LOVAS CSILLAGÖSVÉNYEN

IN MEMORIAM

Kovács István

(1950 – 2016)

Megint kidőlt egy tölgyfa. Megint elment egy ember. Olyan valaki, akinek minden gondolatát, az összes cselekedetét, az élete értelmét a lovazás, a lovak szeretete jelentette. Szívét-lelkét adta a lóért. 

Lovas ember volt. Igaz ember volt.

A régi regula híveként Kovács Pista még adott a szó szentségére. Adott a barátságra és adott a tisztességre. Törvényesen élt. Hitt a másikban. Nyílt volt, egyszerű és őszinte. Istenem, ezeknek a fontos értékeknek a hordozói – a Pistához hasonló meleg tekintetű jó emberek – milyen csendes alázattal lépnek el tőlünk!

Őáltala – csak szeretetet kaptunk. Mindig adott, segített: soha nem kért cserébe semmit. Olyan önzetlen, becsületes parasztemberként ismertük meg, akiben szikráját sem leltük a kicsinyességnek. Mentes volt a mai kor emberének jellemhibáitól.

Élt közöttünk, mint a mezei virág.

Szerettem kijárni hozzá. Amint a dűlőútról befordult a kocsi az ustorkai tanyájára, egy egészen más világba csöppentünk. Az istállóban röhögtek ránk a lovai, hámok, fejzők, ügetős szerszámok lógtak a falra akasztva, az udvaron szerteszéjjel aprójószág kapirgált, és mihelyt megtelepedtünk a ház előtt, menten a lovakra terelődött a szó. Hisz mindene volt a ló.

Ültünk pálinkázgatva a hatalmas körtefája árnyékában és pályacsúcsokról, érmekről, futamidőkről beszélt nekünk. Kivezette az új szerzeményét, megjáratta előttünk, s a csődör olyan hegyesen rakta a lábait, úgy hordta a nemes fejét, hogy minden mozdulatából kiérződött: nem is nekünk, hanem a gazdája kedvének akar megfelelni. Így is volt. Ló és Ember legbensőségesebb barátságának voltunk a tanúi. Ismerték egymást, ismerték a titkot: az állatok szeretete csiszolja a lelket. Nincs az a harag, bánat, veszteség, amit egy ló csillogó tekintetével orvosolni ne tudna!

A Kovács Pista egész lényét áthatotta ez a kimondhatatlan kincs, amit jobb híján szeretetnek hívunk. Szeretett és szeretve volt. Úgy a lovai, mint miáltalunk. Emberi nagyságát pont ennek a gazdag lelki békéjének köszönhette. Csodáltam a személyiségéből áradó harmóniát. A derűt, a halk szót, és azt az ösztönös igazságérzetet, ami a régi tanyasiakat olyannyira jellemezte. Ott munkált benne a legmagasabb rendű segítő szándék. Amikor megtudta, hogy szeretem a népviseletet, már fordult is be az ajtón, hozta elő az apja rámás csizmáit, kaptafástul. Nekem ajándékozta, használjam egészséggel. Boldoggát tette, hogy örömet okozhatott. Máskor egy hevederes kengyellel tértem haza, s azóta valahányszor szíjazom a ló hasa alatt, mindig Ustorkára gondolok, a sok ismerős tanyára, az ottani barátokra, akik nélkül bizonyosan szürkébb, érdektelenebb, kevesebb lenne az élet. Ustorka környékén ugyanis még megmaradt valami abból, ami értelmet, reményt nyújt nekünk. Az emberségesség.

Akárhányszor ellátogattunk hozzá, a Pista révén ebből kaptunk ízelítőt, bátorítást. Ízig-vérig barát volt, és társa a lónak. Nem az állatot látta benne, hanem a lelket. Ekképpen bennünk sem a hibáinkat, hanem az erényeinket tartotta számon. Pedig látott, ismert: értett minket. Ezért tudtunk vele olyan jókat beszélgetni, és ami fontosabb: olyan jókat hallgatni.

A tanyasi szobájában a szekrény tetején tucatnyi lovas serleg díszlett. Hirdették a győzelmeit, az ügetőn elért dicsőségeket, lónak és gazdájának megannyi díját. A mi szemünkben Kovács István nem csak a pályán volt bajnok. Az életben is.

Nem remélem – tudom – hogy olyan helyeken jár most, ahol a táltosok sörénye a szél, ahol ezüst hold sarlója világít a hátasok tűzött koponyáján, ahol aranyszínű kancák édes tejét isszák a harmatcsöppes füvön bóklászó kiscsikók, és mindegyik, a Pistához hasonló nyíltszívű léleknek békésen szuszog párát a nyakába az égi ménes legszebb paripája.

Most egy lovas indult útnak, a hosszú, csillagporos ösvényen.

Útja legyen könnyű, vigyázzák az ég angyalai!

Nekünk, akik ismerhettük – immáron ő marad az örökös bajnok.

Pk

A megigazult Noel Mosh'dul titkos receptkönyve - XI. rész

A négylábú lovakról és azok orvosairól

dr.S.Z. figyelmébe ajánlva

A kezdetek kezdetén, amikor meghasadt az égnek palástja, és a kék szín szétfolyt a teremtett valóságon, az ember mellett egyedül a ló lett a kegyelem folytán a megnemesedő élő matéria kivételezettje.  

A lovak ősei ott tapodtak, fújtattak az ember oldalán. Gazdájuk, vagy pontosabban társuk halálakor ők is ugyan úgy elvesztek, mert lélekben régtől fogva egyek voltak. A szolgálatukat   inkább vélhettük tapintatos segítségnek, akár a görvélyest támogató mankót, ami a kétlábú halandó esetlenségének vagy hiányosságainak szelíd felismeréséből, olykor érezhető részvétből fakadt.

Ló o1.- grafikám

Mindeközben a ló – valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse folytán – megőrizte szabadságát, és méltóságát. Irigyelt posztján megmaradt.

Ám a semmi változás mögött gyakran kavarodott föl az iszap, ami a szánk sarkát is elérte. 

Volt időszak, amikor sárban fetrengett az emberi lét, de a lovak diadalittas nyerítésétől visszhangzottak a rétek. Pusztultak a városok, koldusokká lett a férfinép, ringyókká az asszonyaik, testvérre emelt kezet testvér, és a pokol ült halotti tort az értelem fölött. De a lovak patáink a dübörgésére fölriadt az anyaföld abroszán  násztáncától bódultan hortyogó rosszaság, és takarodni volt kénytelen közülünk.

Megindult a ménes!  

Olyankor mindig fölkönyökölt a remény, mert ölig érő fűben tört előre a lovak csapata. 
Homokos pusztaságban, a dűnék között kavartak porfelhőt. Végeláthatatlan rónák síkján csattogtak a paták, patakvízben gázoltak, és szügyig érő hóban gőzölt hátuk. Ám amikor a szél üstökébe nyerített a vezérmén, az ég keleti fertályába szögecselt ezüstpántos zsalugáterek hörgő hangot hallatva megnyíltak, a föntről leözönlő angyalok légiói győzelmet arattak a gonoszság fölött: így visszaadván az embernek az Istenben, az örök értékekben, a jóban, a szerelemben, és a halában megtalált önmagát. 

A messzi délen lakók úgy tartják, hogy a lovak a Teremtő szájából fújó szeleknek a földi megtestesülései. 
Az állítás akár igaz is lehet, pedig akik szerint ez már az ige életté válása óta így van, egyáltalán nem hajlanak a magvas gondolatiság felé: a szavannák népe tüskös sárkunyhókban él, sokszor dögöket esznek, lárvákat, termeszeket keresgélnek, meg a vörhenyes földből kipiszkált édes gyökereken tengődnek. 

Dongalábú lépteik nyomán porfelhőt vernek föl. Ámbár termetre csak akkorák, mint a babkarók, és az asszonyaik is legalább annyira szárazak: van bennük valami titokzatos, megmagyarázhatatlan, valami, ami nem emberi, hanem azon túli: valami félelmetes. 

Öklömnyi kerek koponyájukon agyagkorsókban hordják a vizet, a rossz szagú kút és a falujuk között. Az ösvény keményre taposottan kanyarog az agávébokroktól ölelten. Emberemlékezet óta ingáznak rajta a hennával bemázolt kezű és lábú mezítelen nők. Csontos kis vállukon feszül bagaria bőrük, ívelt hátuk hátrafelé hajlik, s még inkább szembetűnővé válik különösen nagy, esetenként diónyi köldökük, ami felett ütemre rezdülnek a formátlan csecsek. Az aprócska asszonyok aztán időről-időre megpihennek, esetleg csak elbambulnak, jellegzetes suta félterpeszben megállnak az otromba korsóikat letéve, és mindig a homlokukhoz emelik kezüket, míg a távolba néznek, oda, ahol lebukik a nap. 

Illusztrációm

 Ilyenkor még senki emberfiának nem árulták el, mi fordul meg a fejükben, baltával elnagyoltan megfaragott lelkük merrefelé csapong. Pedig bizonyos, hogy nevetségesen véges értelmük a szellem suhintásakor valami módon mégis csak fölülemelkedik a napi roboton, állatias ösztöneiken, szokott nyomorukon. Talán a kaktuszból nyert meszkalin miatt révednek napszállat felé, örökkön a horizontot kémlelve, és láthatnak ott egy tüneményt, égi jelet, kedvesebb esetben tűnő látomást, ami még ezeknek a félvad, bárdolatlan lényeknek is üzenhet valamit, aminek jelentése, igazi mondandója – számunkra, a csiszolt tudású művelt, városokban lakóknak - már régen elveszett: ha valaha egyáltalán meg is lett volna.    

Míg szemük sarkát a zöld legyek döngik körül, a látóhatár üzeni nekik a múltból elősejlő jövendőt. Megejtően szép a látvány, és mégis szomorú. A groteszk képükön csodálkozva új alakot formálnak a felhők, ritmusa törik a magasban szitáló ölyv szárnyalásának, s a bozótosba szomorúság kúszik, ónszínű lesz a magány. 

Titokzatos egy népség.

 

Furcsa, ahogy pont ezek az állati sorból alig-alig kimagzó ember-kezdemények, aprócska nőstények olyan állhatatosan bámulják a nyugati végeket. Mintha a bölcsesség poharából innának lassú kortyokat. Mintha nem vennék észre, hogy egész életük reménytelen vándorlás, a poshadt vizű kút és a tövisbokrokkal kerített ócska szállásaik között. Úgy állnak ott, a kitaposott úton, nyitott szájukon át lélegezve, akár a figyelő gazellák.

Tudnak valamit.

És dacára, hogy ősidőkbe veszően lovuk soha nem volt, és messziről érződő, átható szaguktól még a vedlő bordájú tevecsődörök is nyálat fröcskölve tépik a kötőféket, ennek a nyomorult népcsoportnak, maroknyi törzsnek adatott meg az a kitüntető szerencse, hogy bizonyos rejtett adottságaik révén kizárólag őket tekintik mind a mai napig egyenlő társnak a lovak. 

Olyanoknak, akiknek a szava szent.

Ha lecövekelnek egy helyen, az örök idő is moccanatlanul áll.

Eső indul kézlegyintésükre.

Tört csontok forrnak össze, ha énekük hallik.

Nyálukat a patára kenik és megszűnik a körömgyulladás.

Ló o2. - grafikám

 A tetovált járomcsontúak, mikor a karám közelébe érnek, rongyos ágyékkötőjükből kilépnek, majd furcsa orrhangú nyelvükön kántálni kezdenek a lovak fülébe. Ettől megnyugszik a legvadabb fedezőmén, kitágulnak az elsőfüves csikók rózsaszín orrlyukai, miközben édes párát fújnak a viselős kancák, mert az alkonyati nap sugára a vékonyukat cirógatja.

Ezért mostanság egész divat lett, hogy a nagy rotangvirág-alakú díszkertekkel övezett paloták gazdái, a legnemesebb tenyészetek, a több száz esztendős tiszta vérvonalak tulajdonosai, a gyűrűs urak – egymással versengve - éppen a bűzös félemberek törzséből választanak lovászokat. Szemtelen rabszolga-kereskedők iszáknyi aranyért árulják őket. Fölpezsdül a piac, amikor ritka alkalmakkor egy-egy bemeszelt lábú emberkét vesz szájára a kikiáltó. A többi láncos között eltörpül alakjuk. Állnak ott egymagukban, zsugorított a magányuk is.

Ám amint gazdájukhoz kerülnek, a  parányi billogozott jövevények megbabonáznak urat,  szolgálót, ágyast, csicskát meg mindenkit, mert igéző szavuk hallatán tűzként vet lobot a paripák tekintete. Kapálnak mellső lábukkal, majd röhögve tűrik, akárhányszor az apró emberkék fülükbe mormolják a varázsszavakat. Lisztszáraz, cserzett tenyerük simításától delejes reszketés fut végig a lovak gerincén, és sűrű gyakorisággal megesik, hogy mozdulatuknak a finomságától, az átélés tökélyétől, a márvány peremű citromvízzel csurig töltött medencék hűséhez szokott úriasszonyokat gyakrabban fogják gyötörni hőhullámok: sajgó ölükhöz kapnak majd, és a tarkójuk tájékán, festett hajuk tövénél jóleső bizsergés terül szét.

A szavannák pereméről északra hurcolt rabszolga, hasonlóan a sivatagi füvekhez. Mélyre nyúló gyökereinek köszönhetően képes megélni minden körülmények között. A homokbuckák, özönvíz előtti fehér kavicsos vízmosások, nap aszalta sziklakoloncok között embernek, növénynek gyökerei hosszan, alant a földbe nyúlnak, és annyi mindent szívnak fel, amennyit csak tudnak. Ezáltal több száz, vagy akár több ezer év nedvként éltető tudása lesz részük. Amikor mi szomjúhozunk, a pöttöm fekete lovász befelé figyel és látja őt és kedvesét ott nyugaton, a pihenni készülő, gyengülő erejű napkorong.

Az izzó fénybe néz, apái szavai szerint való imáit idézi. Mélyen, egész szívének minden erejével hisz abban, hogy egyszer, nem is túl sokára, a világ teremtett csöndjén át az emberi igazságot is meg fogja hallani. Neki suttogják majd a jelet, ő lesz a hírmondója egy teljesen új történet kezdetének, amit még mások csak gyanítanak, és amit még igazából el sem kezdtek írni. 

Közben a lovak sörényét kócolni fogja az alkonyi szél. Tejes búzából abrakot kapnak majd az előhasi kancák, álmosakat pislognak a borzasra nyalt csikók. Az édes szalmán szuszogva fog elterülni az éjszaka.

Valahol lent délen, estébe hajlóan, ilyen dolgokra gondolhatnak azok a kicsiny fekete nők. 

Pósa Károly