AZ UTOLSÓ VÁSÁR

Nincs rosszabb, kínzóbb meg gyötrőbb annál, 

mint az apától örökölt sapkában ott ténferegni a vásárban, 

látni, hallani, érezni és szagolni,

 amikor egyetlen fitying sincs a zsebben.

A. P. Csehov

A Kanveréb mindig számolt.

Különösen most, amikor a tél idejekorán derékon szorította az őszt. Noha már nem volt szokás ajándékra költeni, járni esküvőre, komatálra, körösztölőre, újbor-kóstolóra, a Kanveréb mégis erősen ráncolta a homlokát. Most kellett a pénz.

A mindenszenteki mécsesek is régen leégtek, a hűdötten csáléra álló réti szárkúpok alatt rókák húzták meg magukat, a város szélen meg a novemberi szél elhordta sírokról a dércsípte krizantémok szirmait. A disznóvágások és az utolsó vásár ideje következett. Ahogy fogyott az élet az esztendőből, úgy kurtultak meg a nappalok, amiknek a java részén napsütés helyett rosszkedvű köd ülepedett meg az utcákon, és esténként a kéményekből előgomolygó füstcsíkokból pörnyefelhő indult fölfelé a szurokfeketébe borult égnek.

Végét rúgta minden országos dolog.

A Hosszúsoron, a söprűgyár mögötti keskeny úttal kettéfűrészelt, ám így is jócskán elnyúló utca közepén, egy lapított, hulló vakolatú, zsúpfödeles házban lázasan folyt a számítgatás.

A merev tekintetű Kanveréb pont ezt az időt várta.

Régtől fogva tervezett, osztotta-szorozta a pénzét. Motort akart venni. Amikor a régi lován – a Rezeda kancán – túladott, eltervezte: neki már soha többé lova nem lesz. Motort áhított, bőrüléseset, cseh gyártmányt. Arra gyűjtött.

Azidőtájt – aki legény volt és tehette – mindenki motorra cserélte az igavonóit.

A Kanverebet is erősen foglalkoztatta a gondolat. A gebéje helyett éjjelenként a motor nyergében ülve álmodta magát. A csehországi robosztus gép zakatolt alatta, gyönyörrel hörgött az ötven lóerős masina, és ahogy a főúton, egyenes derékkal a kormányt csavargatva kerülgette a lovas parasztok szánalmasan cammogó ganajos kocsijait, a kipufogó koromfüstje büdös gomolyt húzva megkönnyeztette, betaknyalta a patkolt rudasokat és a gazdákat. Hogy vidult ilyenkor! Csak a hajnali kakas akasztotta meg jókedvű álmát. Az ébredése keserves volt. Mosakodás után márvány arccal vette elő a vitrinből a kockás noteszét, megnézte a számokat, amiket egyébként fejből is tudott – nehezen szaporodott a kívánt összeg. Bosszankodott miatta eleget.

Pedig szorgalmasnak ismerték a Kanverebet.  

Takarékosan kosztolt. Nem hazardírozott, nem kocsmázott, nem cigarettázott, mindemellett igénytelen volt, akár a pocok szőre. Valahogy mégsem sikerült neki soha egyről a kettőre jutnia. A szerencse fajgalambja mindig elpárzott tőle, rendre máshol talált fészket. Emiatt a Kanverébnek a nyomorától csak a keserű kedélye volt nagyobb. Egymaga lakott, agglegényként. Asszonnyal hírbe soha nem hozták. Ifjoncként megtagadta apját-anyját, csak hogy részt vehessen a párt által rendezett árvák vacsoráján. A nővérével annak lakodalmán összeveszett, nem is köszöntek egymásnak. Nagy ritkán, jókedvében, rend szerint akkor, ha káröröm érte, ha valakin nevethetett, fölböffent belőle a vigalom. Ilyenkor saját magán is meglepődött. A lopott gyönyör pillanatában elhúzta a száját, villant az ínye, s olyanfélén hangtalanul vigyorgott, mint a kutya szokott, ha baszni viszik.

Egyébként a padlásra járt nevetni – tartották róla mások.  

Tavaly tavasszal adta el a Rezedát. Egy használt cseh motor felét majdnem futná a ló ára – számolt magában. Nagyot csalódott: az áprilisi vásárban az áruba bocsátott lovakkal valósággal Tiszát lehetett rekeszteni. Csak Boszniából hoztak vagy kéttucatot, csupa-csupa mokány, erős csontú kis jószágot. Mind szebbnek tűnt az övénél. A Rezeda az alvégi kanyarban sem volt hozzájuk képest. A szürke kanca öregségére meddővé is vált – a bocskoros kupecnak sem nagyon akaródzott megvennie, szemtelenül alacsony árat ajánlott. A Kanveréb káromkodott, ám módfelett kellett a pénz. Hamar nyélbe ütötték az üzletet.

Világgá akarta kiáltani bánatát!

Jó lett volna, ha a cseh motor két kerekére futja a Rezeda ára! Becsapottnak érezte magát. Mérhetetlen dühében még könnyezett is. Makacs tulok módjára akkor fogadta meg erősen, hogy összespórolja a maradék pénzt, s addig nem nyugszik, míg a motort, a drága motorját meg nem szerzi.

Másfél évig majdhogynem kenyéren-vízen tengődött. A fűtetlen alsó konyhában vackolt, és elvállalta a legalantasabb munkákat. A régi gúnyáit hordta. Borbélyhoz sem ment. Torzonborzan, összeszorított fogakkal tette a dolgát napestig. Szappanra is sajnálta a pénzt. Számára örömtelenül pörögtek a hetek, a hónapok.

De: Krisztus urunk se szenvedett örökké.

Íme, annyi nélkülözés, kuporgatás után: egy rakásra került a kívánt összeg. Mégiscsak eljött a nagy nap! Az év végi nagy kipakesz! Az utolsó vásár ideje!

A hónapot záró vasárnap reggel megborotválta ragyás képét. A szebbik ingjét öltötte magára.

Újságpapírba csomagolta a gondosan kisimított bankjegyeket. Öles léptekkel vágott át az utcákon.

A vásártérre érve azonnal az eladó munkagépek placcát kezdte kémlelni. A szíve kalapált, ahogy egyre zavartabban, összeszűkülő szemmel nézelődött. Ráfos lovas szekerek, spediterek, pótkocsik, rozzant traktorok, hatsoros ekék, tárcsák és megannyi vaseszköz között akadt még kombájn, kettő is, de ó borzalom, motor – éppen egy sem. Ötször körbejárta a vásárt, hátha rosszul lát. Hátha elkerülte a figyelmét egy nyamvadt motorbicikli, amit máshová parkolt az ismeretlen gazdája. Nem járt sikerrel. Kiábrándultan lófrált, majd egy kósza ötlet elhatározásával a lacikonyha-sátorba fordult, és a szokásával ellentétben pálinkát rendelt a pirosra sminkelt, kicsattanó húsú kocsmárosnétól. Hamar szóba elegyedett egy faluról szalajtott gumicsizmás paraszttal, akitől megtudta, hogy már hónapok óta vége a szép életnek: a gazdasági válság miatt megugrott a gépjárművek ára, különösen a luxusszámba menő cseh motoroké. Aranyárban sem válik meg tőlük senki. Az a hír járja, hogy örülni kell ennek az idei, semmilyen kis esztendőnek, a következő még ilyen sanyarú sem lesz. A világ nagyot fordult. Folyton esett a pénz becse, napról-napra kevesebbet értek a bankók. Mindent megevett az infláció. Az ínség fölverte az igás állatok árát is. Újból keletje lett a lónak.

A Kanverébben a mindenség omlott össze.

Nem tudta hogyan került az eladó jószágok sorára. Malacok sivalkodtak, mekegtek a kikötött jerkék, meleg birkaürülék szaga érződött a kalodák, a tákolt kerítmények között. A bikák karámján túl sorjáztak a lovak. Nem volt nagy a választék. Néhány közönséges rudasnak való között látott ugyan egy remek tartású, högyös léptű csődörcsikót, amit hajtószáron ott táncoltattak az orra előtt, de amikor meghallotta mennyit kérnek érte – menten odébbállt. Végigfaggatta az összes kupecot. Ácsorgott egy-két versnyit a párás tekintetű heréltek meg a viselős kancák előtt, de mindnek olyan árat szabtak, amit az ő zsebe nem bírt el.

Véreres szeme legvégül megakadt a vásártér szélén rostokoló ismeretlen cigány lován, s bár az a gebe messziről sem volt szépnek mondható, a Kanverébben megmoccantott valamit. A lónak olyan színe volt, mintha száraz agyaggal kevert ganajból lenne a szőre. A sörénye, farka tompa, föld-barna tónusokban játszott. A kis kanca talán szégyellte is testi rútságát, mert a kosorrú buszma fejét lógatva, a pilláit félig leeresztve közönyösen bámult a deres fűcsomókra.

Odament.

Megnézte elölről.

Megvizsgálta hátulról.

Föladja mind a négy lábát, mutatta készségesen a messziről elbitangolt cigány. Nagyon jó kis ló ez, dicsérte teli szájjal. Hét éves múlt. Amúgy meg két hónapos hasas! Eddig már négy kancacsikót adott! Szánt, vet, napi tizenkét holdat kuszturázik, elhúzza a tonnás kocsit, és a tetejébe beéri szénácskával, kevéske abrakkal. Zabot, kukoricát ez sosem evett, és mégis, látja-e, harsogta a kupec: így is milyen inas, milyen csontos jószág, igazi munkaló. Rúgni-harapni sem szokása…

A Kanveréb eleresztette a füle mellett az ömlengő szavakat. Befelé nyelte somolygását. Korábban keljen föl a more! Nem engedi becsapatni magát!

Széthúzta a ló száját és alaposan belenézett. Hümmögött.

A füstösök huncut betyárok! Mind egyformák. Gyakran megreszelik a ló fogait, hogy akár tíz évet is elhazudhassanak a korából.

Tapsolt kettőt a lovacska orra előtt. Jól viselte, meg sem hőkölt. Belefújt előbb a ló jobb, majd a bal fülébe, utána egyenként a szemébe. Azután a szeme bogarát fürkészte hosszú perceken körösztül, hályog van-e rajta. Lehajolt, studírozta a körmöket. Tapogatta a csüdöt, pókos-e a lába? Mindeközben a cigány a tenyerét csapkodta. Szélesen gesztikulált, és teli torokból néha szerbül, néha magyarul hencegett a lóval.

Látva a faszarági Kanveréb bizonytalankodását, utoljára – mondott egy árat.

Nem túl borsosat, de mintha látnokian tudná amannak mennyi az összespórolt pénze: éppen eleget ahhoz, hogy egy lyukas garas se maradjon a zsebében.

Alkudozni kezdtek. A cigány hangosan méltatlankodott, a Kanveréb szívta a fogát és kemény szavakkal kontrázott. Avatatlan azt hihette, menten összeverekednek. Jó tízpercnyi huzavonát követően végül paroláztak. Kevéske híján, a motorra szánt összeg a cigány bekecsének a zsebébe vándorolt.

A Kanveréb a bolyhos kötőfékjénél fogva ballagott haza a jószággal.

Szélesre tárta a ház udvarának kapuját, ám ekkor a legnagyobb megdöbbenésére a lovacska kitépte magát a kezéből, hátulra döcögött, és a nyitva hagyott istállóajtón befordulva engedelmesen megállt a ló-jászol karikája előtt.

A Kanveréb előbb betette a szárnyas kaput.

Hátra ment.

Az istállóban a frissen vett szerzeményéhez lépett.

Kigombolta nadrágja sliccét, majd a pálinkától hajtva íves sugárban lehugyozta a ló hátsó lábát. A lecsorgó vizelet nyomán, a furcsa színű, agyagos pej lovacska lábszárán a szőrzet kezdett fakulni, és csakhamar előbukkant az eredeti szürke, őszesen fehér lószíne. A lószőrt megfestő diófa pác átható szaga terjengett a levegőben.

Nem szólt egy árva hangot sem.

Elgondolkodva nyomta le az alsó konyha kilincsét. A vitrinből elővette a kockás noteszt. Ácsceruzájával áthúzta a motorra gyűjtögetett számsorokat, aztán nagy, bukdácsoló ákombákomokkal bejegyezte az aznapi dátumot, és alá odaírta:

Máma megin megvettem a Rezedát. Jézus segíccs.      

Pósa Károly