A CSETNIK VIKTOR ORBÁN

Napra pontosan két hónappal ezelőtti az alábbi írásom. Ki-ki döntse el, veszített-e aktualitásából.

Orbán Viktor

Ajánlom mindenkinek a Lokomotíva-kocsmát!

A magyarkanizsai vasútállomással átellenben található, egy elvadult, dúsan benőtt park szélén, és a terebélyes falombok árnyékot vetnek a teraszára. A szénahordás után ott mindig jól esik megsörözni. Akár a minap, szombat délután. A rádióból lakodalmas nóta cincogott, és mi néztük a mellettünk húzódó főúton a Horgos irányába elsuhanó forgalmat. Figyeltük, van-e közöttük belgrádi rendszámú taxi, migránsok tömegét utaztató hírhedt közlekedési cég autóbusza. Nem véletlen az itteniek elővigyázatossága.

Magyarkanizsa lakossága az utóbbi két évtizedben rendesen megtanulta a leckét. Tudja, mivel jár, milyen az, amikor menekültek özönlik el a szülőföldjét. Még a kilencvenes években elkezdődött. A milosevityi diktatúrában Észak-Bácskába küldték előbb a boszniai háború elől érkezőket, majd a horvátországi válaszcsapás után elüldözött, vagy elköltöztetett szerbeket. A közelmúlt koszovói válsága nyomán szintén idegen népesség lepte el a környéket. A Tisza-mente magyar falvaiban Koszovóról származó cigány csoportok jelentek meg, akik nagy riadalmat keltve beköltöztek a helybeliek üresen álló házaiba. Közigazgatásilag követhetetlen módon, olykor többtucatnyian egy fedél alá. Azokban az utcákban egykettőre élhetetlen állapotok kezdtek uralkodni. Az idegen nyelvű, muszlim vallású, eltérő értékrendű, más közegben szocializálódott népség és a zömmel magyar lakosság között hamarosan viszálykodás alakult ki. Ez a feszültség csak akkor hagyott alább, amikor a jövevények szedték a sátorfájukat, és tovább költöztek. Többnyire a nyugati országokba, nem titkoltan a szociális segélyért, ami a szerbiai átlag béreknek a többszöröse.

Úgy tűnik: van az a pénz, amiért megéri hazát váltani. Csapot-papot otthagyni. Máról-holnapra kámforrá változni.

Eltűnésük pont olyan váratlan volt, mint a kocsmába újonnan jött vendég érkezése. Mire visszafordultunk, már mögöttünk támasztotta a söntést.

A jövevény egészen sötét bőrű, inkább négernek, mint arabnak mondható suhanc volt. Azért írom, hogy jövevény, mert Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal: egy ideje törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. (Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek tagjai javarészt Vojislav Šešelj tanodájában nőttek közéleti nagysággá. A hajdan volt radikális pártelnök a kilencvenes években, a háborús Boszniában járva, gépkarabélyos harcosok gyűrűjében még kiirtandónak ítélte a szerbséggel szembeszegülő muszlim bosnyákokat. A hírhedt Šešelj vajda bennünket - itt Bácskában - külön kedvelt. Előzékenységből a Délvidékről elűzendő magyaroknak egy-egy szendvicset is ígért a keserves útra. A maroknyi vajdasági szlováknak viszont fejenként kettőt: Pozsonyig hosszabb az út – érvelt, viccelődött a jótét lélek. És az akkori tanítványok lelkesedtek a mesterük elgondolásán.)

De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban most épp a legvadabb liberális elveket vallják. Nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

A kocsmába betérő jövevény nem bégetett. A kamasz arab csak nézett bennünket. Egyike volt azoknak a tízezreknek, akik a nyári hónapokban a kertjeink alatt sompolyogtak tova Magyarország irányába, hogy a zöldhatáron átkelve nyugatra mehessenek. Akkoriban buszok tucatjai robogtak át Magyarkanizsán, észak felé utaztatott néptömegekkel. Nagy volt a rajzás, a zsivaj a helyi pihenőtáborban, ahol élelmet, gyógyszereket, takarót, ivóvizet vételezett, ingyen internethez jutott boldog-boldogtalan, hogy kisvártatva - szeméthegyeket hátrahagyva - istenhozzád nélkül távozhasson. Ám amióta elkészült, és hatékonyan működik a magyar határzár, a tábor állománya alaposan megcsappant. Tucatnyian, ha lézengenek a sátrak, barakkok között.

A fiú is közülük való lehetett. Angolul kérdeztem tőle, miért van még mindig itt? Mire vár? No english – rázta a fejét. Tovább próbálkoztam. Hová mennél? Ausztria? Németország? Erre már megélénkült a tekintete. Kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy neki Szerbia tökéletesen megfelel. Föltartott hüvelykujjal bizonygatta, mennyire jó itt minden. Hogy nincs szándékában odébbállni. Aztán elkottyintotta, mire föl a lelkesedése:

 - Money change – vigyorgott ránk, és a koszos nadrágja zsebéből előhúzott egy vaskos köteg eurót.
Fölszisszentünk. A rakásnyi pénz összegét nem tudnám megmondani, viszont gyanítom, hogy akkor és ott a magát szíriainak és arabnak mondott ifjú nepper a Lokomotíva összes vendégének több havi keresetét villantotta elő. Tovább kérdezősködni időm nem maradt. A város felől megérkeztek a társai. Vadonatúj túrabicikliken tekertek, a védő nejlon még az üléseken csillogott. Arabul beszélgettek és nevettek valamin. A pénzváltós kis fickóval együtt csakhamar elkarikáztak az ideiglenes pihenőhelynek kinevezett tábor irányába.

A csaposnő leplezetlen megvetéssel nézett utánuk:

 – Az éjjel itt jártak megint – mondta – Mulattak. Rengeteg aprót tömtek a zenegépbe, bömböltették a bosnyák műnépdalokat. Közben vedelték a konyakos kólát. Muszlim létükre… Annyira megkergültek, hogy papírpénzeket kezdtek szórni a zenegépre. Képzelhetik! Már azon voltam, hogy kihívom a rendőröket, de épp jött egy ember, és lecsitította, majd elküldte őket. Reggel takarítván még így is találtam egy kétszázast a gép mögött. Négy kenyér árát – legyintett sóhajtva.

A kocsma közönsége emésztette a hallottakat, amikor a fal melletti asztalnál egy idős szerb ember megszólalt. Magyarul beszélt, bár a kiejtésén erősen érződött a szlávos akcentus.

 – Na: látják maguk! Ezért köll kerítés. Az ilyenfélék miatt. Én szerb vagyok. Szeretem a szerbeket. Öregapám volt csetnik az első nagy háborúban. Akkor voltak a szerbeknek jó vezetőik. Mint most a magyaroknak Viktor Orbán. Ha szerbnek születik, jó csetnik lett volna belőle. Igazi hazafi. Igazi vezető. Kár, hogy magyar. Nagy kár.

Erre már többen is beszélni kezdtek. Elindult a társalgás. Tucatnyi délvidéki magyar és nem magyar hányta-vetette meg a világpolitika kérdéseit. És a döbbenetes az volt, hogy a kétkeziek, a melósok, a parasztemberek kristálytiszta logikáját hallgatva nyomokban sem fedezhettem föl azt az álszent magatartást, ami a hivatalos európai politikumot jellemzi. Kitűnt, hogy a húsba vágó kérdésekre a legigazabb válaszokat elég csak őszintén kimondani. Egyszerű emberek, egyszerű válaszait meghallgatni. A bonyolultnak hitt világ mindjárt élhetőbb lenne.

Skiccem a Lokomotíva-kocsma ablakából

Éppen evégett – ahogy az elején kezdtem – a nyugati véleményvezéreknek, álszenteskedő emberbarátoknak, a kenetteljesen szónokolóknak erősen ajánlom a Lokomotíva-kocsmát. Ott van mindjárt szemben, a magyarkanizsai vasútállomással.

Pósa Károly