Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK

Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka egy remetelak sarka – leírni is alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.

LOVAS CSILLAGÖSVÉNYEN

IN MEMORIAM

Kovács István

(1950 – 2016)

Megint kidőlt egy tölgyfa. Megint elment egy ember. Olyan valaki, akinek minden gondolatát, az összes cselekedetét, az élete értelmét a lovazás, a lovak szeretete jelentette. Szívét-lelkét adta a lóért. 

Lovas ember volt. Igaz ember volt.

A régi regula híveként Kovács Pista még adott a szó szentségére. Adott a barátságra és adott a tisztességre. Törvényesen élt. Hitt a másikban. Nyílt volt, egyszerű és őszinte. Istenem, ezeknek a fontos értékeknek a hordozói – a Pistához hasonló meleg tekintetű jó emberek – milyen csendes alázattal lépnek el tőlünk!

Őáltala – csak szeretetet kaptunk. Mindig adott, segített: soha nem kért cserébe semmit. Olyan önzetlen, becsületes parasztemberként ismertük meg, akiben szikráját sem leltük a kicsinyességnek. Mentes volt a mai kor emberének jellemhibáitól.

Élt közöttünk, mint a mezei virág.

Szerettem kijárni hozzá. Amint a dűlőútról befordult a kocsi az ustorkai tanyájára, egy egészen más világba csöppentünk. Az istállóban röhögtek ránk a lovai, hámok, fejzők, ügetős szerszámok lógtak a falra akasztva, az udvaron szerteszéjjel aprójószág kapirgált, és mihelyt megtelepedtünk a ház előtt, menten a lovakra terelődött a szó. Hisz mindene volt a ló.

Ültünk pálinkázgatva a hatalmas körtefája árnyékában és pályacsúcsokról, érmekről, futamidőkről beszélt nekünk. Kivezette az új szerzeményét, megjáratta előttünk, s a csődör olyan hegyesen rakta a lábait, úgy hordta a nemes fejét, hogy minden mozdulatából kiérződött: nem is nekünk, hanem a gazdája kedvének akar megfelelni. Így is volt. Ló és Ember legbensőségesebb barátságának voltunk a tanúi. Ismerték egymást, ismerték a titkot: az állatok szeretete csiszolja a lelket. Nincs az a harag, bánat, veszteség, amit egy ló csillogó tekintetével orvosolni ne tudna!

A Kovács Pista egész lényét áthatotta ez a kimondhatatlan kincs, amit jobb híján szeretetnek hívunk. Szeretett és szeretve volt. Úgy a lovai, mint miáltalunk. Emberi nagyságát pont ennek a gazdag lelki békéjének köszönhette. Csodáltam a személyiségéből áradó harmóniát. A derűt, a halk szót, és azt az ösztönös igazságérzetet, ami a régi tanyasiakat olyannyira jellemezte. Ott munkált benne a legmagasabb rendű segítő szándék. Amikor megtudta, hogy szeretem a népviseletet, már fordult is be az ajtón, hozta elő az apja rámás csizmáit, kaptafástul. Nekem ajándékozta, használjam egészséggel. Boldoggát tette, hogy örömet okozhatott. Máskor egy hevederes kengyellel tértem haza, s azóta valahányszor szíjazom a ló hasa alatt, mindig Ustorkára gondolok, a sok ismerős tanyára, az ottani barátokra, akik nélkül bizonyosan szürkébb, érdektelenebb, kevesebb lenne az élet. Ustorka környékén ugyanis még megmaradt valami abból, ami értelmet, reményt nyújt nekünk. Az emberségesség.

Akárhányszor ellátogattunk hozzá, a Pista révén ebből kaptunk ízelítőt, bátorítást. Ízig-vérig barát volt, és társa a lónak. Nem az állatot látta benne, hanem a lelket. Ekképpen bennünk sem a hibáinkat, hanem az erényeinket tartotta számon. Pedig látott, ismert: értett minket. Ezért tudtunk vele olyan jókat beszélgetni, és ami fontosabb: olyan jókat hallgatni.

A tanyasi szobájában a szekrény tetején tucatnyi lovas serleg díszlett. Hirdették a győzelmeit, az ügetőn elért dicsőségeket, lónak és gazdájának megannyi díját. A mi szemünkben Kovács István nem csak a pályán volt bajnok. Az életben is.

Nem remélem – tudom – hogy olyan helyeken jár most, ahol a táltosok sörénye a szél, ahol ezüst hold sarlója világít a hátasok tűzött koponyáján, ahol aranyszínű kancák édes tejét isszák a harmatcsöppes füvön bóklászó kiscsikók, és mindegyik, a Pistához hasonló nyíltszívű léleknek békésen szuszog párát a nyakába az égi ménes legszebb paripája.

Most egy lovas indult útnak, a hosszú, csillagporos ösvényen.

Útja legyen könnyű, vigyázzák az ég angyalai!

Nekünk, akik ismerhettük – immáron ő marad az örökös bajnok.

Pk

PEDIKŰR

 

"Kivezeted? Ki. Akkor vezesd ki. Fogjam a száját? Fogjad. Rövidebbre a kötelet. Ne taníts. Dehogy, csak mondom. Várjá’ még. Hozom a táskát. Nyugi. Hőhe. Hőhe no... Melyikkel? A külsővel. Emerről? Arról hát. Na. Nana. Add a lábad! Fogod? Fogom. Ne ott, beljebb az ujjadat. Te csak csináld. Ráfért már. Rá hát. A körme? Az jó. Hőhe! Izél a farkával. Add a szöget! Minek? Írok róla. A régiről? Arról hát. Hülye vagy te. Aki mondja. Na! Szépen! A dögje. Hú, a derekam! Várjá’! Akkó’ tedd le. Vigyázz, leteszem. Na. Mi ez? Szőlő? Nem, törköly. A Csucsué. Mondom én, hogy szőlő. Gyerünk. Na, tedd föl a lábad. Fogod? Fogom. Alig köll reszelni. Alig. Hőhe! Eszi a szart. Eszi. Akár az anyja. Az. Igazítsd meg. Megvan. No, szépen. Most áll jól. Most hát. Félrement a szög, bazmeg. Na. Használod megint. Hát. Vigyázz az ujjadra. Verjed. Hőhe! Csípi a légy. Engem nem? De. Hát akkó’! Emez itt jobb. Sikerült? Ja, ez jó lett. A harmadikat emide. Jó. Ötös. Letehetem? Tedd le, na. A Csucsu adta? Hát. Mennyi lett neki? Tizenkét liter. Nem rossz. Nem hát. Na, adjad csak a lábad! Jó így. Csak így tartsd! Mennyi lesz? Hét. Ez a hatodik szög. Eriggy má’ arrébb! Rám dől. A rohadék. Az. Illeszkedik? Ja. Várj, feszítek rajta. Tartod? Tartom hát. Most jó. Most. Tényleg. No, kérem. Eggyel megvagyunk. Ereszd le. Csak tizenkettő liter lett? Elég neki. Úgyse’ issza. Isten-Isten! Egészség! Melegszik az idő. Eléggé. Ide rakom a mellényt. Le ne húzza a kutya. Nehogy. Megyek belülre. Oda ne nyomjon. Nem fog. Adjad csak a lábad. Na, csináld. Ez könnyebben jön. Hőhe! Mondom, hogy odanyom. Á! Bengázik. A legyek. Azok hát. A kovácstól valók? Nem, bolti. Szeged? Szeged. Fogjad erősebben. A rohadt anyádat. Mit toporogna! Hagyjad. Tedd le. Pihenjünk? Kicsit. Meleg a pálinka is. Rásütött a nap. Nem rossz egy kicsit se. Meghiszem! Tud a Csucsu. Tud. Eriggy kicsit arrébb! Na, lépés! Ehol’-e! Fogtad? Fogom. Mindjárt megvan. Rá ne bassz az ujjamra. Majd nem, no. Hőhe! Ideges má’. Büdös anyja kínja! Hülye. Menne. Hőhe. Ez a fele mintha szebb lenne. Csináld, húz a derekam. Ha fáj, akkó’ még van. Mitidegeskedsz. Az ujjam… Hova a faszba raktam? Na, ehol-e, a reszelő. Még egy kicsi. Ennek jobb a körme, mint amannak volt. Eriggy innen kutya, mer’ rád lépek! Itt lábatlankodik a hülye. Az. Hogy áll? Kész? Mingyá’. Álljunk meg? Mosmá’ akkó’ ne. Csináld. Látod, hogy azt csinálom. Látom hát. Mingyá’, mingyá’. Menne már vissza. A dögje. Az hát. Leteheted. A derekam… Bevezeted? Be hát. A táska? A darálósba tedd. Ez most mi? Alma. Ez is a Csucsué? Nem, a Gyuláé. Hogy topog most bent! Hadd topogjon. Na. Isten-isten! Egészségedre. Eriggy innen, mer’ fő’ruglak. Hülye ez a kutya. Az hát.” 

 Pk

NAPLÓ 37.

 

Fotó tul.: ifj. Szurok Lajos*

„Valahányszor kikocsikáztunk Ustorkára, sosem mulasztottam el megnézni a régi tanyasi iskolát. Vagyis, ami maradt belőle. A gazzal fölvert placcot, ahol egykoron állt. Messze környéken az egyetlen trafóállomást – egy kicsit jobban felszerelt, masszív fémdobozzal kiegészített villanyoszlopot – elhagyva mindig ideje korán tekergetni kezdtem a nyakamat, lestem a hajdani vályogépület szomorú hantját. Azt a surjával benőtt helyet, ami a néhai iskolának földből fölhomoruló emléke maradt.

Volt, hogy mikor mentünk hét ágra sütött a nap. Ilyenkor játékosan riszálták meg-megjátszották magukat, táncikáltak a lovak. Nem szólt rájuk senki. Bizsergett a bőrük, és a májusi fényáradat almázottságot rajzolt a farukra. Öröm volt nézni őket, a kocsin ringatózni.

Aztán olyan is volt, hogy sűrű, tejfehér ködben óvatoskodtunk előre. A rudasnak tapogatnia kellett a dűlőutat. November derekát jegyeztük. Szügyünkig katonai pokrócokba burkoltan gubbasztottunk a bakon, a hozott liternyi jó büdös szilvapálinka kézről-kézre járt, harákoltunk, köptünk tőle akkora turhákat, mint egy burek. Késő őszi dércsípte szántások között nyikorgott alattunk a féder, és a kanca tempósan hullámzó gerincén, a farkán, meg az istrángokon kívül semmit sem láttunk. Hallani viszont mindent jobban lehetett: a köd hozta, fölerősítette a neszeket, hangokat, és hiába, hogy több ízben tonnányi vadlúd szállhatott aznap reggel fölöttünk, és a gágogásuk, a hangzavar alapján a kalapunktól alig méterekkel magasabban iparkodhattak a Kapitány-rét irányába – megpillantani közülük egyet sem lehetett. A kinyújtott ostor végén még a piros-fehér-zöld bolyhok is ködbe vesztek. Jelzésértékűen.

Mert miként az ostorszíj trikolór díszét, a hangoskodó, lármázva vonuló vadludakat, úgy a régi tanyasi életmódot és vele együtt a visszaáhított fatengős korszakot is elnyelte az erre a vidékre legkegyetlenebbül, legátláthatatlanabb füstködként leszálló hatalom: az idő.

Iskolástul, szállásostul, fiákerestül, szilaj kedélyű gazdástul. Vagyis: mindenestül.

Ezért az egykori ustorkai iskolánál sosem tehető más. Visszahőköljük a lovakat. Nem tudom miért, de meg kell állni. Meglehet: kegyeletből. Templom előtt is óhatatlanul meglassul az ember lépte. Hát még egy kedves halott sírdombjánál. Az ustorkai tanyasi iskolánál aztán sehol sincs méltóbb hely, hogy a gondolatainkba temetkezve leltárt készítsünk.

Mi lehetett annakidején az erő, ami máig hatóan, elevenen él, ami vágyakat ébreszt az itteniekben? A bácskaiakban. Honnét az évszázada élő vonzalom, az elvágyódás abba a tisztábbnak, élhetőbbnek, rendesebbnek álmodott világba? Kinek az akarata mindez? A válasz a pihenő romokra tekintve megadatik.

Ekkora szellemi kisugárzást, ekkora lelkiséget ad a közösségnek, amikor egy nemzet a válságokra is kultúrával felel. Nem mondom, hogy múlhatatlan ez a tudat, de az bizonyos, hogy még napjainkban, pusztulásában is sokat emlegetett.

Egy-két mellbevágó dolgot nem lehet elégszer elmondani.

Klebersberg Kuno kultuszminisztersége idején – tíz esztendő alatt! – ötezer tanítói lakást és tantermet adtak át az akkori Magyarországon. Ezek a tanítói lakások háromszobásak voltak, és hozzájuk csatoltak tantermeket is. Ez történt egy legyőzött, és a tetejébe egy Trianonnal megalázott, megátkozott országban. Sem előtte, sem utána – és legyintve hozzáteszem: ámbár 2016-ot írunk, nem jellemző – most sem fordulhatna elő, ami 1920-tól a második világháború végéig megtörténhetett, hogy a legkisebb, legeldugottabb tanyasi iskolában is magasan kvalifikált, képesített tanerő dolgozott.

Pedig ahogy manapság, úgy akkoriban is mindenre kellett volna a pénz. A ránk oktrojált iszonyatos hadisarcok visszafizetésének idején! Milliónyi Erdélyből, a Felvidékről meg tőlünk elmenekült magyarral leszegényítetten, akik vagonokban, mindenféle szükségszállásokon nyomorogtak. Közben tőzsdekrach, világgazdasági válság tilózta le a jövőbe vetett hitet.

Mégis. Ebben a gyászos időben huszonhét(!) mezőgazdasági iskolát avattak szerte a csonkult országban. Jórészt az Alföldön, de másfelé is. Egy olyan országban voltak kénytelenek újból az agráriumra támaszkodva előbb túlélni, majd fölfejlődni, ami a párizsi békediktátum miatt elveszítette a legkiválóbb termőterületeinek nagy részét, a fejlett ipara nem volt számottevő, a bányakincsei pedig szinte kivétel nélkül az elcsatolt részeket megszerző szomszédos, ellenséges államok birtokaiba kerültek.

Mégis: 1938-ra Magyarországot a közepesen fejlett európai országok legtetején tartották számon. A Mussolini vezette Itáliát kivéve – megelőzte a tőle délebbre eső államokat: Spanyolországot, Portugáliát, Romániát, a balkáni országokat, velük együtt a néhai Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, majd a frissen összetákolt Jugoszláviát is beleértve. Minden energiát a tudományra, az oktatásra, a kultúrára összpontosítottak. A végeredmény – időt álló. Bámulatra méltó. Kineveltek egy új nemzedéket. És hogy más téren ezen igyekezetnek milyen jótékony társadalmi hatása születhetett: például a magyar egészségügy húsz év alatt utolérte az angliai szintet, ugyanazt az ellátási minőséget produkálva. Klinikák egész sora épült, a ma használatos budapesti központok mindegyikének akkor rakták le az alapkövét, majd a semmiből megteremtve, és fölszerelve, a közjó szolgálatába lettek állítva. Még érzékletesebben leírva a teljesítményt: olyan híre volt a magyar szakellátásnak, hogy a gyógyulás reményében már a nyugati országokból is érkeztek fekvőbetegek a magyarországi kezelőorvosokra, kórházakra bízva magukat.  

Krízis. Katasztrófa. Katarzis. Mind „k”-val kezdődő szavak.. 
Ám ha jobban belegondolunk, azon túl, hogy satnya hallással még összecsengőnek is tűnnek, kis képzelőerővel egybetartozónak tekinthetők.  Hisz csaknem egymáshoz simuló fogalmak. Sorrendiségük sokszor megtapasztalt. A válságot rend szerint háború követi, aminek befejeződésével jön egy nyugodt periódus, amit jó esetben a kiemelkedő fejlődés időszaka követ. A boldog békeidők katartikus élménye. A visszaáhított boldog időszaké.

Meritokráciának nevezzük, ezt az idillikus állapotot. Amikor egy adott társadalmat az arra érdemesek, a képzettek, az elhivatottak, a közösséget híven, tisztességgel szolgáló vezetők testülete irányít. Az ő képességüket, tenni akarásukat láttatja, hogy épülnek kórházak, köz- és vasutak, kultúrházak, közösségi épületek, városközpontok, fürdők, sportlétesítmények. Minden. És tanyasi iskolák.

Ennek ellenkezője – esküszöm, aki nem hiszi, nézzen utána! – a kakisztokrácia. 

Amikor valahol az elitet a legrosszabb emberek alkotják.

Akárhányszor állok az ustorkai tanyasi iskola maradványainál, mindig fölriad bennem a kétség. Az aggodalmam elkezd ágaskodni,  hogy abba beleborzongok:

 – Hej, de nagy szarban vagyunk!”

 Pk

  

*"Elnéptelenedett vidékünk újratelepítése, a török hódoltság 1697-es megszűnte után, 1751-53-tól indult. Kanizsáé is. A betelepítés első nagy hullámát követően, a 18. század végén kezdenek benépesülni Kanizsa pusztái. Közöttük a mai oromi és völgyesi tanyavilág előtti vidék.
A pusztákra települők tanyákat, a jószágoknak szárnyékokat építettek. Ezek azonban ideiglenes szálláshelyek voltak. Csak a nagy mezőgazdasági munkák idején tartózkodtak rajtuk tulajdonosaik, vagy „tanyásaik”. A lakosság többnyire Kanizsán élt. Később a tanyák állandó lakhellyé váltak. A tanyai családok zömének azonban még sokáig megmaradt kanizsai háza. Ott az idősebb generáció lakott. Az unokák esetenként onnan jártak iskolába. A tanyákról oda „jártak haza”. Ez a szófordulat ma is használatban van. „Hazamegyünk Kanizsára” mondják Orom és Völgyes őslakosai, még akkor is, ha már egyáltalán nem él ott rokonuk.
A képen a völgyesi, Molnár úti Csikós tanya látható, valamikor az 50-es években. Ekkor már Szurok Lajos kovácsmester és családja élt rajta. Az öreg nádtetős tanya a 100 évvel korábbi időket idézi.
Ott van ezen a képen minden. A bodorszőrű kismalac, a magló, a süldő, az öregdisznó, a birka, a tyúk a gyöngyös, és oldalt a fehérre meszelt katlan, ahol majd mindannyian végzik. De most még jól megy dolguk. A gazdasszonytól éppen enni kaptak.
A kép ifj. Szurok Lajos tulajdona."
                                                                  - Pósa Mária helytörténész -

AZ UTOLSÓ VÁSÁR

Nincs rosszabb, kínzóbb meg gyötrőbb annál, 

mint az apától örökölt sapkában ott ténferegni a vásárban, 

látni, hallani, érezni és szagolni,

 amikor egyetlen fitying sincs a zsebben.

A. P. Csehov

A Kanveréb mindig számolt.

Különösen most, amikor a tél idejekorán derékon szorította az őszt. Noha már nem volt szokás ajándékra költeni, járni esküvőre, komatálra, körösztölőre, újbor-kóstolóra, a Kanveréb mégis erősen ráncolta a homlokát. Most kellett a pénz.

A mindenszenteki mécsesek is régen leégtek, a hűdötten csáléra álló réti szárkúpok alatt rókák húzták meg magukat, a város szélen meg a novemberi szél elhordta sírokról a dércsípte krizantémok szirmait. A disznóvágások és az utolsó vásár ideje következett. Ahogy fogyott az élet az esztendőből, úgy kurtultak meg a nappalok, amiknek a java részén napsütés helyett rosszkedvű köd ülepedett meg az utcákon, és esténként a kéményekből előgomolygó füstcsíkokból pörnyefelhő indult fölfelé a szurokfeketébe borult égnek.

Végét rúgta minden országos dolog.

A Hosszúsoron, a söprűgyár mögötti keskeny úttal kettéfűrészelt, ám így is jócskán elnyúló utca közepén, egy lapított, hulló vakolatú, zsúpfödeles házban lázasan folyt a számítgatás.

A merev tekintetű Kanveréb pont ezt az időt várta.

Régtől fogva tervezett, osztotta-szorozta a pénzét. Motort akart venni. Amikor a régi lován – a Rezeda kancán – túladott, eltervezte: neki már soha többé lova nem lesz. Motort áhított, bőrüléseset, cseh gyártmányt. Arra gyűjtött.

Azidőtájt – aki legény volt és tehette – mindenki motorra cserélte az igavonóit.

A Kanverebet is erősen foglalkoztatta a gondolat. A gebéje helyett éjjelenként a motor nyergében ülve álmodta magát. A csehországi robosztus gép zakatolt alatta, gyönyörrel hörgött az ötven lóerős masina, és ahogy a főúton, egyenes derékkal a kormányt csavargatva kerülgette a lovas parasztok szánalmasan cammogó ganajos kocsijait, a kipufogó koromfüstje büdös gomolyt húzva megkönnyeztette, betaknyalta a patkolt rudasokat és a gazdákat. Hogy vidult ilyenkor! Csak a hajnali kakas akasztotta meg jókedvű álmát. Az ébredése keserves volt. Mosakodás után márvány arccal vette elő a vitrinből a kockás noteszét, megnézte a számokat, amiket egyébként fejből is tudott – nehezen szaporodott a kívánt összeg. Bosszankodott miatta eleget.

Pedig szorgalmasnak ismerték a Kanverebet.  

Takarékosan kosztolt. Nem hazardírozott, nem kocsmázott, nem cigarettázott, mindemellett igénytelen volt, akár a pocok szőre. Valahogy mégsem sikerült neki soha egyről a kettőre jutnia. A szerencse fajgalambja mindig elpárzott tőle, rendre máshol talált fészket. Emiatt a Kanverébnek a nyomorától csak a keserű kedélye volt nagyobb. Egymaga lakott, agglegényként. Asszonnyal hírbe soha nem hozták. Ifjoncként megtagadta apját-anyját, csak hogy részt vehessen a párt által rendezett árvák vacsoráján. A nővérével annak lakodalmán összeveszett, nem is köszöntek egymásnak. Nagy ritkán, jókedvében, rend szerint akkor, ha káröröm érte, ha valakin nevethetett, fölböffent belőle a vigalom. Ilyenkor saját magán is meglepődött. A lopott gyönyör pillanatában elhúzta a száját, villant az ínye, s olyanfélén hangtalanul vigyorgott, mint a kutya szokott, ha baszni viszik.

Egyébként a padlásra járt nevetni – tartották róla mások.  

Tavaly tavasszal adta el a Rezedát. Egy használt cseh motor felét majdnem futná a ló ára – számolt magában. Nagyot csalódott: az áprilisi vásárban az áruba bocsátott lovakkal valósággal Tiszát lehetett rekeszteni. Csak Boszniából hoztak vagy kéttucatot, csupa-csupa mokány, erős csontú kis jószágot. Mind szebbnek tűnt az övénél. A Rezeda az alvégi kanyarban sem volt hozzájuk képest. A szürke kanca öregségére meddővé is vált – a bocskoros kupecnak sem nagyon akaródzott megvennie, szemtelenül alacsony árat ajánlott. A Kanveréb káromkodott, ám módfelett kellett a pénz. Hamar nyélbe ütötték az üzletet.

Világgá akarta kiáltani bánatát!

Jó lett volna, ha a cseh motor két kerekére futja a Rezeda ára! Becsapottnak érezte magát. Mérhetetlen dühében még könnyezett is. Makacs tulok módjára akkor fogadta meg erősen, hogy összespórolja a maradék pénzt, s addig nem nyugszik, míg a motort, a drága motorját meg nem szerzi.

Másfél évig majdhogynem kenyéren-vízen tengődött. A fűtetlen alsó konyhában vackolt, és elvállalta a legalantasabb munkákat. A régi gúnyáit hordta. Borbélyhoz sem ment. Torzonborzan, összeszorított fogakkal tette a dolgát napestig. Szappanra is sajnálta a pénzt. Számára örömtelenül pörögtek a hetek, a hónapok.

De: Krisztus urunk se szenvedett örökké.

Íme, annyi nélkülözés, kuporgatás után: egy rakásra került a kívánt összeg. Mégiscsak eljött a nagy nap! Az év végi nagy kipakesz! Az utolsó vásár ideje!

A hónapot záró vasárnap reggel megborotválta ragyás képét. A szebbik ingjét öltötte magára.

Újságpapírba csomagolta a gondosan kisimított bankjegyeket. Öles léptekkel vágott át az utcákon.

A vásártérre érve azonnal az eladó munkagépek placcát kezdte kémlelni. A szíve kalapált, ahogy egyre zavartabban, összeszűkülő szemmel nézelődött. Ráfos lovas szekerek, spediterek, pótkocsik, rozzant traktorok, hatsoros ekék, tárcsák és megannyi vaseszköz között akadt még kombájn, kettő is, de ó borzalom, motor – éppen egy sem. Ötször körbejárta a vásárt, hátha rosszul lát. Hátha elkerülte a figyelmét egy nyamvadt motorbicikli, amit máshová parkolt az ismeretlen gazdája. Nem járt sikerrel. Kiábrándultan lófrált, majd egy kósza ötlet elhatározásával a lacikonyha-sátorba fordult, és a szokásával ellentétben pálinkát rendelt a pirosra sminkelt, kicsattanó húsú kocsmárosnétól. Hamar szóba elegyedett egy faluról szalajtott gumicsizmás paraszttal, akitől megtudta, hogy már hónapok óta vége a szép életnek: a gazdasági válság miatt megugrott a gépjárművek ára, különösen a luxusszámba menő cseh motoroké. Aranyárban sem válik meg tőlük senki. Az a hír járja, hogy örülni kell ennek az idei, semmilyen kis esztendőnek, a következő még ilyen sanyarú sem lesz. A világ nagyot fordult. Folyton esett a pénz becse, napról-napra kevesebbet értek a bankók. Mindent megevett az infláció. Az ínség fölverte az igás állatok árát is. Újból keletje lett a lónak.

A Kanverébben a mindenség omlott össze.

Nem tudta hogyan került az eladó jószágok sorára. Malacok sivalkodtak, mekegtek a kikötött jerkék, meleg birkaürülék szaga érződött a kalodák, a tákolt kerítmények között. A bikák karámján túl sorjáztak a lovak. Nem volt nagy a választék. Néhány közönséges rudasnak való között látott ugyan egy remek tartású, högyös léptű csődörcsikót, amit hajtószáron ott táncoltattak az orra előtt, de amikor meghallotta mennyit kérnek érte – menten odébbállt. Végigfaggatta az összes kupecot. Ácsorgott egy-két versnyit a párás tekintetű heréltek meg a viselős kancák előtt, de mindnek olyan árat szabtak, amit az ő zsebe nem bírt el.

Véreres szeme legvégül megakadt a vásártér szélén rostokoló ismeretlen cigány lován, s bár az a gebe messziről sem volt szépnek mondható, a Kanverébben megmoccantott valamit. A lónak olyan színe volt, mintha száraz agyaggal kevert ganajból lenne a szőre. A sörénye, farka tompa, föld-barna tónusokban játszott. A kis kanca talán szégyellte is testi rútságát, mert a kosorrú buszma fejét lógatva, a pilláit félig leeresztve közönyösen bámult a deres fűcsomókra.

Odament.

Megnézte elölről.

Megvizsgálta hátulról.

Föladja mind a négy lábát, mutatta készségesen a messziről elbitangolt cigány. Nagyon jó kis ló ez, dicsérte teli szájjal. Hét éves múlt. Amúgy meg két hónapos hasas! Eddig már négy kancacsikót adott! Szánt, vet, napi tizenkét holdat kuszturázik, elhúzza a tonnás kocsit, és a tetejébe beéri szénácskával, kevéske abrakkal. Zabot, kukoricát ez sosem evett, és mégis, látja-e, harsogta a kupec: így is milyen inas, milyen csontos jószág, igazi munkaló. Rúgni-harapni sem szokása…

A Kanveréb eleresztette a füle mellett az ömlengő szavakat. Befelé nyelte somolygását. Korábban keljen föl a more! Nem engedi becsapatni magát!

Széthúzta a ló száját és alaposan belenézett. Hümmögött.

A füstösök huncut betyárok! Mind egyformák. Gyakran megreszelik a ló fogait, hogy akár tíz évet is elhazudhassanak a korából.

Tapsolt kettőt a lovacska orra előtt. Jól viselte, meg sem hőkölt. Belefújt előbb a ló jobb, majd a bal fülébe, utána egyenként a szemébe. Azután a szeme bogarát fürkészte hosszú perceken körösztül, hályog van-e rajta. Lehajolt, studírozta a körmöket. Tapogatta a csüdöt, pókos-e a lába? Mindeközben a cigány a tenyerét csapkodta. Szélesen gesztikulált, és teli torokból néha szerbül, néha magyarul hencegett a lóval.

Látva a faszarági Kanveréb bizonytalankodását, utoljára – mondott egy árat.

Nem túl borsosat, de mintha látnokian tudná amannak mennyi az összespórolt pénze: éppen eleget ahhoz, hogy egy lyukas garas se maradjon a zsebében.

Alkudozni kezdtek. A cigány hangosan méltatlankodott, a Kanveréb szívta a fogát és kemény szavakkal kontrázott. Avatatlan azt hihette, menten összeverekednek. Jó tízpercnyi huzavonát követően végül paroláztak. Kevéske híján, a motorra szánt összeg a cigány bekecsének a zsebébe vándorolt.

A Kanveréb a bolyhos kötőfékjénél fogva ballagott haza a jószággal.

Szélesre tárta a ház udvarának kapuját, ám ekkor a legnagyobb megdöbbenésére a lovacska kitépte magát a kezéből, hátulra döcögött, és a nyitva hagyott istállóajtón befordulva engedelmesen megállt a ló-jászol karikája előtt.

A Kanveréb előbb betette a szárnyas kaput.

Hátra ment.

Az istállóban a frissen vett szerzeményéhez lépett.

Kigombolta nadrágja sliccét, majd a pálinkától hajtva íves sugárban lehugyozta a ló hátsó lábát. A lecsorgó vizelet nyomán, a furcsa színű, agyagos pej lovacska lábszárán a szőrzet kezdett fakulni, és csakhamar előbukkant az eredeti szürke, őszesen fehér lószíne. A lószőrt megfestő diófa pác átható szaga terjengett a levegőben.

Nem szólt egy árva hangot sem.

Elgondolkodva nyomta le az alsó konyha kilincsét. A vitrinből elővette a kockás noteszt. Ácsceruzájával áthúzta a motorra gyűjtögetett számsorokat, aztán nagy, bukdácsoló ákombákomokkal bejegyezte az aznapi dátumot, és alá odaírta:

Máma megin megvettem a Rezedát. Jézus segíccs.      

Pósa Károly