevéssel beérem, az évek lefaragták rólam a fölöslegességeket. Nyilvánvaló, hogy amit csinálok, nem örök érvényű. Képletesen mondva az életművemet homokba írom, amit a megvalósulása pillanatában el is kezd homályosabbra, életlenre porolni a feledés szele, hogy aztán az idő hullámai a maradékát is elmossák. Kár is ezen bánkódni.
A teljességet lehet ugyan hajkurászni, de nem érdemes.
Úgy lenne jó élni, mint a költöző madarak. Ha a kis fészekben didergek, valakihez oda lehessen bújni. A szépségen túl egy-egy tragédiában is ott lappad az inspiráló erő, amitől az összeomlás helyett a fájdalmasabb túlélés választható – ezt alaposan megjegyeztem magamnak.
Szoktam töprengeni, ha tetszik, kétségek között hánykolódni, csak nem szeretnék nagyképűnek tűnni, pláne szenvelegni.
Naponta éppenséggel nem, de hetente több ízben is be-betérek a kedves templomomba.
Útba esik. A váltott helyem az utolsó pad szélén a meghorpadt plüss kárpittal mindig ugyanúgy vár, ahogy a régtől kifigyelt pávaszemnyi folt is ismerősen néz vissza a csorba kőpadlóról.
A Páduai Szent Antalról elnevezett óriási szentély a magyar főváros egyik legnagyobb temploma. Nem túl régi, még százesztendős sincs. Mindig elbámulok azon, hogy míg körülöttünk, a nagyvilágban zajlott a második világháború, mikor a pokol szabadult az emberiségre és a káosz gonoszsága lett úrrá az értelmen, akkor egy közép-európai kis ország fővárosában dacolva a vérzivataros esztendőkkel a magyarok adományaiból templomot építettek.
Magyar hegyek köveiből, de a hit által, a Mindenható dicsőségére.
A háború reménytelensége ellen a legtökéletesebb óvóhelyet habarcsolták össze, ami menedékül szolgált, és ma is annak szolgál, aki igazi oltalomra vágyik.
Mi ez, ha nem a földi csoda?
Az érzékszerveimen túllépve ez az építő irgalmasság hatja át a bosnyák-téri Isten házát.
Talán ennek köszönhetően tavaly májusban végül meggyóntam.
Éveken át halasztgattam.
Volt, hogy órányi sorban állás után, mikor rám került volna a sor, a gyóntatószéket megkerülve iszkoltam ki a templomból. Volt, mikor azzal áltattam magamat, most épp senki sem elérhető, foglalt az összes pap, mert bár én mennék, súgnám a vétkeimet az apácarácsos fülkében, csak hát nincs, aki meghallgasson, sajnálom. Hazudtam magamnak eleget, nem is vagyok rá büszke.
Aztán azon a tavalyi, májusi napon, ama rettegett, sokszor elátkozott tavaszi hónapon szemernyi kétely, hezitálás nélkül markoltam meg a gyóntatószék ajtajának kilincsét, ami olyan melegen simult a tenyerembe, mintha egy szép nő kezét fogtam volna meg.
Az atya – egy nagydarab, ősz öregember – mikor megtudta, hogy évtizedek óta nem gyóntam – felkelt ültő helyéből, és a kitárt ajtón udvariasan elküldte az utánam várakozókat, hogy rájuk ma már aligha marad ideje, jöjjenek máskor.
És utána meghallgatott.
Háromnegyed órán át bólogatott, odaátról figyelt egy szürke szempár. Az idős pap néha, nagy ritkán közbeszólt, énbelőlem meg kifakadt minden, ami huszonhat év után egy embernek a legbelsőbb énjéből előáradhat.
Nem írom le. Nem illő és pont elég, hogy szégyellem.
Penitenciaként szelíd kérést kaptam: majd vegyek egy-egy imádságos füzetecskét a katolikus könyvesboltban.
Nem emlékszem rá, hogy támolyogtam ki az utcára.
Megálltam az árkádok alatt, a templom kapujában. Előttem csörömpölt el a hármas villamos. Csak néztem utána. Elment, eltűnt a szemközti sarok fordulójában és megláttam, hogy az égen világítani kezdtek az első esti csillagok.
